Publicisztika

Oh, l'arme miracle slovenienne "Krpan", attendue depuis longtemps - e veretes mondat valamikor 2008 júliusában fog elhangzani a francia sportújságírás veteránja, a 108 éves Jean-Hubert Vieux-Con szájából. Az előző negyedórában olyat láttak a Tour de France helyszínen tartózkodó szerencsés nézői, amit addig még soha.

2008 első harmada a népszavazással telik majd el, a második meg a következményeiről fog szólni. És ne legyen igazunk, de a kampányban legkevesebbet a három kérdés - azaz a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj eltörlésének vagy célszerűségének - érdemi részéről hallunk majd.

Magyarországon mindig is többféle középosztályról lehetett beszélni. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain 1918-ban megjelent kiváló kis esszéjében arról értekezik, hogy a 19. század végén két középosztály alakul ki: az egyik, a lateiner osztály Tisza Kálmán politikája nyomán jön létre, mikor az elszegényedett földbirtokosokból állami hivatalnokok lesznek; a középosztály másik, jóval kisebb része viszont önálló gazdasági tevékenysége révén erősödik meg. A két középosztály között éles a feszültség: a szociális reformok elmaradásához, a virulens nacionalizmushoz, antiszemitizmushoz hozzájárul majd, hogy a lateiner (közép)osztály a másik (közép)osztály legyőzéséhez keres ideológiákat, és kínálja föl őket a társadalomnak, méghozzá hatalmi támogatással.

Horn Dániel és Erőss Gábor vitatkozik a Narancsban a szabad iskolaválasztásról, az előbbi támogatja, az utóbbi ellenzi a fenntartását. (Lásd: Horn Dániel: Ne játssz a pad alatt!, 2007. november 15., Erőss Gábor: Lamperth és a tabuvédők, 2007. november 22., és Horn Dániel: A tanuló felel, 2007. december 6.) Én Erőss mellé állok a vitában, és a szabad iskolaválasztás tabuja, valamint a - ma már jól láthatóan túlzott - decentralizáció ellen érvelek.

Hétfő délután fél három van, az a nevezetes december 17., amikor meg kéne bénulnia az országnak. Illetve meg kellett volna - úgy véljük, e pontosítással nem vállalunk túlságos kockázatot. Odakint éppen süt a nap, neki tán elfelejtettek szólni. Mögöttünk az ekránon mintha a HírTv is éppen bevonná a harci zászlót. Nem ment (megy) egy csomó vonat, tömve voltak a buszok, nyilván egy csomó közlekedőnek adódtak apróbb-nagyobb kellemetlenségei.

Vannak olyan falvak Magyarországon, melyekben nem laknak romák, és olyanok is, amelyekben nem laknak magyarok. Ezekről a falvakról most nem fogunk szólni.

Nehéz munka az enyém Nehéz munka az enyém Mi vagyunk az Új Undokak. (Karinthy) A nagy vonatvezető bejelentette: az általa vezetett szakszervezeti liga, így jelesül az általa vezetett vasutas-szakszervezet december 17-én (az egészségügyi törvény országgyűlési végszavazásának napján) általános sztrájkot kezd, éspedig meghatározatlan időre, illetőleg addig, amíg a kormány bizonyos kérdésekben vissza nem vonul.

"Bocsánat, nekem van jogom házasodni, én össze is házasodtam. Önnek?" - vágott közbe Az Este szeptember 24-i adásában a műsorvezető. "Nekem nincsen - felelt Szetey Gábor. - De még egyszer, nekem a legfontosabb az..." "De kell? Szeretne?" - állta útját ismét a jól begyakorolt mondatoknak a riporter, mire Szetey Gábor: "Nem tudom, hogy szeretnék-e. Azt gondolom, hogy szeretnék olyan helyzetben élni, ahol teljes jogegyenlőséget élvezek, és ez a legfontosabb dolog."

Három hete megjelent cikkemben (Ne játssz a pad alatt!, Magyar Narancs, 2007. november 15.) amellett érveltem, hogy a Lamperth Mónika miniszter asszony által felvetett gondolat a szabad iskolaválasztás megszüntetéséről Magyarországon nem a megfelelő módszer a tanulói egyenlőtlenségek megszüntetésére, időzítése helytelen, és - ha a javaslat komoly - a szociális és munkaügyi miniszter helyett az oktatási és kulturális miniszternek kellett volna megtennie. Erőss Gábor vitába szállt velem (Lamperth és a tabuvédők, Magyar Narancs, 2007. november 22.). Legalábbis szerinte. Én úgy látom, hogy ugyanazt az elméleti megoldást tartanánk helyesnek a tanulói egyenlőtlenségek megszüntetésére - azaz a komprehenzív rendszer bevezetését -, de vele ellentétben én nem gondolom, hogy ennek fontos eleme lenne a szabad iskolaválasztás, és azt sem hiszem, hogy az általa támogatott újraközpontosítási törekvéseknek most jött volna el az idejük. Ha eljön valaha is.

Kimerítettünk minden lehetőséget, a tárgyalások folytatásának nem látom értelmét - mondotta szomorúan Wolfgang Ischinger osztrák diplomata, annak a háromfős közvetítői csoportnak az egyik tagja, amely az elmúlt pár hónapban még egyszer, utoljára megpróbálta meggyőzni az albánokat arról, hogy ne akarjanak független Kosovo államot maguknak, a szerbeket meg arról, hogy hadd legyen már Kosovo független.

Hogy mi szállta meg a hétvégén az MSZP-frakciót, sejtelmünk sincs, mindenesetre megfogadták, hogy mégsem szavazzák szét az egészségpénztárakról szóló törvényt, azt, ami miatt a két koalíciós párt vezetői és szakértői lassan egy éve gyömöszölik egymást. Elhitték talán, hogy a kisebbik párt most aztán tényleg lelép, ha megint átvágják? Esetleg, akarata ellenére, ismét Orbán Viktor segített be, mint annyiszor Gyurcsány felbukkanása óta?

A szakmáját értő, becsülő tudós látványa a jóérzésű kívülállóban elkerülhetetlenül szimpátiát ébreszt. Ez az érzés csak fokozódhat, ha az illető tudósról kiderül, szereti a virágokat, valamint az olyan vitát, amelyben - függetlenül attól, hogy ő és tudóstársai mekkora "hülyeséget" mondanak - "reklámozva van" a szakma.

Hát ez elképesztő, hogy egy magyar hetilapban - még ha a Narancs is az - nyelvészetről vitatkozzanak az emberek, nem pedig arról, hogy lehet-e azt mondani, hogy lemerült a telefonom, mikor köztudott, hogy csak a búvár tud lemerülni, és különben is, nem a telefon merül le, hanem az akku. Vitatkozunk, hogy meddig tudomány és honnantól nem, hogy mit mondott Saussure meg Wittgenstein - mondom, az eszem megáll.

Salamon János lenyűgöző magabiztossággal reagált a bírálatokra, amelyek a nyelvromlásról szóló vízióját érték (Pofátlan víziók, Magyar Narancs, 2007. november 8.). Bár talán jobb lenne szó nélkül hagyni Salamon újabb írását, nem tudom megállni, hogy ne válaszoljak. Ígérem, rövid leszek.