Feléledni látszanak az európai kormány- és államfők az aléltságból, ami az uniót "megújítani" hivatott alkotmányos szerződés két évvel ezelőtti bukása után vett rajtuk erőt. Új politikusi garnitúra ragadta magához a kezdeményezést - Angela Merkel a német elnökséget energikusan próbálta az intézményi reform szolgálatába állítani, s ehhez az új francia elnöktől segítségre is számíthat. Az új cél az ún. "miniszerződés" - a korábbi válságtervek közül az a megoldás, miszerint a közösség működéséhez és bővítéséhez feltétlenül szükséges intézményi változtatásokat a korábbi módon, államközi egyezménybe foglaltan fogadják el, majd a szokásos tagállami ratifikációs eljárással léptessék életbe (azaz a nemzeti parlamentek bólintsanak majd rá). Nemcsak az új főszereplők megjelenése lendíthet az ügyön, hanem a pártközi együttműködés is - a francia Szocialista Párt (PS) és a német szociáldemokraták (SPD) terjedelmes közös nyilatkozatot adtak ki a tárgyban. Ezt közvetlenül az elnökválasztás második fordulója elé időzítették: arrafelé az uniós témáknak valamivel komolyabb jelentőséget tulajdonítanak, mint nálunk.
Végül is - miért ne? A "miniszerződés" - melynek szövege egyébként még részleteiben sem ismert - talán áthidalhatja a problémákat, s lassan minden visszatérhetne a régi kerékvágásba. Jöhetnek az újabb tagállamok (elsősorban Horvátország, a többiek jóval később), lesz számukra is hely az asztalnál. Az unió nem válik működésképtelenné, nem fogja megbénítani a döntéshozatali eljárás alkalmatlansága; talán erősebb lesz a közös külpolitika, és nőhet a parlament szerepe is a bizottság kialakításában (bár erről egyelőre nem sokat tudni). A politikusok megint megteszik, amit az utóbbi évtizedben mindig: mentik a menthetőt, leszerelik az ellenzőket (a briteket és a hollandokat, akik miniszterelnökük nyilatkozata szerint nem kérnek az alkotmánynak nevezett szerződésből), és valahogy átlendítik a holtponton a közösséget.
Ez az egyik lehetséges és csábító értelmezése a német elnökség eddigi tevékenységének. Az alkotmányos szerződés francia, majd holland elutasítása után joggal gondolhatjuk, hogy még mindig ez a lehető legjobb megoldás. Mielőtt azonban hátradőlnénk, érdemes alaposabban átgondolni a problémát. Hiszen az eredeti "alkotmányozók" - Schröder kancellár, Fischer külügyminiszter, az Európai Parlament, a konvent delegáltjainak jelentős része, népség, katonaság - a puszta működőképesség egyszerű, technikai megőrzésénél nagyralátóbb célokat tűztek ki. Nevezetesen olyan alkotmányt, amely képes kialakítani az európai értékközösséget, és ezzel hozzájárulni az európai identitás és az ezen alapuló európai politikai közösség létrejöttéhez.
*
Vajon az alkotmányos szerződés korábbi vaskos kötetéhez képest vélhetően soványka miniszerződés képes lehet-e ilyen célok vállalására?
Ha a miniszerződés csak az intézményi változtatásokra, az uniós döntéshozatal működőképességére koncentrál majd, kevéssé töltheti be azt a szimbolikus identitáspolitikai feladatot, amit megalkotói az eredeti dokumentumnak szántak. A korábbi szerződés (illetve a Konventben megszületett tervezet) szerzői szövegükbe számos olyan elemet illesztettek, melyeknek az lett volna a funkciójuk, hogy az alkotmány - amerikai mintára - az egyéni és közösségi identitások vonatkoztatási pontjává váljon, hogy valós intellektuális és érzelmi tartalmat adjon az európai szónak. Joschka Fischer az alkotmányt újraalapítási aktusként értelmezte, Jürgen Habermas "alkotmányos patriotizmus" koncepciójával összhangban, míg Gerhard Schröder és Johannes Rau több alkalommal hivatkozott a manifesztálandó értékközösségre. És a szöveg tartalmazza is mindazon elemeket, melyek az identitáspolitika számára lényegesek. (Az identitáspolitikai szempontból releváns elemek elemzését pompásan elvégezte Armin von Bogdandy The European Constitution and European Identity: A Critical Analysis of the Convention's Draft Preamble és Michel Rosenfeld The European Treaty-Constitution and Constitutional Identity: A Comment on Professor von Bogdandy c. tanulmánya. Mindkettő megtalálható a www.jeanmonnetprogramme.org honlapon - E. G.) Már maga az alkotmány kifejezés széles körű használata a tervezetet övező vitákban alkalmas lehetett az összetartozás érzésének erősítésére. A szövegben megjelenik a közös történelem - az ókori Görögország örökségének mítosza, illetve a 20. század "keserű tapasztalatai": ez utóbbit sok-sok személyes történeti narratíva támaszthatja alá, s ezért megfelelő talajnak kínálkozhat a "sorsközösség" megalapozására. Az alkotmányos szerződés megkísérelt választ adni a "kik vagyunk?" kérdésére is. A szöveg sorsközösségként hivatkozik az unióra, közös sorsot (common destiny), sőt, egyfajta kiválasztottságot is tulajdonít neki - "az emberiség reménységének, különleges térségének" nevezi. A zászló 12 csillaga a Messiás eljövetelét jelző, 12 csillagból álló koronát, esetleg Jeruzsálem 12 kapuját idézheti fel. A közös értékek kiemelt helyen szerepelnek a szerződéstervezet preambulumában; sőt, megjelenik a saját csoport (in-group) Amerikával (out-group) szembeni meghatározása is, mégpedig a szociális jogok vonatkozásában. A szöveg tartalmazza az alkotmányos identitás kialakításához elengedhetetlen tagadás és újraintegrálás mozzanatát: tagadja az uniót megelőző, kizárólagos nemzetállami szuverenitáson alapuló rendszert, illetve a náci és szovjet diktatúrát - s azt állítja, hogy az unió éppenséggel a 20. századi történelem ezen fejezeteinek visszatérése ellenében jött létre. Az így elkülönített új közösséget pedig egyfajta transznacionális közösséggé kívánja újraintegrálni.
