Mi az?
A népszavazáson részt vevő állampolgárok tudják, hogy mire kötelezik a kormányt, ha voksukat az igenre, s mire, ha a nemre adják. Az igen-párt és a nem-párt érvei egyenlő eséllyel jutnak el hozzájuk. Ha a kampányban elhangzanak hazugságok, hasonló erővel elhangozhat a cáfolat is. A kormány nincs bebiztosítva a vereség ellen.
A népszavaztatás nem ad egyenlő esélyt a kormánnyal szemben álló oldalnak. Nem arra szolgál, hogy az előszeretettel emlegetett nép átvegye a döntést. Manipulatív a kérdés, és manipulatív a hivatalos kampány. Félelmekre, ellenséges indulatokra apellál, gátlástalan uszítással mobilizál. Óriásplakátok árasztják el a köztereket. Az állami média túlharsogja az ellenvéleményeket, a másik oldalra rágalmakat szór; a racionális vita lehetőségét kizárja. Az eredmény azt hivatott bizonyítani, hogy íme, a vezérben testesül meg a népakarat: bármit tegyen, a nép cselekszik általa.
Népszavazásban és népszavaztatásban annyi a közös, hogy mindkét esetben választópolgárok járulnak az urnák elé. Ám ez nem teremt rokonságot a kétféle eljárás között. A népszavaztatás nem rosszabb minőségű népszavazás, hanem a népszavazás szöges ellentéte. Nem minden autokrácia él vele. A náci és kommunista diktatúrák tömegfelvonulásokon demonstrálták a vezér és a nép azonosságát.
A modern autokráciák egyre inkább a szavazófülkéken át játsszák el a régi színjátékot.
A kvótaszavaztatás
Az október 2-i referendum népszavaztatás volt, nem népszavazás. Orbán nem volt hajlandó előre megmondani, milyen tettek következnek abból, ha a referendum érvényes lesz, és mi következik abból, ha érvénytelen. Utóbb kijelentette, hogy nincs különbség. Bármi legyen az eredmény, ugyanazt teszi.
Már a szavazásra feltett kérdést is alantas hazugságra alapozták. Épeszű ember aligha akarja, hogy az Európai Unió (vagy bármilyen külső instancia) az Országgyűlés hozzájárulása nélkül előírhassa nem magyar állampolgárok kötelező betelepítését. A nemek elsöprő győzelme tehát eleve biztosítva volt. Csakhogy a kötelező betelepítésnek az égvilágon semmi köze a menekültstátuszért folyamodók kötelező kvóták szerinti elosztásához, ami ellen a kormány fel akarta sorakoztatni a megtévesztett magyarokat. A kötelező kvóták azt határozzák meg, hány kérelmet kell egy-egy uniós országnak a saját hatáskörében elbírálnia, és ideiglenes tartózkodást biztosítani azoknak, akikről hatóságai megállapítják, hogy valóban üldöztetés, életveszély elől menekülnek. A kormány fizetett hirdetései ezzel mit sem törődve azt fröcsögték, hogy Brüsszel (az új Moszkva) egy városnyi „illegális bevándorlót” akar Magyarországra kényszeríteni. Nyakló nélkül költötték a milliárdokat uszító plakátokra, hirdetésekre, félrevezető brosúrákra. Minisztériumi tisztviselőket utasítottak telefonos kampányolásra, települési önkormányzatok útján zúdítottak a helyi lakosokra a propagandaminiszter irodáiban kiagyalt rémhíreket.
