Nehéz munka az enyém
Nehéz munka az enyém
Mi vagyunk az Új Undokak.
(Karinthy)
A nagy vonatvezető bejelentette: az általa vezetett szakszervezeti liga, így jelesül az általa vezetett vasutas-szakszervezet december 17-én (az egészségügyi törvény országgyűlési végszavazásának napján) általános sztrájkot kezd, éspedig meghatározatlan időre, illetőleg addig, amíg a kormány bizonyos kérdésekben vissza nem vonul. Pontosabban szólva nem kapitulál, ami az adott helyzetben - a hetekig, sőt hónapokig tartó előkészítés, a kiélezett koalíciós és belső viták után - természetesen a kormány azonnali bukását jelentené. Ezzel megvalósulni látszik a desperádóvezér jóslata egy Új Többség kialakulásáról. Az általa megjósolt, illetőleg életre hívandó Új Többség ugyanis azt jelentené, hogy akár jobboldali, akár baloldali, ámde becsületes és derék magyar emberek egységbe forrva küzdenek az idegenszívű stb. kormány és annak betegesen hazudozó stb. miniszterelnöke ellen, azok megbuktatására és - értelemszerűen - egy desperádókormány hatalomra segítésére és mennél további hatalmon tartására.
Bár a nagy vonatvezető szerint politikáról itt szó sincs. Az általa irányított szakszervezetek állítólag kizárólagosan érdekvédelmi célokért küzdenek.
Az első - időrendben legalábbis - a közlekedési tárca által kijelölt és ráfizetésesnek ítélt 38 vasúti szárnyvonal megszüntetéséről való végleges lemondás. (Merthogy a minisztérium már elébe ment a követelésnek, s a beszüntetési tervet időlegesen fölfüggesztette.) Hogy ez érdekvédelmi követelés-e, azon lehet vitatkozni. Nyilvánvaló érdekvédelmi követelés lenne, ha a vasutas-szakszervezet azt követelné: gondoskodjanak a megszüntetendő szárnyvonalakon munkanélkülivé váló vasutasokról, más munkahelyeken való elhelyezés, korkedvezményes nyugdíjazás, megfelelő végkielégítés stb. formájában. Ki vitatná, hogy egy szakszervezetnek ehhez nemcsak joga van, de az ilyesfajta célokért való küzdelem egyenesen a funkciójából adódó kötelessége? Ám a szárnyvonalak megszüntetése ellen egyáltalában való küzdelem alkalmasint túlmegy a puszta és jogos érdekvédelmen: az ország közlekedési infrastruktúrájának általános szervezését érinti. De tegyük föl, hogy ez is belefér. Akkor is fölvetődik a kérdés, miért nem lehet az ügyet megfelelő kompromisszumkészséggel, tárgyalásokon rendezni, amire a minisztérium - talán mert maga is úgy látja, hogy az eredeti tervben nem stimmelt minden - nyilvánvalóan hajlandó.
A második kérdés a kormány beterjesztett egészségügyi törvényjavaslatának visszavonása, a harmadik pedig a már parlamenti szavazáson jóváhagyott nyugdíjtörvény hatályon kívül helyezése. Vagyis olyan ügyek, amelyek egyértelműen az Országgyűlés hatáskörébe tartoznak, eminensen politikai kérdések. És vajon az nem politika, hogy a szakszervezeti vezetők akcióik előtt sorozatosan tárgyalnak és egyeztetnek politikusokkal? Mindenekelőtt a desperádóvezérrel persze, de az ingadozó szoci képviselőkkel úgyszintén, megígérve nekik még a júdáspénzt is arra az esetre, ha saját kormányuk ellen szavaznak. Akik pedig netán nem akarnának kötélnek állni, azokat személyre szóló röplapokkal fenyegetik. Mi ez, ha nem politika, ráadásul még korrupcióval és zsarolással is fűszerezve?! A sztrájktörvény paragrafusait - szokás szerint - nyilván lehet csűrni és csavarni, de a törvény szelleme alapján ez a sztrájk egy jogtalan politikai sztrájk.
De jó, tegyük föl még azt is, hogy a szakszervezeteknek - úgymond "érdekvédelemből" - politizálni is joguk van. Hiszen már Marx is erre uszította őket naponta, hogy így fokozatosan eljuthassanak az állítólagosan igazi osztálytudatukhoz, amit Lenin aztán úgy konkretizált, hogy a szakszervezetek "a kommunizmus iskolái". A nagy vonatvezető tevékenységét nézve határozottan úgy látszik: igaza volt. Hiszen a magyar szakszervezetek (az összes szakszervezet együtt) a munkavállalók egy elenyésző kisebbségét jelentik, s a Liga még ezen belül is csak egy agresszív kisebbséget.
