Március 25-én az MKB Veszprém férfikézilabda-csapata az Európai Kézilabda Szövetség (EHF) Bajnokok Ligája sorozat nyolcaddöntőjének visszavágó mérkőzésén a spanyol Ademar León alakulatát fogadta. A meccs előtt a veszprémi szurkolók, jó szokásuk szerint, el akarták énekelni a magyar Himnuszt. Ezt azonban az EHF beavatkozása megakadályozta. A magyar drukkerek egy csoportja ezek után szétfütyülte az EHF hivatalos BL-nótáját, és a teremből kivonulva, a folyosókon dalolta el az "Isten, áldd meg a magyart...".
Az ügy jócskán felzaklatta a magyar sport és a magyar közpolitika iránt érdeklődőket. Az egyik - végletes - álláspont hívei az újkori magyar szabadságharc részeként tekintenek a történtekre (e szereposztásban a veszprémiek lennének a kurucok, az EHF pedig az európai elnyomók), míg a másik nacionalista hőbörgést emleget. Pedig a történet, meglehet, sokkal egyszerűbb; és bár nem mentes a hazai ízektől, leginkább egy éppen csak formálódó sportliga gyengeségéről és sportmenedzselési hibáiról szól.
Az, aki olyan sportesemény szervezésére adja a fejét, ahol belépődíjat szedne, legjobban teszi, ha az észak-amerikai sportiparra veti tekintetét. Az Egyesült Államokban az 1860-as évek óta formálódnak a sportüzlet szervezeti keretei, csiszolódnak pénztermelő folyamatai, így nem csoda, hogy a látványsportpiac hatékony működésének ideáltipikus formái az amerikai nagy sportligák lettek. Ezt tekinti mintának minden olyan nemzetközi és nemzeti sportszövetség, amely a szórakoztatóipari sportot valóban üzletnek (is) tekinti. A hagyományok és a helyi sajátosságok miatt persze nem lehet az amerikai modellt egy az egyben átvenni - a kiesés és feljutás nélküli zárt bajnoki rendszer például életidegen az európai sportokban, viszont a Forma-1-ben már nem annyira -, de a "pénzcsinálás" eszközei tanulmányozhatók és alkalmazhatók. Sőt, bármely bajnoki sorozat (liga) piaci fejlettsége azon is mérhető, hogy mennyire képes felhasználni, netán továbbfejleszteni az amerikai sportipar módszereit. Európában a legalkotóbban az UEFA Bajnokok Ligája vette át a mintát. Az UEFA úgy formálta a saját képére ezt az üzleti modellt, hogy maga is mércévé vált, példává a többi csapatsportág európai nemzetközi kupasorozata számára. Az adaptáláson iparkodik a 90-es évek eleje óta az EHF is. A kézilabda Bajnokok Ligájának is lényeges elemei lettek a pontos ütemtervet, létesítményi feltételeket, szurkolói viselkedési normákat, biztonsági rendszereket megkövetelő rendezési előírások, a márkaépítés (a jól beazonosítható szimbólumok, a saját induló), illetve a televíziós jogok szigorú közvetítési szabályokkal dolgozó központosítása. Egy-egy bajnoki vagy kupasorozat komolyságát jól méri, hogy e normákat a szervező szövetségek mennyire képesek érvényesíteni.
De vajon összeegyeztethető-e a Himnusz-éneklés a profitorientált sportligák márkaépítésével?
Kórus, kuss?
Már miért ne lenne az? Az Egyesült Államokban a nemzeti himnusz a bajnoki mérkőzéseken nemhogy "engedélyezett", de lényeges része a show-nak. A nemzetközi sportipar egyik legnagyobb eseménye, a Super Bowl felvezető kampányának például egyik fontos eleme az a "titok", hogy melyik kitűnő előadóművész zendít majd rá a The Star-Spangled Bannerre. Az európai szórakoztatóipari sportokban még némiképp fontosabb is a közösségformáló elem; mint Amerikában. (Sőt, talán még magánál a látványnál is fontosabb.) Márpedig a mezek, sálak, csecsebecsék mellett a közösen énekelt buzdító dalok is formálják a közösséget. E nóták leginkább magáról a csapatról vagy a helyi daliák dicsőségéről szólnak (vö. "He goes by the name of Wayne Rooney"), s az valóban érdekes kérdés lehet, hogy Magyarországon miért a Himnusz tölti be ezt a szerepet, miért nem mondjuk a "Böde Dani, te vagy a mi atomunk" felütésű hősi énekek. De a hazai bajnokikon nincs evvel gond - sőt, némi öncsalással akár fontos biztonsági funkciót is tulajdoníthatunk e szokásnak, avval áltatva magunkat, hogy ha a Fradi és az Újpest szurkolói a derbi előtt együtt éneklik el nemzeti imánkat, kevesebb késztetést éreznek majd az utcai harcra a derbi után. És különben is: ha a szurkolók a himnuszt akarják énekelni, akkor jó és hasznos, ha a csapatok menedzsmentje ebben támogatja őket.