Az ’56-os forradalom leverését követő megtorlás évei óta nem árasztották el az országot ennyi hazugsággal. Népcsoport ellen a negyvenes évek óta, társadalmi osztály ellen az ötvenes évek óta nem folytattak ehhez fogható gyűlöletkampányt.
| ||
A propaganda azt sulykolta pillanatnyi szünet nélkül, hogy a „migránsok” vadállatok, emberalatti lények: összerondítják a városokat, megerőszakolják a nőket, ölnek, robbantanak. Szörnyű tapasztalatok tanítottak meg arra, mire szolgál, ha emberek egész kategóriáit megfosztják emberi minőségüktől. Veszélyes és állatias lényekkel szemben minden megengedett. Ne mondja senki, hogy a gyűlöletpropaganda talán undorító, de ártalmatlan játék volt, hisz Magyarországot úgyis hermetikusan elzárták a migránsok elől. A felkorbácsolt gyűlölet tárgyat keres, és előbb-utóbb meg is találja. Bárki célponttá válhat, akire a fantomkép ráhúzható.
Az sem igaz, hogy az Európába törekvő embereket ne fenyegetné a magyarországi hecckampány. Orbán Viktor – egyebek közt – ahhoz a tervhez kívánt a magyar választóktól támogatást szerezni, hogy a menekülteket és más migránsokat „valahol Észak-Afrikában” zárják hatalmas fogolytáborokba. A szerencsés keveseket kimazsolázza valamelyik európai ország, melynek szüksége van rájuk, a többség örökre ott rohadhat.
Orbán persze nincs abban a helyzetben, hogy miniszterelnöki rendelettel létrehozza az új gulagot az észak-afrikai sivatagban. De tervét nem is a saját hatáskörében kívánja megvalósítani, mint ahogy a népszavaztatással is kettős célja volt: részint belpolitikai, részint azonban külpolitikai.
Belső és külső célok
A belpolitikai cél jól kitapintható. A Fidesz támogatottsága 2014 vége óta ismét hanyatlott. A kormány és a kormánypárt körül nem szűnnek az államilag szervezett korrupció miatti botrányok. A nyugalmasnak tűnő felszín alatt fortyog az egészségügy, az oktatási rendszer, a szociális ellátórendszerek lezüllése és az alacsony jövedelműeket sújtó, igazságtalan adórendszer miatti elégedetlenség. A kvótareferendum és a köré szervezett kampány megfordította a szavazatvesztés tendenciáját, elterelte a figyelmet a belső bajokról, és felrázta a kormánypárt demoralizálódó táborát.
A külső cél sem kevésbé világos. Orbán az unión belüli csatáihoz kívánt erőt fitogtatni. A menekültválság bekövetkeztéig pária volt Európában. Autokráciaépítése állandó támadások célpontjává tette. Nap mint nap védekeznie kellett; nem volt abban a helyzetben, hogy az EU közös ügyeiben bármiféle szerepet vigyen. A – főként a szíriai háború okozta – hatalmas menekültáradat fordulatot hozott a helyzetében. Európa jó részében erősödik az idegenellenesség. Előretör a befogadásellenes szélsőjobb, meginog a demokráciát hagyományosan – hol kormányon, hol ellenzékben – működtető pártok helyzete. Orbán nem habozott kihasználni a fordulatot. Mostanáig óvakodott attól, hogy az európai politika közös kérdéseiben tengelyt akasszon az unió vezető tényezőivel. Beérte belpolitikájának védelmezésével. Tavaly stratégiát váltott. Kilépett az uniós politika színpadára, méghozzá „az európai szélsőjobboldal programjával és retorikájával; az első európai politikusként, aki kormányfői pozícióból támadja az EU-n belül uralkodó »szellemi-ideológiai« konszenzust”. (Kis János: „Menekültek, Európa, Orbán”, HVG, 2015. október 10.)
Azóta sikerült Angela Merkel ellenfelének szerepébe feltornásznia magát. Létrehozta a V4-ek kvótaellenes koalícióját. Elhitette magáról, hogy alternatívát képvisel az új helyzet kezelésére szervileg alkalmatlan, önmagát túlélt politikai mainstreammel szemben. Erkölcsi síkon: „kulturális ellenforradalom”. Menekültügyben: zéró befogadás. Az EU szintjén: vissza a hagyományos nemzetállamokhoz.
