Kiállítás

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Eleonora Agostini: Tanulmány a pincérkedésről

Kritika

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

A fotográfus 1991-ben született egy Velence környéki kis faluban, majd a londoni Royal College of Art fotográfia szakán kapott mesterképzést. Tanít is, jelenleg a brit Arts University Bournemouth fotográfia szakán. Művészetében több médiumot ötvöz – fotográfiát, videót, performance-ot, szobrászatot –, és általában azt vizsgálja, hogyan épül fel és rögződik bennünk egy-egy tapasztalat, különösen a térrel és a társadalmi szerepekkel való kapcsolatok kontextusában. Az identitást vizsgálja, központi témája a privát és nyilvános terekben való viselkedésünk különbözősége, illetve annak a megfigyelése, hogy az otthonunk tere hogyan képezi le, kik is vagyunk, hogyan értelmeződnek át mindennapi tárgyaink és élményeink az intim, illetve a hivatalos terekben. Munkáiban sokszor tematizál feminista kérdéseket is, amiben közrejátszhat, hogy Olaszországban a hetvenes évek óta a nők helyzete a társadalmi diskurzusok alapját képezi. Agostini finom művészete konceptuálisan is értelmezhető, munkái a performatív társadalmi szerepek és a személyes, családi tér közé beszorult egyén egzisztenciális tapasztalatairól mesélnek.

Számos európai és nemzetközi kiállításon, meghatározó intézményekben állították ki a munkáit, az ezen a kamarakiállításon látható anyag a Foam Talent 2024 válogatásába is bekerült, a hozzá kapcsolódó könyv pedig a LensCulture 2024-es kiadásában a legjobb fotókönyv díját nyerte el.

Amit látunk, nem egyszerűen néhány jópofa felvétel a vendéglátós munkáról, sokkal inkább a társadalmi szerepek és a performativitás vizsgálata. A sorozat még mélyebb rétegeket kap a családi vonatkozásoktól, így még inkább összekeverednek a munka és a gondoskodás gesztusai. A pincérnő alakja metaforává válik, a kiszolgálás és az anyaszerep között kulturális párhuzam születik. A saját fotók, a családi archívum képei és a vendéglátós, tankönyvi illusztrációs fotók érzékeny iróniával mutatnak rá a személyes és a társadalmi szerepek közötti áthallásokra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.