A szerk.

Miért viszik el?

Károlyi és a "nemzeti oldal"

  • A szerk.
  • 2012.04.29 10:03

Publicisztika

Hétfőn a Fővárosi Közgyűlés tulajdonosi hozzájárulást adott a Kossuth Lajos téren álló Károlyi Mihály-szobor ideiglenes elbontásához, raktárba szállításához, a megfelelő engedélyek beszerzése után pedig az alkotás siófoki felállításához. A határozatot a Fidesz- KDNP és a Jobbik 21 igen szavazatával fogadták el, az MSZP és az LMP 11 nem voksa ellenében. A szobor elbontását az Országgyűlés Hivatala kezdeményezte a Kossuth téri rekonstrukció miatt.

*

Természetesen mindenki tudja, hogy egészen másról van szó. A jelenlegi politikai jobboldal - vagy az, amit megszokásból annak nevezünk - Károlyi Mihályt nemzetvesztő bűnösnek tartja, akinek nem az Országgyűlés melletti téren, hanem a történelem pöcegödrében a helye. Ez nemcsak a Jobbik álláspontja, de számos jel szerint a Fideszé is. Ha tapintatosak akarunk lenni, azt mondjuk, hogy a Fidesz néhány meghatározó vezetője mindenképpen osztja e nézetet (Kövér például két éve jelentette ki, hogy 2014-re nem akarja jelenlegi helyén látni a szobrot), és hát, mit ad isten, ellenvéleményt nemigen hallani a pártban. A Jobbik és a Fidesz között ez esetben (is) annyi a különbség, hogy előbbi nagy hanggal vállalja is a véleményét, míg a Fidesz jobbára hallgat, ám ha úgy adódik, cselekszik.

A hazugságok

De mi a baj Károlyi Mihállyal, az 1918-as forradalom miniszterelnökével, majd az első magyar köztársaság (akkori kifejezéssel: népköztársaság) elnökével?

A Horthy-korszak eleje óta nagyjából ugyanaz.

Idegen hatalom (a franciák) fizetett ügynökeként elárulta harcoló hazáját, folyamatosan az ellenséggel tárgyalt a háborúból való kilépésről.

Budapesten lázadást szított, a hatalom megragadása után azonban a hadsereget tudatosan lezüllesztve lehetőséget adott a kisantantnak, elsősorban is a románoknak Magyarország részleges megszállására.

Kalandor politikája betetőzéseként a bolsevikok kezére játszotta az országot - mert nagy komcsi is volt ám! -, majd mindent hátrahagyva külföldre menekült. És ami a legszörnyűbb, hogy mindezek eredménye a trianoni országcsonkítás lett.

Károlyi ráadásul egy korcs (farkastorokkal született). Léha életmódjával (kártyázott, kurvázott) nemhogy az ország vezetésére - rövid ideig tartó uralma idején az állami vagyont is hűtlenül kezelte -, de grófi rangjára is méltatlan volt.

Bónusz: része volt Tisza István megöletésében, hiszen a fess miniszterelnököt mindig is gyűlölte, még párbajozott is vele.

A mai jobboldali szubkultúra Károlyi-fóbiájában semmi újdonság nincs, az voltaképpen a két világháború közti bűnbakképzés nyomvonalán halad, hiszen e "vádpontokat" már az 1921-1923 közötti Károlyi-perben is megfogalmazta a hivatalos Magyarország. Nota bene: bár a per folyamán mindről kiderült, hogy a legjobb esetben is koncepciózusak, a bíróság 1923. február 21-én megállapította a felségsértés és hűtlenség tényét, és teljes vagyonelkobzásra ítélte őt. (1923. június 28-án a másodfok helybenhagyta az ítéletet.) A perben egymást érték a formai és tartalmi szabálytalanságok, nem csoda, hogy a brit és a francia parlamentben - Cohn-Bendit elődeitől - több éles kritika elhangzott az eljárással és az ítélettel szemben.

Ezzel szemben

Károlyi Mihály ellenzéki politikusként a háború első pillanatától kezdve következetesen békepárti volt: biztosra vette, hogy az Egyesült Államok előbb-utóbb beavatkozik az antant oldalán, így Németországnak és a Monarchiának nincs esélye a győzelemre. A háború alatt valóban kereste az együttműködést az antant képviselőivel a különbéke érdekében - de ezt a Habsburg-uralkodó és a külügyminisztérium tudtával tette, hiszen 1916 után a közös diplomácia is a háború mielőbbi befejezéséért dolgozott. Szilárd háborúellenessége és demokratikus reformtervei okán az összeomláskor ő Magyarország legnépszerűbb politikusa, 1918. őszi vezető szerepe magától értetődő volt.

