Hogy mi szállta meg a hétvégén az MSZP-frakciót, sejtelmünk sincs, mindenesetre megfogadták, hogy mégsem szavazzák szét az egészségpénztárakról szóló törvényt, azt, ami miatt a két koalíciós párt vezetői és szakértői lassan egy éve gyömöszölik egymást. Elhitték talán, hogy a kisebbik párt most aztán tényleg lelép, ha megint átvágják? Esetleg, akarata ellenére, ismét Orbán Viktor segített be, mint annyiszor Gyurcsány felbukkanása óta?
Az exkormányfőnek ugyanis határozott elképzelései vannak a "szocialista képviselőről", jól tudni véli, hogy az hogy néz ki, milyen a jelleme és mennyi az ára. A szocképviselő pirospozsgás, kicsit pufi, már-már zsírosan csillogó arcú figura, a hátsó zsebéből dagadt brifkó meg nyeles fésű áll ki. Sőt, igazából kétfajta szocképviselő van. Az egyik a lelke mélyén rendes ("igazi baloldali"), hajlana a népnyúzásra nemet mondani, és - lévén népfi - rettentőmód rühelli az SZDSZ-t is. De nem bír moccanni, mert a maga módján tisztességes, és hát - botor módon - a szavát adta; és persze mert félti az egzisztenciáját (azért még a rendesebb fajta is a saját zsebét nézi előbb, aztán a nép javát). Aztán van a sztenderd szocképviselő, ez elég korrupt, tudja, hogy nyúzza a népet, de nincs rossz lelkiismerete, mert pénzért mindenre hajlandó. Mindkét fajtának érdemes a lelkére hatni, de igazából némi készpénzzel vagy egyéb javakkal kell kísérletezni. Kezdjük százezer forinttal.
Sajnos azonban, vagy nem sajnos, a szocialista képviselő nem ilyen, és hogy Orbán középtávú stratégiája pont erre a fantomra, erre a giccsfigurára, politikai kerti törpére épül egy éve, az Gyurcsány Ferenc nagy szerencséje. Az volt már tavaly ősszel is, és az most is, még akkor is, ha tavaly maga Orbán adott fel álláshirdetést a minimális parlamenti többséghez szükséges 18 potenciális átállónak, most meg csak úgymond besorolt a sztrájkkezdeményezés mögé: gyanítjuk, a sztrájkfenyegetésben is csak e vágyott 18 szocialista képviselő fenyegetésére, csábítására, meggyőzésére látott eszközt.
Az eredmény jól látható. Orbán jött, tett-vett, és ha két hete még sejtelmünk sem lehetett arról, hogy szétcsúszik-e a koalíció, és vele bukik-e a miniszterelnök, úgy a múlt hét végétől tudjuk. Az egészségpénztárakról szóló törvényt a koalíció el fogja fogadni, és ezzel a köztük dúló legsúlyosabb elvi, ideológiai és gyakorlati vita végére pont kerül.
Ez azonban csak a dolog egyik, bár kétségtelenül fontos része.
A másik az, hogy vajon jó megoldás születik-e december 17-én; és erről még nyilván sokat fogunk vitatkozni. Annyi biztos, hogy a közkeletű szóhasználattal ellentétben az új törvény nem a több-biztosítós modellt keletkezteti, nem tapossa sárba a szolidaritás elvét és nem bontja meg sem a nemzeti kockázatközösséget, sem az egészségügyi szolgáltatások alapcsomagját. A reform alapfeltevése az, hogy a társadalombiztosítási járulékokból az egészségügyre fordított évi 1100 milliárd forint úgy 10-15 százaléka vész el kézen-közön, pazarlódik vagy lopódik el; ennyi kihasználatlan tartalék van a rendszerben, és ezt kell megfogni. Ennél nagyobb ambíciója nincs - ennyiben ideológiailag tulajdonképpen semleges. Sőt, inkább megőrzi (célkitűzéseiben mindenképp) az eddigi rendszer baloldali, szocialisztikus vonásait, és azokat igyekszik a magántőke segítségével a hatékonysági elemmel feldúsítani. (Le se tagadhatná szocialista apukáját és liberális anyukáját.) A hasznon pedig, az elmaradt káron az állam (a biztosítottak) megosztoznak magántulajdonos üzlettársukkal. Az állam - mi, biztosítottak - a piszkos munkát (a hálapénz megszüntetését, a betegek kiszolgáltatottságának, a feudális viszonyoknak, az orvosi ellátáshoz való hozzáférés égbekiáltó egyenlőtlenségeinek felszámolását) a magántulajdonossal végeztetjük el.
Az idea számos csapdát és kockázatot rejt. Ezek egy részét a törvény igyekszik elkerülni. Az államnak - akár tulajdonosként, akár piacvédelmi hatóságként - arra kell ügyelnie, hogy a pénztárak ne a betegek rovására próbálják a kiadásaikat csökkenteni, hogy ne a szolgáltatókkal (a kórházakkal) fogjanak össze a betegekkel szemben és ne mazsolázhassanak ki maguknak magas jövedelmű, ám jó egészségnek örvendő klientúrát. A magánpénztárak számára pedig az a nagy kérdés, hogy ezen kárhozatos machinációk nélkül is megtalálják-e a számításukat, hogy tízmilliárdos befektetésüknek van-e esélye a megtérülésre úgy, hogy közben az állam nem csak könyveik bevételi rubrikáját tartja kontroll alatt (hisz a tb-járulék mértékét végső soron az Országgyűlés szabja meg), de a keletkező profit mértékét is behatárolja.
Hogy ez a rendszer működőképes lesz-e, az nem csak saját magán fog múlni. A következő pár hónapban még több heves támadás éri majd. Részben jogos aggodalomból, de még inkább politikai számításból, egzisztenciális önérdekből, tudatlanságból, az agyatlan, ám jóízű fikázásra való hajlandóságból. Mindez újabb politikai kockázatokat rejt a kormánypártok számára. De ha a dolog legalább egy kicsit bejön, és ez egy-két év múlva már látható is lesz, úgy a reform politikai haszna is megjön.
