Karácsony előtt néhány nappal Lázár János Fidesz-frakcióvezető is ezt a terminust használta, amikor megindokolta, miért vonják vissza a júliusban elfogadott egyházügyi törvényt. Ebben szerepet játszhatott, hogy megneszelték: az Alkotmánybíróság a törvényalkotás szabálytalansága miatt megsemmisíti az amúgy a vallásszabadság és az egyházalapítás jogát súlyosan korlátozó „keresztény-nemzeti” szemléletű jogszabályt. Lázár akkor arról beszélt, hogy „kijavítják a formai hibákat”, viszont a jogszabály „tartalmi struktúráján” nem fognak változtatni.
És ezt komolyan is gondolták.
December 22-én az Országgyűlésben ugyanis kiderült, hogy változatlanul 14 vallásfelekezetet tekintenek egyháznak (a korábbi kritikák épp az önkényes privilegizálás, illetve a politikai hatalom által foganatosított egyházmeghatározás ellen irányultak), viszont száz évre emelnék az egyházzá nyilvánításhoz szükséges folyamatos működés feltételét, megnyitva egyúttal a kirekesztettek számára a lehetőséget a „vallási egyesületként” működésre 2012. február végéig. Mindennek tanulmányozására, illetve a módosító indítványok benyújtására mindössze pár óra maradt a képviselőknek, sőt még az a példátlan eset is előfordult, hogy a törvényjavaslatnak címe sem volt, amikor megkezdte gyors útját a „sarkalatos” törvénnyé válás felé.
Az index.hu ezzel kapcsolatban azt írta tudósításában: „Úgy tudjuk, hogy a kérdésben [ti. abban, hogy mely vallási közösségek legyenek egyházak és melyek nem] Orbán Viktor miniszterelnök álláspontja érvényesült.” Ha ez így lehetett, az a jelenlegi miniszterelnöknek az egykori főkegyúri joghoz hasonló, vagy tán annál is nagyobb hatalmát feltételezi. Engedelmes kétharmadára támaszkodva ő dönti el, melyik számít „jó” egyháznak, és melyiknek kell a kirekesztett vallási közösségek keserű kenyerét ennie a továbbiakban, ami akkor is elképesztő, ha végül a december 30-ai végszavazáskor az „évszázados” szabály kihagyásával próbálták kozmetikázni a vallásügyet új alapra helyező „sarkalatost”.
Fotó: MTI
Kitérőként megjegyezzük: a „száz éves” feltétel beemelése a privilegizált tizennégyek közé júliusban különös módon bekerült Hit Gyülekezetét hozhatta a korábbinál is kínosabb helyzetbe. A Fidesz által az utóbbi időben megkedvelt egyház így elég nehezen tudta volna kimagyarázni a hatalommal kötött (akár még csak kimondatlan) alku vádját, hiszen ők annak ellenére lettek volna kiváltságoltak, hogy a száz éves működés feltételének semmiképp nem felelnek meg. 2011 májusában még így fogalmazott közleményében a gyülekezet: az „egyházak régiség alapján történő hierarchizálása nem szerencsés, mert gyengítené a demokratikus jogállamiságot, és az egyházak közötti viszony megromlásához vezethet. Az ilyen kategorizálás során nehéz lenne elkerülni az önkényességet.” Utóbbi elkerülése nem is sikerült, a demokratikus jogállamiság gyengülése felgyorsult, az egyházak közötti viszony megromlása is megkezdődött (erősödhet is), függetlenül attól, hogy mindennek a hitesek végül is a haszonélvezői lettek.
Visszatérve az egyházügyi törvény „jogtechnikájára”: a december 30-án - az MSZP és az LMP távollétében - megszavazott törvény végül néhány eltéréssel ugyanaz, mint a júliusi, Alkotmánybíróság által megsemmisített változat. Így továbbra is ugyanazokat a kérdéseket veti fel, még ha a taláros testület nem tudja is majd elmeszelni, hiszen az immár jogtechnikailag is biztos lábakon áll. Újdonságként értelmezhető, hogy a törvény rendezte az egyházi státuszt elveszítő közösségek földtulajdonjoggal kapcsolatos kérdéseit, vagy az, hogy a közigazgatási tárca helyett (meghallgatva az MTA álláspontját is) az országgyűlés vallásügyi bizottsága fogja előzetesen bírálni az elismertetésre pályázó vallási közösségek kérelmeit.