A legszebb azonban mégiscsak a sztrájk jól kigondolt módszere. 'k ugye hetekig készek sztrájkolni. Ha csak egy hétig sztrájkolnak, már akkor is elérik a karácsonyt. Ha két hétig, akkor az újévet is. Bár álszent módon megígérték, hogy az ünnepeken fölfüggesztik a sztrájkot, csakhogy az emberek nem az ünnepeken, hanem előtte és utána szoktak utazni. Ha azt gondolnánk, hogy ez az ember hülye, amiért kockáztatja a teljes közlekedési káoszt a legkritikusabb időben, nagyot tévednénk. Nem, neki éppen ez a célja.
*
És most álljunk meg itt egy pillanatra, és gondoljuk meg: ki ellen is irányul voltaképpen a sztrájk? A kormány ellen, nemde? Ámde kinek okoz károkat? Az utazóközönségnek, általában véve a lakosságnak. Miféle módszer mármost az olyan, amelyik ártatlan emberekkel zsarolja a kormányt, hogy az a lelkiismeretére hallgatva engedjen, s ne hagyja tovább szenvedni az utazóközönséget? Nos, ez a túszejtő gengszterek és terroristák módszere. Ám, mint mondottuk, a nagy vonatvezető nem hülye. Valójában arra számít, hogy a sztrájk miatt töméntelen kellemetlenségnek és bosszúságnak kitett, jogosan földühödő emberek haragját majd éppenséggel a kormány ellen lehet fordítani. És nem gondolná ezt, ha valahonnan nem kapna erre nézve biztatást, netán biztosítékokat - ezek pedig honnan is származhatnának máshonnan, mint a desperádóvezérrel folytatott tárgyalásairól? Hiszen ez utóbbi föl is szólította rögvest az első tárgyalás után, mint tudjuk, minden rendű és rangú híveit, köreit és rohamosztagait, hogy minden lehetséges módon támogassák a derék vasutasok abszolúte politikamentes demonstrációját! És csakugyan, ott is láttuk a Szent Liga zászlói alatt tüntetni a desperádórendezvények megszokott, elegáns úri közönségét, akik a riporterek kérdéseire imamalomszerűen fölmondták a desperádópropaganda összes tökkelütött szólamát a "szociális válságról".
Természetesen az egészségügyi törvényre és az állítólagosan "üzleti több-biztosítós" modellre konkretizálva. Mert itt az lesz ám, szajkózták a jól öltözött hölgyek és urak, hogy a nyomorult szegényemberektől csak ellopják majd a járadékot a gonosz és profitéhes magánbiztosítók, aztán hagyják majd őket megdögleni! Mert itt külön egészségügy lesz ám a gazdagoknak, és külön a szegényeknek!
", csakugyan, hölgyeim és uraim? Miért, most nem az van? Akinek van összeköttetése és pénze, ma is jobb ellátást kap, mint akinek nincs, és bolond lenne, ha nem élne ezzel a lehetőséggel. Valamelyik desperádó-alvezér nemrég egyenesen azt nyilatkozta: csak a dúsgazdagok engedhetik meg maguknak, hogy a vizitdíjas rendszerben orvoshoz menjenek - ezek szerint Magyarországon halomszámra vannak dúsgazdag emberek. A valóságban egy megfelelő szintű ellátást mindenki megkap ma is, mert ennyire mégiscsak tisztességesek a magyar orvosok és az egészségügyi intézmények személyzete.
És pontosan ez lenne a helyzet az új rendszerben is: a mai minimális ellátást automatikusan megkapná a legszegényebb ördög is, a jobb módúak meg jobb ellátást vásárolhatnának maguknak. Hogy mi akkor a különbség? Hát csak az, ami a korrupció és a tisztességes üzlet között: ami ma illegálisan és feketén megy, az a jövőben legális és fehér lehetne, mert a pénzt nem az orvosok zsebébe dugdosnánk, hanem befizetnénk a biztosítóknak meg a kórházaknak. És hát éppen ezért van oly hevesen mindennemű reform ellen az orvosok egy jelentős része, élükön az orvosi kamarával, ezzel a sötét feudális bandával: mert annyira azért már nem tisztességesek, hogy csak úgy simán lemondjanak a hálapénzről.
Vannak jelek rá, hogy a vizitdíj valamelyest már eddig is csökkentette a hálapénz mértékét. És ha így van, akkor nem csoda, ha nemcsak némely orvosok vannak ellene és mindenfajta reform ellen, hanem az egész desperádópropaganda is: mert ha folytatódik ez a tendencia, és például tartósan javul mellé a kórházi ellátás is, az emberek végül még jobbnak fogják tartani a vizitdíjas, mint a hálapénzes rendszert. Bár akad orvos, aki egyenesen oda nyilatkozik, hogy a kórházi ellátás javítása teljesen fölösleges volt, mert az eddigi koszttal csak a finnyásak voltak elégedetlenek, s úgymond inkább azt kellene elérni, hogy a betegeknek ne otthonról kelljen behozniuk a gyógyszert. Amire általában ott van szükség, ahol az orvos ragaszkodik valamely általa preferált készítményhez, amelynek előnyeiről a gyártó cég (például egy többnapos "szakmai konferencián", mondjuk a Garda-tó mellett) sikeresen meggyőzte. Mindenesetre sürgősen meg kell tehát akadályozni a pozitív tendenciák kibontakozását. Hiszen a vészmadarak összes idevágó jóslata ellenére a magyar egészségügy - habár közel sem minden tökéletes és problémamentes benne, s a kezdeti lépéseket súlyos pénzügyi nyomás alatt, kapkodva tették meg - az istennek sem akar "összeomlani" az eddigi reformok következtében.
