Vannak olyan falvak Magyarországon, melyekben nem laknak romák, és olyanok is, amelyekben nem laknak magyarok. Ezekről a falvakról most nem fogunk szólni.
A magyar falvak nagy részében viszont együtt laknak romák és magyarok. E falvak egy részében cigányok és magyarok egymás mellett, egymás szomszédságában élnek; feleségül épp nem sűrűn veszik egymást, de elvannak, félszegénységben, ritkábban féljómódban. Tudatában vannak, hogy különböznek, de az emberi közlekedés bevett szabályai szerint elboldogulnak egymással.
Más falvakban a magyarok és a romák egymás mellett, de egymástól elkülönülten élnek. A "telepen" a cigányok, a "faluban" a magyarok. E települések túlnyomó részében a térbeli elkülönülés gazdasági elkülönülést is jelent. A magyaroknak inkább van munkahelyük, tulajdonuk, a romáknak nincs munkájuk, esetleg semmi pénzért napszámba járnak, közmunkán kapirgálják a vízelvezető árkot a főutcán, vagy csak a segélyre számíthatnak. Ezeken a helyeken a két közösség tagjai tisztában is vannak az elkülönülés szigorú törvényeivel. Külön kocsmájuk, boltjuk, sokszor külön iskolájuk van. Jókedvükből vagy szórakozásból nemigen lépik át a láthatatlan határvonalakat. Így is lehet élni, csak nem olyan jó. A magyarok félnek a romáktól, a romák a magyaroktól. Arról, hogy ez miért, kinek a hibájából alakult így, nem fogunk most értekezni; az mindenesetre biztos, hogy a többségi közösség nagy részében az etnikai az egyetlen magyarázat a másik közösség egyes tagjaitól elszenvedett, számos esetben valós sérelmekre. Azért ilyenek, mert cigányok.
E falvak halmazának egy ismeretlen nagyságú részében ezek a félelmek erősebbek, és a félelem szülte agresszió potenciálja magasabb, mint máshol. Ezek a falvak ma Magyarországon a red alert zone.
A fekete ruhás náciknak sok okuk van arra, hogy azt higgyék, belehúztak a tutiba. A cigány és magyar kisközösségek interfészén szörnyű következményekkel fenyegető indulatok rajzolódnak ki. Azt persze, hogy mennyire vagyunk az etnikai erőszak kibontakozásától, majd elharapózásától, és az hogy fog kinézni, sosem tudhatjuk pontosan. Legföljebb abban reménykedhetünk, hogy Akhilleusz mindig csak rendkívül közel jut a teknőchöz, de sosem éri el. De az etnikai provokáció dramaturgiája jól látható. Egy, aztán még egy, aztán még egy helyi incidens - és mindegy, hogy ki kezdi. A nácik nyelvhasználata, viselete, ideológiája, jelképei és demonstrációi azt a képzetet keltik, hogy az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés nem tabu, nem az állam privilégiuma, hanem a "civil" társadalom "jogos önvédelmi eszköze". Hogy ezt lehet, hogy ez legitim. A romák ennek következtében rettegni kezdtek ebben az országban. Attól, hogy a nácik vagy a nácik által felbátorított helyiek rájuk gyújthatják a házat. És hogy senki nem fogja megvédeni őket. Attól, hogy az egész országban nem védi meg őket senki. Attól, hogy az etnikai gyűlölet maga alá gyűr mindent.
Erre az aljasságra - az etnikai erőszakra és a nyílt etnikai gyűlöletkeltésre alapozni országos politikát - még senki nem vetemedett ebben az országban. Azzal is most szembesülünk először, hogy a futballhuliganizmus és a fajvédelem szervezett félkatonai formában fonódik egymásba. De nem gondolnánk, hogy a köztársaságnak tétlenül kellene ezt a fejleményt szemlélnie. Immár többről kell, hogy szó legyen, mint a főáramú politikai pártok elhatárolódásától (ami megtörtént), vagy akár arról, hogy az ország vezetői szüntelenül kifejezésre juttassák undorukat és megvetésüket a neonyilasok iránt (ami még nem jellemző).
Lapzártánk idején a Fővárosi Főügyészség kezdeményezte a Fővárosi Bíróságon a Magyar Gárda feloszlatását. Nincs miért tétovázni!