Más azonban nem történt.
Még a „száz éves” ötletet is elvetették, alapfeltételként maradt a húsz éves működés, talán azért, mert a döntéshozók tudják, hogy nem kell ennyire látványosan diszkriminatív szabályozás, mivel más eszközökkel is meg lehet gátolni a nem szeretett vallási közösségek törvényesítését.
Mert hogy nemcsak a törvény szövege maradt csaknem teljességgel változatlan, hanem annak rossz üzenetei is. Például az, hogy a parlamenti „kétharmad” dönt (a független bíróság helyett) a vallási közösségek egyházzá nyilvánításáról. Éppen az idei parlamenti történések bizonyítják, hogy ez egyfelől a politikai pártokhoz való „dörgölőzésre” kényszeríti az egyházakat, másrészt eleve a hatalom szempontjából szimpatikus közösségeket hozza kiváltságos, míg másokat kirekesztett helyzetbe. Július óta lett volna ideje a fideszes döntéshozóknak, hogy legalább „kozmetikázási” okokból kiegészítsék a tizennégyes listát, hiszen számos olyan közösség tevékenykedik Magyarországon, amelyek nyilvánvalóan elsődlegesen vallási tevékenységet folytatnak, és a közjóért (a szegényekért vagy a hajléktalanokért) cselekszenek. Ennek ellenére nekik is végig kell csinálni a regisztrációs procedúrát, pedig az adventisták, metodisták vagy a pünkösdisták közösségei nemcsak arról tudnák könnyen meggyőzni az érdeklődőket, hogy ők nem számítanak „bizniszegyháznak”, de több évtizedes, esetenként évszázados működésükről is. A listára viszont olyan egyházak is felkerültek, amelyeknek semmiféle engedélyezési eljáráson nem kellett részt venniük, ugyanis a „hatalom” egyszerűen egyházzá nyilvánította őket. (Akkor is, ha mondjuk a „Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus – Magyarországi Ortodox Exarchátus” vagy az „Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség” mibenléte és egyházi tevékenysége jóval kevésbé közismert.)
A lényeg a megkülönböztetés. A parlamentnek meg lett volna a lehetősége, hogy ha már a vallásszabadság korlátozásának jogos vádját eloszlatni nem tudja, legalább tompítja a törvényre zúduló kritikák élét - de még ezt sem tették meg. Elfogadtak egy rossz, a magyarországi egyházpolitika történetében mélypontnak számító jogszabályt, amit most már toldozni-foldozni sem lehet.
Mindazonáltal úgy érezzük: a következő hónapokban az Országgyűlés nagy kegyesen hozzá fog járulni néhány közösségnek a „tizennégyek klubjához” csatolásához. Egyrészt nyilvánvaló, hogy így akarják majd demonstrálni a kisegyházak iránti nyitottságukat, a háttértárgyalásokon akarva-akaratlanul „meggyőzve” őket a „párt” iránti lojalitás hasznáról; másrészt pedig a már most sem gyenge külföldi kritikák elől lehetne ily módon megkísérelni a kitérést. (Nem is érthető, miért nem vették észre a Fideszben, hogy milyen a fogadtatása például az Egyesült Államokban a mormonok egyházi státusa megvonásának, az arab országokban a muszlim közösségekének, hogy más világvallást most ne említsünk.) Márpedig ez a későbbi egyházzá nyilvánításoknak is bizonyosan a nyolcvanas évekre emlékeztető „feelinget” kölcsönöz: a „párt” csak akkor hajlandó legalizálni egy egyházi közösség tevékenységét, ha ahhoz valamilyen (gazdasági vagy diplomáciai) érdeke fűződik, nem pedig azért, mert az adott vallási közösség jogi személyiséggé válása a demokrácia működésének természetes folyamata. Nagy különbség.
Ami pedig a magyarországi kisegyházak további sorsát illeti, félő, hogy a parlamenti döntéshozatal fideszes átalakítása nyomán újra „jogtechnológiai” alkalmazások kiszolgáltatottjaivá válnak. Attól pedig a Gondviselés óvjon meg minket. Ha már Orbán Viktor nem akar.