Míg Európa vezetői egyre csak tétováztak, Orbán eltökéltnek és erősnek mutatta magát. Ezt az erőt volt hivatott a népszavaztatás demonstrálni.
A fiaskó
Csakhogy a referendum érvénytelen lett. Az ötvenszázalékos álomhatárt megközelíteni sem sikerült; az érvényes szavazatok aránya épp csak hogy átlépte a negyven százalékot. Mindezt egy példátlanul mocskos, elképzelhetetlenül költséges kampány után, melynek során az ellenvélemények hangját elfojtották, és ismeretlen – de minden bizonnyal jelentős – számú választót lökdöstek az urnákhoz a távolmaradás megbüntetésének kilátásba helyezésével. (Számos kommentátor felfigyelt rá, hogy a településnagyság szerinti részvételi hajlandóság ezúttal a megszokott fordítottja lett: minél nagyobb egy település, arányosan annál kevesebben mentek el ott szavazni. A legkisebb települések kategóriájában volt a legnagyobb a szavazói aktivitás – ott tehát, ahol az emberek a leginkább szem előtt vannak, ahol a legkiszolgáltatottabbak.) A népszavaztatás visszafele sült el.
| ||
Nem becsülném le annak a hárommillió- háromszáznegyvenezer szavazatnak a jelentőségét, melyet Orbánnak sikerült besöpörnie. Ez mintegy százharmincezerrel még több is, mint ahányan 2014-ben listán a Fideszre és a Jobbikra adták a szavazatukat. Ha figyelembe vesszük, hogy a Jobbik ugyan egyetért Orbán brutális menekültpolitikájával, a kampányból azonban kihúzta magát, mivel a referendum bukásában volt érdekelt, akkor a Fidesz számláján begyűlt többlet még ennél is nagyobbra becsülhető. Igaz, a növekményből még ki kell vonni a kényszerből szavazók pontosan fel nem mérhető, de bizonyosan nagy tömegét; ám az eredmény még így is azt sejteti, hogy saját szavazóit a kormányzó párt újra mozgósítani tudja. Az sem igaz sajnos, hogy a mintegy ötmillió távol maradó kivétel nélkül Orbán politikája elleni tiltakozásul fordított volna hátat a referendumnak. A felnőtt magyar állampolgárok körülbelül hetvenöt százaléka félelmeket táplál a háború elől menekülők és a jobb élet reményében kontinensünk felé tartókkal szemben, és nem szeretne idegeneket látni Magyarországon. Nem mondanám tehát, hogy Orbán elbukta a népszavaztatást. Annyi azonban határozottan állítható, hogy vállalkozása kudarcot vallott, és ez nem lebecsülendő tény. Ilyesmire 2006-ban volt utoljára példa. Tíz éven át övezte Orbánt a verhetetlen bajnok nimbusza. Ez a nimbusz most megtépázódott. Megtört a trend.
Előre látható volt, hogy a kormánypropaganda utólag soha nem látott győzelemmé fogja átfesteni a kudarcot. Orbán a népszavaztatás estéjén lógó orrú alvezéreinek gyűrűjében diadalmas hangon jelentette be, hogy a szavazófülkékben „új egység” keletkezett. Mintha a „nem” szavazatok kilencvennyolc százaléka a magyar állampolgárok kilencvennyolc százaléka volna.
Csak magát csapja be, vagy az országot és a világot is? Ez azon fog múlni, hogy mit tudnak kezdeni a demokrácia erői itthon és Európában a kudarcával.
Az ellenzék
Ideje szót ejteni a magyar ellenzékről. A Jobbikkal itt nem foglalkozom. Ami a Fidesztől balra álló pártokat illeti, a kampányban játszott szerepükről – a törülközőt bedobó LMP-t és a kontraproduktív játékot bemutató Fodor-pártot leszámítva – a közkeletűnél jobb véleményem van. Ha nehezen is, de rátaláltak a célravezető stratégiára, és méltán gondolják, hogy ez a stratégia kulcsszerepet játszott Orbán álmának meghiúsításában. Ha nincs a bojkott, a referendum érvényes és eredményes lett volna.