Károlyi kormányon nem volt jó politikus: nemcsak Tisza szónoki képessége hiányzott belőle, de annak politikai tehetsége, tekintélye és kiegyensúlyozottsága is. Naivan hitt abban, hogy a háború utáni rendezés valóban a wilsoni pontok (a nemzetek önrendelkezése) alapján történik. Politikáját ezért a jogszerűségre építette: az antanttal kötött szerződéseket akkor is aggályos aprólékossággal igyekezett betartani, amikor azokon a másik fél rég túllépett. Például 1918. november 7-13. között a magyar delegáció Belgrádban egyezményt írt alá arról, hogy a magyar hadsereg nagy részét (8 hadosztályt) leszerelik, az ország egyes déli és keleti területei jugoszláv és román megszállás alá kerülnek, viszont a magyar közigazgatás mindenütt megmarad. A párizsi konferencia azonban hamarosan úgy döntött, hogy a belgrádi katonai konvenciót figyelmen kívül kell hagyni, a román csapatok pedig engedélyt kaphatnak újabb és újabb magyar területek elfoglalására.

Károlyi stratégiája arra épült, hogy a háborút követő káosz csak átmeneti, és hosszabb távon - a leendő békekonferencián - Magyarország esélyeit növeli a kormány jogszerű magatartása. Ezért az ország meghirdetett demokratizálása jegyében támogatta a megalakuló nem magyar Nemzeti Tanácsok tevékenységét is, sőt autonómiajavaslatokat dolgoztatott ki a nemzetiségek számára, így elkerülendő a nemzetiségi területek elszakadását, az "integer" Magyarország széthullását.

A Monarchia hadserege 1918 ősz elejétől a felbomlás állapotában volt. Az általános háborúellenes légkörben a legtekintélyesebb parancsnokok sem mindig tudták fenntartani a fegyelmet. Tervek születtek a magyar alakulatok visszavonására az országhatárokra, de azokból lényegében semmi nem lett: például a déli határokon 1918. október végén legfeljebb néhány tízezer ember volt hadra fogható, miközben az odaérkező friss antant haderő sokszoros túlerőben volt (a maga csaknem 30 hadosztályával).

Károlyi óvatoskodása nem osztott és nem szorzott: ahogyan az antant jóindulatát sem nyerte el vele, úgy az országvesztéshez sem volt köze. Amikor 1918. október 31-én átvette a hatalmat, a győztes hatalmak már régen eldöntötték a Monarchia felosztását, továbbá Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia területi igényeinek akceptálását.

Károlyi nemcsak az antanttal és a kisantanttal szemben, de hamarosan a belpolitikában is defenzívába szorult: 1918 végén mind többen bírálták a katonai passzivitás miatt. Koalíciós kormányában egyre nőtt a szociáldemokraták súlya, és amikor 1919. március 20-án egy újabb visszavonulást elrendelő antantjegyzék hatására az immár köztársasági elnök Károlyi lemondatta Berinkey Dénes miniszterelnököt, őket bízta meg kormányalakítással. A szocdemek március 21-én a tudta nélkül tárgyaltak az 1918 novemberében alakult Kommunisták Magyarországi Pártja vezetőivel, és este az új kormány - Károlyi akarata ellenére - bejelentette az elnök lemondását. Károlyi a puccs ellen nyilvánosan nem tiltakozott. Júliusban hagyta el az országot.

Akkor is, most is

Békepártisága miatt kezdetben csak becsmérelték és hazaárulónak bélyegezték a parlamentben, idővel - ahogy az mindig is megesik azokkal, akiknek a többség ellenében bizonyosodik be az igazuk - egyre jobban gyűlölték. Ez a gyűlölet vált parttalanná 1919 után, főleg, hogy Károlyi az emigrációban többször kikelt a magyarországi ellenforradalmi rendszer ellen. "Bűnlajstroma" a már említetteken túl idővel gyarapodott: egy Jászihoz intézett levele alapján - amelyben magát "100 percentes marxistának" nevezi -, s mert őszintén érdekelte a szovjetunióbeli "nagyszabású kísérlet", letörölhetetlenül megkapta a kommunista (de minimum kommunistabarát) jelzőt. Főleg, hogy 1946-ban hazatért (nem titkoltan a köztársasági elnöki címre vágyva), és szerepet vállalt az új hatalom diplomáciájában. Ám ahogyan kiábrándult a Szovjetunióból 1930-as látogatása után, úgy a "népi demokráciából" is a Rajk-per idején: a párizsi nagykövetség vezetéséről lemondott, és végleg külföldön maradt a dél-franciaországi Vence-ban bekövetkezett haláláig (1957). 1962-ben újratemették Magyarországon.

