Miért nem lesz előválasztás?

Az ellenzéki politizálás lehetőségei

  • Keszthelyi András
  • 2016.10.29 13:10

Publicisztika

Tegyük fel, hogy az ellenzék azt gondolja, legyőzheti a Fideszt 2018-ban. Akkor miért nem cselekszik eszerint? Azért, mert valójában nem ezt gondolja.

A Republikon Intézet augusztusban kért arra, hogy írjak az előválasztásról. Akkor még előttünk volt a népszavazás és csak a bennfentesek suttogtak arról, hogy a Népszabadság esetleg elveszíti napilapjellegét. Mindezzel együtt, az akkor leírtakat ma is érvényesnek gondolom, mert az ellenzéki lét szerkezetéből vontam le következtetéseket – mely az említett események után sem változott. Hacsak – de erről majd a végén.

Az előválasztás két esetben minden bizonnyal jó ötlet Magyarországon. Egyrészt akkor, ha a demokratikus ellenzéknek nincs domináns pártja, mely mintegy magától értetődően kialakítja a kisebbekkel való megállapodás feltételeit. Ide értem azt is, hogy dominanciája lehetővé teszi számára a nagyvonalúságot, ahogy korábban az MSZP az SZDSZ, vagy a Fidesz a KDNP együttműködését honorálta messze a támogatottsági arányokon felül.

Másrészt akkor érdemes az előválasztást megfontolni, ha a részt vevő pártok osztják azt a meggyőződést, hogy az őket támogató közösségnek is beleszólása lehet abba, hogy kiket állítanak képviselőjelöltnek vagy ki legyen a demokratikus ellenzék miniszterelnök-jelöltje. További praktikus haszna lehet a nyilvánosság jelenlegi szerkezetében, hogy valami érdekességet visz a meglehetősen egyhangú magyar politikai életbe, ha úgy tetszik, hype-olja az ellenzéket, hozzásegít a jelöltek jobb megismeréséhez és a politizálás formáinak megújítására való képességet is példázza – mely utóbbi az ellenzéki politizálás egyik deficitje amúgy.

Látszólag mindkét eset fennáll: a demokratikus ellenzéknek ma nincs domináns pártja Magyarországon, és minden párt arról beszél, hogy meg kell újítani a politikát. Így a nagy nyilvánosság előtt egyik sem veti el az előválasztás ötletét, bár leginkább a DK, és néha az MSZP egyes körei is fenntartásuknak adnak hangot.

A valóság sajnos ennél bonyolultabb.

 

Ha tiszta és ha nem az

Tegyük fel úgy a kérdést: mikor kényszerülnek rá az ellenzéki pártok arra, hogy együttműködjenek?

Véleményem szerint akkor és csakis akkor, ha a Fidesz legyőzése és az Orbán-rezsim megszüntetése reális lehetőséget jelent számukra. Ez egyszerre két dolgot feltételez. Egyfelől azt, hogy 2018-ban demokratikus választások lesznek, azaz lehetséges lesz tiszta eszközökkel nyerni. Másfelől pedig azt, hogy az ellenzék lehet annyira erős, hogy képes legyen győzni ezen feltételek mellett, a legrosszabb esetben is csak enyhe lejtésű pályán.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Az ellenzéki pártoknak tehát akkor érdekük erős, tartós szövetséget létrehozni, ha a szövetséget alkotó felek mindegyike azt gondolja, hogy van esély a Fidesz legyőzésére és az Orbán-rezsim megszüntetésére a következő választásokon. Ebben az esetben megéri a saját identitás (egy részét) feladni, a személyes politikai ambíciókat korlátozni, és általában véve az együttműködő pártok önérvényesítését zárójelbe tenni.

A demokratikus választások kérdése elvezet az Orbán-rezsim természetéhez. Ugyanakkor az együttműködő ellenzék jövőbeni ereje a politikai realitások figyelembevételén alapuló hipotetikus, végső soron tehát hitbéli kérdés, mely azonban képes önbeteljesítő jóslatként működni. Ha nem hisznek a győzelemben, akkor nem kell együttműködniük, és így bizonyosan nem is fognak győzni az ellenzék pártjai.

Ha azt feltételezzük, hogy nem lesznek tiszta választások, akkor új kapuk nyílnak ki, leginkább persze a választások bojkottjának kapuja. Ebben a tekintetben az ellenzéki pártok kommunikációja nem világos. Egyrészt retorikailag úgy viselkednek, mintha máris diktatúra, önkényuralom, maffiaállam stb. volna, másrészt nyomát sem látjuk annak a törekvésnek, hogy ezzel radikálisan szembefordulnának. Ott ülnek a parlamentben, alkotmány-módosításokat adnak be, interpellálnak, feljelentenek stb., mintha minden a legnagyobb rendben, vagy legalábbis a demokrácia játékszabályainak megfelelően történne. Ám mindez messzire visz. Tegyük fel, hogy az ellenzék azt gondolja, legyőzheti a Fideszt 2018-ban.