Nem lett volna jobb, ha ők is az érvénytelen szavazat leadása mellett kampányolnak? Elvégre a bojkottálók sokasága belemosódik a közömbösségből otthon maradók tömegébe, míg az érvénytelen szavazatok egy tömbben jelenítik meg az idegen- és Európa-ellenes hecc elleni tiltakozást. A bojkott melletti kampány politikai tartalmában is elhalványult az érvénytelen szavazásért folytatott kampány mellett. A „hülye kérdésre hülye választ” kampány fő szervezője, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt látványos és igen pozitív szerepet játszott az aljas kérdés leleplezésében. Tiszteletre méltó bátorsággal ment neki a menekültellenes politika embertelenségének és álságosságának. Képes volt megszólítani fiatal demokratákat, híveket és aktivistákat szerezni a köreikből. Néhány óriásplakát kihelyezése helyett kisméretű falragaszok sokaságával árasztotta el a leragasztható köztéri felületeket, megmutatva, hogy a nyilvános terek a kormányzó párt nyomasztó helyzeti előnye ellenére viszonylag kevés pénzből, sok aktivista mozgósításával visszafoglalhatók.
Az is igaz, hogy a bojkottra szólító pártok szövegeiben sok volt a bizonytalankodás és a zavarosság. Különösen az MSZP tájékán: a szocialisták új elnöke még szeptemberben is arról nyilatkozgatott, hogy ők is kvótaellenesek ám, és ha lesz kvótajavaslat, támogatni fogják a kormányt az ellene való fellépésben. Mindezt figyelembe véve is azt hiszem, hogy a parlamentben is képviselt pártok számára a bojkott volt a legjobb választás. Rengeteg olyan szavazóval is számolniuk kellett, akik meggyőzhetők róla, hogy jól teszik, ha nem mennek el szavazni, de arra már nem vehetők rá, hogy elmenjenek és érvénytelen szavazatot adjanak le. Sokan voltak, akik a kerítést – jobb megoldást nem látván – elfogadták, de Orbán emberellenes gyűlöletkampányát így is elutasították. Sokan voltak, akik magát Orbánt utasították el, miközben menekültpolitikájával szemben nem voltak fenntartásaik. Ezeket az embereket rá lehetett venni, hogy maradjanak otthon, de arra már csak egy töredékük lett volna rávehető, hogy „hülye kérdésre hülye választ” adjanak. Jó, hogy volt kampány az érvénytelenül szavazás mellett, és jó, hogy ez is sikert hozott. Ez azonban nem lehetett a támogatás maximalizálására törekvő pártok kampánya. A bojkottfelhívást választók helyesen választottak.
Az ellenzék a legtöbbet érte el, amit mai állapotában elérhetett. Először aratott győzelmet Orbán fölött. De ki tudja-e használni a győzelmét?
Van jele felbuzdulásnak. Nagy október 23-i közös demonstrációról hallani, és arról, hogy a 2018-as választásokon az egyéni választókerületekben az összes párt egyetlen jelöltet fog támogatni, akinek a személyéről előválasztáson döntenek. Ez jó dolog, de attól tartok, győzelmet nem fog hozni. Választási összefogásra – tetszik, nem tetszik – valóban szükség van, és valószínű, hogy a ’14-esnél jobban megkonstruált összefogás a benne részt vevő pártok támogatottságát is növeli. De sajnos csak csekély mértékben. Az ellenzék tehetetlenségének fő oka nem az összefogás hiánya, hanem az, hogy még mindig az MSZP dominálja. A szocialisták tábora még mindig túl nagy ahhoz, hogy a kisebb pártok kiléphessenek az árnyékából. Ugyanakkor választóközönségük egyre öregszik, szellemi környezetük megszűnt, vezető kádereik – tisztelet a kivételnek – nem azért vannak a politikában, mert gondolnak valamit Magyarország jövőjéről, hanem azért, mert ebből is meg lehet élni. A szocialistákból minden adottság hiányzik, amihez szükség volna a kor politikai parancsának megértéséhez – alkalmatlanok rá, hogy a köztársasági ellenzék vezető ereje legyenek. A jelenleg színen lévő pártok közül egyedül a DK van abban a helyzetben, hogy az MSZP megmaradt szavazóira pályázzon, esetleges sikere azonban nem hozna érdemi változást. Az MSZP-t nem lerabolni kell, hanem lekörözni – olyan szavazók megszólításával, akik a szocialisták számára talán soha nem is voltak, de a jövőben biztosan soha nem lesznek elérhetők.