Az 1919 utáni kurzusok időről időre megtalálták: az "úri Magyarország" az erkölcstelen haza- és osztályáruló szerencselovagot kárhoztatta személyében, aki féktelen hatalomvágyával a politikusi tehetségtelenségét kompenzálta. Rákosiék, majd Kádárék rendszerük "nyitottságát", az "aki nincs ellenünk, az velünk van" stratégiáját kívánták demonstrálni Károlyival. Erre nemcsak újratemetése, de a születésének 100. évfordulójára készíttetett szobor is példa. Varga Imre alkotását - amit most a Fidesz-kormány távolíttat el valamiféle nemzetépítő "új jobboldaliság" jegyében - 1975-ben állították fel a Kossuth téren. Aligha véletlenül éppen oda: a Károlyi-emlékmű ugyanis politikai ellenfele, Tisza István egykori gigantikus szobra helyére került. (Károlyi és Tisza 1911-es szakításukig számos kérdésben egyetértettek; a demokratikus jogok kiterjesztése, annak szükségessége miatt azonban szembekerültek egymással. Egyvalamiben hasonló a sorsuk: mindkettejük pályáját szokás alaposan félreértelmezni.)

Károlyit mind külső, mind belső tulajdonságai kétségkívül alkalmassá teszik arra, hogy személye csoportkohéziós célzatú gyűlölet tárgya legyen: nagyúri lazaságába, flegmájába, az új eszmék ("politikai hóbortok") iránti érdeklődésébe, politikai bizonytalankodásaiba mindenfélét (nemegyszer egymással ellentétes dolgokat is) bele lehetett és lehet magyarázni. Tény, hogy szabálytalan arisztokrata volt, aki demokratikus és szocialisztikus eszmék iránt érdeklődött, és szorgalmazta az általános választójogot, valamint a földosztást. És szabálytalan politikus volt, aki túlzott idealizmusa, az eszközökben nem válogató célratörés teljes hiánya, rossz ütemérzéke, gyakran téves politikai ösztönei ellenére is komoly szerepet kapott egy válságos időszakban.

A "nemzeti oldal" Károlyival szembeni lassan évszázados, menetrendszerűen fel-feltörő gyűlöletének oka azonban ennél sokkal mélyebb és tragikusabb: ezt az indulatot mindenekelőtt a valóság előli folytonos menekülés, a múlttal való szembenézés konokul következetes hárítása táplálja. Horthyék Magyarországa gyűlölte és bűnbaknak kiáltotta ki Károlyit, hogy ezzel mind magát, mind a nemzetet (mint politikai közösséget) felmenthesse a felelősség alól. Egyszerűbb belső és külső ellenségekre, gonosz és a magyarságot elpusztítani kész, aljas erőkre, esetleg az elkerülhetetlen végzetre hivatkozni, mint belátni hibás politikai döntések sorát.

A magyar "kivételesség" és "üldözöttség" eszméje azóta is fixa ideája a magyar politikai gondolkodás meghatározó szegmensének. Ez időről időre a mindenféle kooperáció gőgös elutasításának ugyancsak "nemzeti" hagyományával egészül ki. A megemésztetlen múlt, az ebből szükségképpen következő örökös bűnbakképzési mechanizmus pedig máig képes elkábítani teljes politikai generációkat, és újra meg újra az összeomlás szélére sodorni az országot. Pedig Trianon, majd Trianon korrekciójának meghiúsulása, a sokadik zsákutcás próbálkozás után fel kéne ismerni: nemcsak a térség Széchenyi megálmodta "reáluniós" esélyét, de a saját továbblépésünk lehetőségeit is jórészt a magyar nacionalizmus rontotta és rontja el. De a "nemzeti oldal" e helyett inkább hazaárulókat jelöl ki, szobrokat önt le, mozgat, vagy éppen emel újra. Akkor is, most is.

Neked ajánljuk