Nemzetközi klubmeccseken, különösen a BL-sorozatokban azonban kicsit bonyolultabb a helyzet. Már az is kérdés, hogy egy klubcsapat - melyben számos más ország állampolgárai is "küzdenek a klubszínekért" - vajon mennyiben képviseli az országot is. Ha az olvasó Liverpoolban körkérdést intézne az utca emberéhez arról, hogy ugyan kinek szurkolt a tavalyi Barcelona- Manchester United BL-döntőn, a legjobb esetben is lesajnáló pillantásokat kap válaszul. (Nem is nagyon ajánlom a faggatózást.) De ha e dilemmánkra a válasz mégis az lenne, hogy a klubcsapat igenis "képviseli" az országot is, azaz mondjuk az Oltchim Valcea és a Győri Audi ETO KC mérkőzésén "a magyar" csap össze "a románnal", akkor csak újabb kérdés merül fel. Vajon a tisztesség jegyében nem lenne helyesebb, ha mindkét himnusz eléneklésére, eljátszására mód nyílna? És ha nem nyílik - sportszerű-e ragaszkodni a sajátunkhoz? Mit szóltunk volna, ha a romániai elődöntőn csak a román himnusz csendül fel, nekünk meg kussolni kell? Vérig sértett nemzeti érzékenység, dühödt sajtókampány (mindkét oldalon), a (mindkét oldalon) jogos felháborodástól dúlt közvélemény, diplomáciai bonyodalmak, hadüzenet... pedig talán pont erre nem kéne a sportot használni.
De a veszprémi eset lényege talán nem is ez. Tetszik vagy sem, a BL-sorozatok nem nemzeti csapatok (pláne nem nemzetek) "megmérettetése", hanem különböző országok bajnokságaiból nevezett klubok szórakoztatási céllal létrehozott versenyrendszerei. Alapvető céljuk a profit, aminek nagy részét a versenyszervezők a csapatok között osztják szét. A profithoz pedig jól felépített márka kell - és ebben a vállalkozásban az EHF Bajnokok Ligája a valódi termék, nem pedig az MKB Veszprém-Ademar León-meccs.
A fontos márkaazonosítás egyik eszköze az EHF-induló - még ha a legvérmesebb drukkerek közül is kevesen tudják beazonosítani. De azért nem tudják, mert az EHF még gyenge szervezet; kezdő versenyző a sportüzletben. Ezért is kerekedhetett a veszprémi esetből ekkora gubanc. A Himnuszt ugyanis rendszeresen éneklik a magyar szurkolók a nemzetközi kupamérkőzéseken is, s ezt a nemzetközi szervezet mindeddig kicsit értetlenül, kicsit sunnyogva, de lenyelte. A baj a rájátszási szakasz televíziós közvetítése miatt lett. A szurkolók kórusa ugyanis nem szerepelt a televíziók igényeihez igazított lebonyolítási ütemtervben. Amikor a magyar rendezők a hivatalos menetrendbe "beleírták" a Himnuszt, felborulni látszott az adásrend - az EHF ezen sokallt be. Azaz: nem a lélektelen európai bürokraták mesterkedése, netán a magyart rabigába taszítani kívánó nemzetek összeesküvése vezetett a magyar himnusz "betiltásához". A magyar rendezőknek egy olyan szerződést kellett betartaniuk, amelynek feltételeit a nevezéssel elfogadták - és amely szerződés alapja és létoka az EHF, illetve nemzeti, köztük a spanyol és a magyar sportszervezetek gazdasági érdeke.
Ezzel együtt - ha nekünk, magyaroknak fontos, hogy a nézők a nemzetközi mérkőzéseken is elénekelhessék a Himnuszt, akkor az ő kiszolgálásuk imperatívusza okán helyes, ha lépéseket teszünk ennek érdekében. A kedvező megoldásra jók az esélyeink, csapataink és kézilabda-diplomáciánk ereje (meg az EHF gyengesége) miatt tárgyalási pozíciónk ígéretes. Az egyeztetéseket azonban a magyar klubok képviselőinek és a magyar szövetségnek kell lefolytatniuk. Ez az ő feladatuk, és nem - mondjuk - a magyar közigazgatási és igazságügyi miniszteré. Ezért is volt legalábbis szokatlan, hogy a törvényesség legfőbb magyar őre, a jogi normák betartatásának első felelőse tiltakozott a Himnusz-éneklés "betiltása" ellen - holott a botrány épp az EHF előírásainak megsértéséből pattant ki.
De a helyzet nem reménytelen. Alig két héttel a veszprémi botrány után a Győri Audi ETO KC- Oltchim Valcea női BL-elődöntő visszavágóján az EHF engedélyével hangozhatott fel a magyar Himnusz. Fog ez menni.
A szerző sportközgazdász.