2012 őszén egy pillanatra úgy tűnt, hogy az Együtt képes lehet erre; ez a remény azonban hamar szertefoszlott. A következő évek nagy kérdése az lesz, hogy az új és új protestmozgalmak valamelyikéből kiemelkedik-e egy fiatal pártképződmény, mely sikeresen túlnövi a szocialistákat, és ezzel megváltoztatja a felállást a Fidesztől balra.
Lesz-e ilyen tömörülés a következő választásokig? A válasz sok – személyi és más – esetlegességtől függ, amit nem láthatunk előre. De van egy tényező, amit előre láthatunk. Javulnak az új formáció létrejöttének és a Fidesz legyőzésének az esélyei, ha a rezsim lappangó válsága nyílttá válik, ennek pedig javulnak az esélyei, ha az uniónak lesz ereje szembeszállni Orbánnal, és visszaültetni őt oda, ahová való: a szégyenpadra.
Az unió
Orbán győzelmi jelentéseit az európai sajtó túlnyomó része – jobb- és baloldali egyaránt – kinevette. Fiaskóját annak mutatták be, ami: fiaskónak. A politika köreiben fellélegeztek. Végre egy jó hír az ukrán szerződés elleni holland népszavazás és a Brexit-referendum után. Juncker, aki a pozsonyi csúcson már ott tartott, hogy ha a visegrádi országok nem kívánnak részt vállalni a menekültek elosztásából, akkor a határvédelemben vállalhatnának szerepet, most egyszer csak nem talált időt a magyar miniszterelnök fogadására. Az Európai Bizottság szóvivője pedig azt nyilatkozta: hallják a hárommillió nemmel szavazó üzenetét, de hallják az ötmillió nem szavazó üzenetét is. Orbán tárgyalási pozíciói október 2-án érzékelhetően meggyengültek.
Átmeneti visszaesésről van szó, vagy egy új trend kezdetéről? Ez még nem dőlt el. Az unió egymásra halmozódó, egymást erősítő válságokkal küszködik, és Orbán európai kalandjának sorsa elsősorban azon fog múlni, hogy mi történik ezzel a válsághalmazzal. Kezelni kell a Brexit következményeit; vissza kell szorítani Putyin birodalmi törekvéseit; stabilizálni az eurót, kiszabadítva a dél-európai országokat a megszorítási spirálból, és megoldást találni a menekültek és bevándorlók áradata okozta problémára. A lehetséges kimenetelek száma felmérhetetlenül nagy. A politikai gondolkodás kedvéért azonban érdemes leegyszerűsíteni a képletet. Három főbb alternatívával számolhatunk. Megvalósulásuk nem egyformán valószínű, mégis: segíti a tisztánlátást, ha futólag mind a hármat szemügyre vesszük.
Az első lehetőség: az euróövezet megerősítése, az eddiginél határozottabb előrelépés a monetáris uniótól a fiskális unió felé. Ez az övezeten kívüli országok számára is feltenné a kérdést, hogy csatlakoznak-e az „egyre szorosabb unióhoz”, vagy a nemzetállami önállóságot és a periférián maradást választják.