*
De miért is oly erős az ellenállás az egészségügyi reform bármely lépése és intézkedése ellen? A tisztán állami, centralizált egészségügyi rendszert ugyanis a társadalom széles rétegei és jeles értelmiségi körök is úgy tartják számon, mint valamiféle "baloldali értéket" - ha már "szocialista vívmányt" manapság nem szalonképes mondani. Baloldaliság azonban sokféle van, még ha mindegyik változatában jelen van is a különféle privilégiumokkal való szembenállás és a törekvés valamiféle társadalmi igazságosságra. Csakhogy mennyire másként gondolják el a privilégiumokkal szembeni harcot és az igazságosságra való törekvést például a liberálisok vagy a szociáldemokraták, a kommunisták vagy az anarchisták! Hiszen volt olyan "baloldaliság", amelyet még Lenin elvtárs is csak idézőjelek között emlegetett, mondván, hogy az nem igazi baloldaliság a kommunizmushoz képest. Ilyen volt például az úgynevezett anarchoszindikalizmus, amely szintén az általános sztrájk fegyverét kívánta kormánybuktatásokra használni.
A "létező" szocializmus rendszereiben a kommunisták - a széles támogatást élvező egalitárius tendenciák jegyében - gleichschaltolták az oktatást és az egészségügyet. A korábbi mérhetetlen elmaradottsághoz képest ez persze nagy eredményeket hozott az első időkben; éppúgy, mint az úgynevezett szocialista iparosítás. Odáig azért már ők sem tudták vinni az egalitárius mániáikat, hogy központi elosztással szabályozzák és egyenlősítsék az emberek lakhatását, ruházkodását vagy élelmezését, bár legszívesebben nyilván ezt is megtették volna (vö. falanszter). És mivel - amint erre már Tocqueville rámutatott - a demokráciákban az emberek általában még a szabadságnál is jobban szeretik az egyenlőséget, a jelzett "szocialista vívmányok" egalitarizmusa ma is népszerűségnek örvend. A kommunizmus kísértete ma is ott bolyong a kelet-európai lelkekben.
Hogy azután némely baloldali populista elgondolás a jobboldali populizmusba is beépíthető, azt minimum a nemzetiszocializmus óta tudjuk. A nemzetiszocializmusnak voltak népjóléti intézkedései, és éppen az antiliberális egalitarizmus jegyében - a fedezetük azonban persze hamis váltó volt, ti. a kezdettől eltervezett rablóháború. Nem csoda, ha a nagy vonatvezető a "baloldali értékeket" most a jobboldali populista desperádószövetség köreiben véli fölfedezni, s ezért kíván összefogni velük - hogy náluk miféle hamis váltó lesz a fedezet, azt ma még nem tudni pontosan. De az bizonyos, hogy hatalomra kerülve vidám mozdonyfüttyökkel kísérten vezetik majd az ország vonatát a szakadékba.
Itt van tehát csakugyan az Új Többség, ím itt vannak az Új Undokak: a baloldali és a jobboldali populisták nagykoalíciója, az anarchoszindikalisták támogatásával. A Vezér pedig már bejelentette, hogy készen áll az államcsínyre és a hatalomátvételre. Mert hiszen a kormány összeomlása köszöbön áll, s még ő sem tudja majd garantálni az átmenet alkotmányos jellegét. Hogy mitől oly biztos a dolgában? Aki saját maga szervez egy államcsínyt, az nyilván pontosan tudja, hogy be fog következni, s aki nem akarja garantálni az alkotmányosságot, az persze nem is tudja. A szocpárt átálló kriptokommunistái majd kapnak némi kegydíjat, a nagy vonatvezető meg a nagy szakszervezeti keresztapa lehet, a magyar Jimmy Hoffa. És a baloldali értékek oly tökéletesen meg lesznek védelmezve, hogy attól kódulunk.
A december 17-i szavazás sorsdöntő jelentőségű lesz. Bizalmi szavazás lesz akkor is, ha a miniszterelnök nem veti föl formálisan a bizalmi kérdést. A kormánynak ugyanis nincs más választása, mint utolsó leheletéig folytatni a kamikazepolitikáját, bármi lesz is a vége; és ennek a törvénynek az elfogadásával a legnehezebb akadályon lenne túl. Nyílt ellenfeleitől nem kell félnie, mert azok csak az árulók segítségével nyerhetnek ellene. És ha netán elegendő számban találtatnának ilyenek, akkor itt nincs mit tenni: amint mondani szokás, ami az ebeké, az az ebeké.