Akkor miért nem cselekszik eszerint?

Azért, mert valójában nem ezt gondolja.

Ha az ellenzéki pártok többsége (vagy titkon mindegyike) akként okoskodik, hogy 2018-ban a győzelem lehetetlen vagy legalábbis kevéssé valószínű, akkor az együttműködés kényszerének logikáját egy másik logika váltja, válthatja fel.

Ha, leginkább kimondatlanul, egyikük sem hisz a győzelemben, akkor nem az együttműködés erősítése és az ezzel járó részleges önfeladás racionális politikailag, hanem a versengés, a pozíciók erősítése a másik rovására. Ebben a helyzetben ugyanis az elsődleges kérdés nem az, hogy a demokratikus ellenzék milyen konstrukcióban vet véget Orbán rezsimjének, hanem az, hogy ki fog talpon maradni 2018 után. És természetesen az, hogy lesz-e domináns pártja az ellenzéknek.

Ideje tehát kimondanunk: az előválasztásnak két alapvető – nem technikai, hanem politikai – feltétele hiányzik ma az ellenzéki oldalon Magyarországon, ezért ebben a választási ciklusban nem valószínű, hogy sor kerül rá. Sem a közös hit nincs meg abban, hogy Orbán Viktor 2018-ban legyőzhető, sem az együttműködéshez szükséges bizalom, a másik fél jóhiszeműségének feltételezése. A bizalomhiány okairól csak sejtéseim lehetnek – keletkezéstörténetét és tüneteit azonban látjuk mindannyian. Ilyen tünet például az, hogy ami a demokratikus ellenzéki pártok között történik, az soha nem marad titokban – sőt, szinte mindig a nyilvánosság előtt zajlik. Amikor X pártelnök bejelenti a sajtóban, hogy holnap tárgyalást kezdeményez Y és Z elnökökkel, akkor az a bizalomhiány tünete. Ha lenne közöttük bizalom, akkor előbb tárgyalnának, aztán közösen eldöntenék, hogy mit hoznak abból nyilvánosságra. És ez így megy azóta, amióta az ellenzéki térfél plurálissá vált.

Az ellenzéki pártok kommunikációja egymással nem csupán bizalomhiányos, de – Széky János remek kifejezésével élve – még a rendesség követelményeinek sem felel meg. Ennek (legalábbis egyik) oka a pártok létrejöttében keresendő. A DK, mint ismert, az MSZP, az összes utána jövő pedig az MSZP és Gyurcsány kormányzati öröksége ellenében alakult meg. Mindegyiknek az volt a célja, hogy meghaladja az MSZP-t, megújítsa az ellenzéki (baloldali) politikát és korszerű alternatívát nyújtson nem csupán a Fidesszel, de a szocialistákkal szemben is. A Milla, a Szolidaritás, az Együtt, a PM meg a többiek számára ama bizonyos elmúlt nyolc év öröksége nem csak a szocialistáké, de Gyurcsány Ferencé is.

Bár mindegyik le akarja győzni, az MSZP mindezek dacára stabilan a legnagyobb ellenzéki párt a demokratikus oldalon. És bár legszívesebben mindegyik ellenzéki párt, így az MSZP is szabadulna tőle, Gyurcsány Ferenc mégis tartósan mint Orbán Viktor kihívója pozicionálja önmagát immáron hat éve. Csak éppen az MSZP nem elég nagy, Gyurcsány meg nem elég erős ahhoz, hogy a többieket igazodásra kényszerítse. Egyik sem elég nagy (erős) ahhoz, hogy a játékszabályokat megalkothatná, és legfőképpen kikényszeríthetné azok betartását partnerei által. Miközben persze mindegyik féltékenyen figyeli a másikat. Így aztán, legalábbis 2018-ig, tartósulni látszik a patthelyzet a demokratikus ellenzéki oldalon, semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy az előválasztás vagy bármilyen, a közös érdeket – Orbán Viktor leváltását – előtérbe helyező transzparens együttműködés politikai feltételei teljesülni fognak.

Hacsak… Hacsak október elejének eseményei (a népszavazás és a Népszabadság-ügy) nem kényszerítik az ellenzék pártjait arra, hogy felülvizsgálják identitáspolitikai alapvetéseiket és prioritásaikat. Hacsak be nem látják, hogy nem csupán győzni, de túlélni is igen bajos lesz az együttműködés, a szolidaritás, a koordináció valamilyen minimuma nélkül. Ennek egyelőre semmi jele, de reménykedjünk.

A szerző politikai elemző, két korábbi miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon) politikai főtanácsadója volt. A tanulmány teljes terjedelmében a 2016-ban a Republikon Intézet által – a Friedrich Naumann Alapítvány támogatásával – összeállított, készülő kötetben lesz olvasható. (Mikecz Dániel–Tóth Csaba [szerk.]: Előválasztás történet, érvek és ellenérvek)

Neked ajánljuk