Alighanem egész Európa, de a magyar demokrácia szempontjából is ez volna a legjobb fejlemény. Az euró megmentéséhez az unió elmélyítésére van szükség, de erre van szükség a tömeges vándorlás emberséges és tartható kezeléséhez, Európa világpolitikai súlyának konszolidálásához és még sok minden máshoz is. Magyar szempontból a politikai unió szorosabbá válása azt jelentené, hogy megjelenne a színen egy ajánlat, amely szembeállítható Orbán retorikájával. Orbán ma úgy léphet fel, mint aki egyedül tesz ajánlatot az unió válságának meghaladására. Fő témájára, a migrációs válságra összpontosítva: sokan elhiszik, hogy a kerítés az egyetlen életképes megoldás. Ez nem igaz, a kerítés nem is megoldás. A tévé, az internet és a mobiltelefon korában megnőtt a helyi háborúk és katasztrófák okozta népmozgások sebessége és hatósugara. Ez a változás visszafordíthatatlan, és kerítésekkel védekezni ellene nemcsak embertelen – lehetetlen is. Amit tenni lehet: lassítani, ellenőrzött keretek közé terelni a folyamatot, méltányosan elosztani a gazdagabb országok között a befogadás terheit, és felkészülni az érkezők – nem könnyű, nem feszültségmentes, de (lásd az Egyesült Államok példáját) nem is eleve megvalósíthatatlan – integrálására.
Ha lesz ellenajánlat, az ellenzék kezdeményező helyzetbe kerül. Meg tudja szólítani azt a hatvan százalékot, akik ma is az unióhoz akarnak tartozni. Lesz mire hivatkoznia, amikor kijelenti, hogy az országnak az egységesülő Európához való felzárkózás és a leszakadás, a felemelkedés és a hanyatlás között kell választania, és e köré a választás köré építheti a programját.
Sajnos, bár nem kizárt, nem is túl valószínű, hogy ez a lehetőség a közeljövőben megvalósuljon. Európa országaiban még tart az idegen- és unióellenes szélsőjobb előretörése. Jövőre több helyütt kritikus jelentőségű választások következnek. Marine Le Pen nem lesz a Francia Köztársaság elnöke, Geert Wilders nem lesz holland miniszterelnök, Frauke Petry nem lesz alkancellár Németországban. De pártjaik várhatóan megerősödnek, a hagyományos pártok gyengülése tovább folytatódik. Alig remélhető, hogy Európa ilyen körülmények közt döntő lépést tegyen az „egyre szorosabb unió” felé.
Mi jöhet az integráció elmélyítése helyett? Nem zárható ki az elvi lehetőségek közül, hogy a politikai egyeztetések káoszba fulladnak, az eurózóna szétesik, és az EU gyakorlatilag megszűnik működni. Ez katasztrófa volna Európa és Magyarország számára, de Orbán helyzetét is alighanem megrendítené. Megszakadna az uniós pénzek beáramlása, az unió gazdasági válsága a magyar gazdaságot – ezt a kicsi, exportnak kitett és belsőleg is rendkívül törékeny gazdaságot – az átlagosnál jóval mélyebb válságba taszítaná, és az előre látható népharagon egy olyan klikknek kellene úrrá lennie, melyről már most is az az általános vélemény, hogy a közvagyon törvényesített fosztogatására berendezkedett, tolvaj banda. Másfelől azonban a demokratáknak nagyon nehéz volna olyan választ kínálniuk az Orbán bukásával kialakuló helyzetre, mely vonzó is és ugyanakkor szolid támogatást biztosít a kormányzás következő, nehéz éveire.
Szerencsére ez a pesszimista előrelátás nem kevésbé valószínűtlen, mint optimista alternatívája. Ha Európában nem tör át a szélsőjobb, márpedig hatalomra kerülni előre láthatólag nem fog, akkor alighanem a válságon való átevickélés lassan tíz éve tartó gyakorlata fog tovább folytatódni: végleg semmi nem oldódik meg, de semmi nem is megy tönkre végleg. Ez tehát a harmadik s egyben a legvalószínűbb lehetőség; nem szívderítő perspektíva, azonban nyitva tartja az esélyt a későbbi újraindulás számára. Mit várhatunk tőle mi, magyarok?
