Csak 2026 novemberéig, az amerikai kongresszusi és kormányzóválasztásokig kell várnunk, hogy felébredjünk a Trump-rémálomból, gondolhatnánk. Hiszen az amerikai elnök a hivatalba lépése óta kudarcot kudarcra halmozott Amerikában, Európában és az egész világon. Lassan elveszíti az érdeklődését az ukrajnai háború iránt, amiről azt ígérte, hogy hivatalba lépése után „24 órán belül” véget vet neki. A vámzárak zseniális ötlete fiaskóba fulladt és padlóra küldte a tőzsdéket. Az igazságszolgáltatás, a Harvard és az amerikai kincstár, a Federal Reserve elnöke szembeszáll vele. A Legfelsőbb Bíróság, noha teleültette a támogatóival, megtagadja. A közvélemény-kutatásokból kezd kirajzolódni, hogy a mérsékeltebb szavazói elbizonytalanodtak. Egyre gyakrabban szerveznek utcai tiltakozó gyűléseket is ellene.
Lehetetlen, hogy ez az ember másfél éven belül ne veszítse el a parlamenti többségét, gondolhatnánk. Esetleg még hamarabb, ha néhány republikánus képviselő elhagyja a hajót, amikor megérzik, hogy megváltozott a szélirány. Csakhogy Donald Trump még közel sem vesztette el a játszmát, két okból.
Az első: nem lehetetlen, hogy meg tud állapodni az iráni teokráciával,
amelynek ugyanúgy szüksége van Trumpra, mint neki rá. Az iráni mollák, akik már így is rendkívül népszerűtlenek, tudják, hogy a rezsimjük nem élné túl, ha Amerika elkezdené bombázni a nukleáris létesítményeiket, hiszen nincsenek meg az eszközeik egy valódi válaszcsapáshoz. Ugyanakkor Donald Trump sem akarja belerángatni az Egyesült Államokat egy újabb háborúba, különösen azért nem, mert Irán a közel-keleti olajmonarchiákon, Amerika szövetségesein torolná meg a támadást.
Feltéve, hogy nem akarja megalázó helyzetbe hozni a mollákat, Donald Trump hamarosan elérheti, hogy Irán lemondjon az atombombájáról. Ez nem kis teljesítmény lenne. Azon kívül, hogy a nemzetközi porondon dicsekedhetne és megtapsolnák érte, előnyös helyzetbe kerülne ahhoz, hogy Szaúd-Arábiával elismertesse Izraelt, és erre támaszkodva történelmi egyezséget hozzon tető alá a muszlim országok és Izrael között.
Donald Trumpnak ezen kívül egyetlen kártya maradt még a kezében, amit muszáj jól kijátszania. Ez pedig a Demokrata Párt.
Miután egy ilyen ember 2016-ban meg tudott nyerni egy elnökválasztást, hat hónappal ezelőtt pedig még egyet, a Demokrata Párt nyilvánvalóan szörnyű állapotban van. Nemhogy arra képtelen, hogy megtalálja a saját identitását, még össze sem képes zárni a sorait. Azzal, hogy eltávolodott a szakszervezetektől és az innovatív iparágak támogatójává vált, túl sok olyan férfi és nő támogatását veszítette el, akik kétkezi munkából élnek, akik a társadalmi egyenlőtlenségek elszenvedői, akik úgy érzik, hogy a politika elutasítja az ő értékeiket és hagyományaikat.
A Demokrata Pártnak újra fel kell találnia magát, de úgy tűnik, még mindig nem értette meg, nem az az egyetlen lehetősége, hogy az erkölcsi fejlődés, a faji és nemi egyenlőség szószólója legyen. A legszerényebb körülmények között élők és a legelhanyagoltabbak pártjává is kell válnia, ahogy egykor tette.
Amíg az amerikai baloldal megreked a bal- és jobboldal közötti régimódi vitáiban, addig zöld utat ad Donald Trumpnak. Amíg nem képes kimondani, hogy itt az ideje megadóztatni a legvagyonosabbakat, és az oktatásba, az egészségügybe és az infrastruktúrába fektetni, addig az „elitek” elleni felhorgadás továbbra is a demokraták ellen fog dolgozni.
Az amerikai demokratáknak nincs szükségük rá, hogy új politikai fókuszt keressenek. Túl sokszor megtették már. Nem kell radikalizálódniuk sem, az már így is elég sokba került nekik. Vissza kell térniük azoknak védelméhez, akiknek nincs másuk, csak a munkájuk, hogy etetni tudják a gyerekeiket, és akik olyan társadalomban akarnak élni, amely tiszteli őket.
Más szóval, a demokratáknak sürgősen vissza kell emlékezniük arra, hogy a reformista baloldal akkor volt a legerősebb, amikor a javak igazságos elosztását követelte, az ipari és társadalmi fejlődést támogatta, és megtestesítette a tőke és a munka közötti állandó kompromisszumkeresést.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja, az EP izraeli-palesztin kétállami megoldásért dolgozó munkacsoportjának elnöke. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