*
A "miniszerződésből" mindezek a szimbolikus elemek feltehetően eltűnnek - de még ha valamilyen formában meg is maradnának, a szerződést övező intenzív közéleti viták előrelátható hiánya miatt a szöveg maga kevéssé lehet alkalmas ilyen erős identitástartalmak kifejezésére. Ám ennek ellenére korai lenne azt a következtetést levonni, hogy mindez eleve megkérdőjelezi az új politikai elképzelés identitáspolitikai jelentőségét. Hisz nem biztos, hogy az európai politikai közösség megteremtéséhez az alkotmányos szerződés hagyományos megközelítésén keresztül vezet az út. Számos gondolkodó, többek közt a fent idézettek is inkább azt javasolják, hogy Európa a racionális önérdek alapján szerveződő közösségként ismerjen magára, és ezen az úton jusson el saját politikai identitásának kialakításához.
Számos jel utal arra, hogy ez egyáltalán nem illuzórikus elképzelés. A Eurobarometer tárgyba vágó felméréseinek matematikai elemzése azt mutatta ki, hogy amennyiben a polgárok egy szakpolitikát az unió szintjén vélnek a leghatékonyabban végrehajthatónak, és ezen elvárásaik teljesülnek is, akkor ez európai identitásuk erősödését hozza magával. A "haszonelvűséget" tehát fel lehet használni az európai identitás megalapozására is. Az eredeti szöveg hagyományos, erős szimbolikus tartalommal bíró elemei nélkül sem zárul le az aktív uniós identitáspolitika lehetősége. Csak mások lesznek a feltételei. Az azonosíthatóan uniós szintű politikai cselekvés hatékonysága lesz a közös éntudat kritériuma. Ehhez azonosítani kell azokat a szakpolitikai területeket, melyeken az európai polgárok az uniót tartják a politikai cselekvés legmegfelelőbb szintjének. Ezek tagállamonként is változnak, ám - a sztereotípiáknak némileg ellentmondva - olyan "kényes" kérdések is ide tartozhatnak, mint a külpolitika, a védelempolitika, a bevándorlás, a munkanélküliség elleni küzdelem, sőt a legújabb felmérések alapján már a szociális politika is. Ha ezekben sikerül hatékony és a polgárok számára is jól láthatóan közös, uniós politikákat kialakítani, felerősödhet az azonosulás Európával. Amint az sem lenne lényegtelen, hogy az egyéni részvétel lehetőségét és érzetét is erősítsék az európai intézmények - a sokat emlegetett "demokráciadeficit" megszüntetéséhez sokkal inkább ezen keresztül vezet az út, mint a "jó" politikán vagy a bizottság elnökének parlament általi választásán keresztül. És a tervezett "miniszerződés" rendelkezései akár meg is alapozhatják ezen intézményi változások lehetőségét. Úgy is átrendezhetik a kompetenciákat, hogy az azonosítható és önálló európai szintű politikai intézmények képesek legyenek saját elkülöníthető politikát folytatni és szakpolitikai kérdéseket megoldani.
Sem az egyik, sem a másik identitáspolitika sikerére nincs persze garancia. Ráadásul amíg az elsőről - minden korlátja ellenére - világos volt, hogy mi a célja és honnan hová szeretné eljuttatni az európai polgárok közösségét, addig a második csak lehetőség. Amely előtt nyilván kevesebb tér nyílik, ha az államköziséget képviselő ET súlya megmarad, netán növekszik is, és minden európai politika ezután is leginkább a nemzeti politikák derivátumaként jelenik meg. Márpedig mindeddig kevés olyan tanácsülésre emlékezhetünk, amely után ne a kormány- vagy államfők magyarázták volna el a nemzeti nyilvánosságoknak az ott történteket - természetesen nemzeti szemszögből. De ez nem jelenti azt, hogy legalább próbálkozni ne lenne érdemes.
A szerző történész.