Nagyfokú bizonytalanságot. Egyfelől a zavarosban van mód halászni, és ehhez Orbán igencsak ért. Másfelől a zavarosból őt magát is sújtó, rossz hírek is fel fognak bugyogni. Itt egy példa a szemünk előtt. Orbán most azzal játszik, hogy a V4 többi vezetőjével együtt „rugalmas szolidaritás” címén tagadja meg a kötelező felelősségvállalást a menekültkérelmek szétosztásában. Ha ezt meg tudja tenni, azért nagy árat kell majd fizetnie. Más tagállamok úgy reagálnának, hogy akkor „rugalmas szolidaritásra” kell áttérni a strukturális alapokba való befizetéseknél is. Ezt nem más mondta ki, mint az Európai Néppárt frakcióvezetője, az Orbánhoz mindig lojális Manfred Weber, hangsúlyozva, hogy ő ezt nem helyeselné, de ez lesz. Tegyük hozzá: a hozzájárulás csökkentését az érintett országok szélsőjobboldali erői is lelkesen támogatnák. Hallgatólagos koalíció jönne létre a V4-ek ellen a befizető országok kormányzó középpártjai és szélsőjobboldali erői között. Elkezdenének kiszáradni az uniós támogatás forrásai. Ez belpolitikai nehézségeket okozna, és a visegrádi együttműködés teherbíró képességét is próbára tenné.
Mire számíthatunk tehát? Sok szerencsével akár arra is, hogy a demokratikus alternatíva esélyei ugrásszerűen megjavulnak. Kevesebb szerencsével arra, hogy a mozgástér nem nő lényegesen, de be sem záródik.
Ami eldőlt
A népszavaztatást megelőző hetekben többen azt jósolták, hogy október 2-án eldől a 2018-as választások kimenetele. Ez észszerű várakozás volt, de végül tévesnek bizonyult. A Fidesz nem nyerte meg jó előre a másfél év múlva esedékes választást; a referendumból csúnya fiaskó lett. Azt pedig senki nem hitte, hogy az ellenzék akkora győzelmet arathatna most, hogy annak alapján máris a ’18-as választás győztesének tekinthetné magát. A referendum győztese az ellenzék lett – de a gyengébb győzte le az erősebbet.
Két dolog azonban biztosan változott. Bebizonyosodott, hogy Orbán nagyot tud hibázni; olyan nagyot, hogy a nála jóval gyengébb ellenfél is vereséget mérhet rá, ha észszerűen politizál. Ez a tapasztalat most már velünk marad.
Ám nemcsak velünk: vele is. Írásomat azzal kezdtem, hogy az autokraták nem adnak esélyt a bukásnak. Ők sem mindenhatók persze, időnként elszámítják magukat. A kudarcból azonban mindig azt a következtetést vonják le, hogy ami megtörtént, még egyszer nem történhet meg.
Két választási vereség után Orbán 2007-ben azt mondta: „Egyszer kell nyernünk, de akkor nagyon.” 2010-ben nagyot nyert, és aztán rémületesen sokat tett azért, hogy a másik oldalnak többé esélye se lehessen a győzelemre. Mostanáig azt hihette, hogy már elérte a célját: a szavazások eredményét kézben tudja tartani masszív szavazathamisítás nélkül is; elég a szabályokat manipulálni, a médiát uralni, az ellenzéket megosztani. Most megtapasztalta, hogy ez nem mindig elég. Naivitás volna azt hinni, hogy nem vonja le a tanulságot, ahogy levonta 2006-os, sorban második veresége után is. 2018-ra úgy fog készülni, hogy szükség esetén elcsalhassa a választást.
A demokratáknak is ebben a tudatban kell készülődniük.
