Hétfő délután fél három van, az a nevezetes december 17., amikor meg kéne bénulnia az országnak. Illetve meg kellett volna - úgy véljük, e pontosítással nem vállalunk túlságos kockázatot. Odakint éppen süt a nap, neki tán elfelejtettek szólni. Mögöttünk az ekránon mintha a HírTv is éppen bevonná a harci zászlót. Nem ment (megy) egy csomó vonat, tömve voltak a buszok, nyilván egy csomó közlekedőnek adódtak apróbb-nagyobb kellemetlenségei. Egyes iskolákban elmaradt néhány tanítási óra, feltesszük, a diákság jelentős hányadának örömére - bizonyos gyermeki fejekben akár egyenlőségjel is kerülhet a sztrájk és mondjuk a bombariadó kifejezések közé. Pár kórházban a sürgősségi eseteket és az előre egyeztetett időpontra érkezőket leszámítva bizonyára sokan kínos várakozásra kényszerültek.
E sorok írásakor még nem jött el az eü. törvény végszavazásának a perce, melynek a befolyásolása volt e sztrájk fő célja; de abban eléggé biztosak vagyunk, hogy az ország hétfői "lebénításától" megrettenve aligha fog ellene szavazni bárki is. Ezen az sem igen változtathat, hogy ugye a szavazás a nem kívánatos alakulása esetére e mai munkabeszüntetés bizonytalan ideig esedékes fenntartását ígérték a szervezők. Mi történhet ugyanis? Folytatódik, szélsőséges esetben permanenssé válik a kellemetlenség, pontosabban a kellemetlenkedés. Ám ekkor - de inkább már most, háromnegyed háromkor is - nemhogy nem éri el célját, de kiagyalói számára válik, khm, ugyancsak kellemetlenné. Kontraproduktívvá. Ez pedig baj.
Baj még akkor is, ha amúgy örülni kell annak, hogy a tisztán politikai célokból gründolt sztrájk nem ér semmit, csak viszedéke van, hozadéka nincs. Már amennyiben tisztán politikai célnak lehet tekinteni azon ambíciót, miszerint "miniszterelnök akarok lenni, lehetőleg máma még, de ha nem, akkor sem várok". Pedig ez inkább magánügynek tűnik. Úgyhogy az igenis jó, hogy egy igen széles társadalmi csoport (a munkavállalók) perdöntő többsége kimutatta, hogy politikai - illetve, ne kerülgessük: orbáni - okokból nem hajlandó sztrájkolni. Azoktól pedig, a látványos kisebbségtől tehát, akiktől ez mégis kitelik, még valahogy elbócorog az országszekér. Győzött a józan ész, de megszívja mindenki.
Ugyanis a sztrájk primer életviteli és gazdasági kártéteményein túl történik itt egy jóval nagyobb és jóval messzebbre mutató kártétemény is. Ezek a sztrájkok leginkább magában a sztrájkban tesznek kárt. Az intézményben. Azok, akik ma visszautasították a részvételt, mert nem kértek a politikai zsibvásárból, de bérharcuk érdekében akár már holnap leállnának, most megnézhetik magukat. Aligha foghatnak anélkül hozzá, hogy bele ne keveredjenek e politikai (magán)kalamitásba. És ez nem is fog múlni, jó ideig a legártatlanabb szemlélő is a politika (vagy bizonyos politikus) ordas arculatát keresi minden sztrájkkezdeményezés mögött. Vagyis egy jó darabig mindenki kitörölheti a sztrájkkal mint eszközzel, mint intézménnyel; a munkásság épp ezen percekben fosztatik meg egyik végső fegyverétől. Mindez egy valakiért.
De ne tegyünk úgy, mintha ezen csodálkozni kellene, nem először és nem utoljára történik ilyen. Így volt az utcai demonstrációkkal, a petíciókkal, és így lesz a népszavazással is. Lassan minden ilyen érdekérvényesítő eszközre szépen sor kerül, míg Orbán Viktor hatalomra nem kerül, vagy végleg el nem áll minden ebbéli szándékától. Minthogy utóbbira aligha kerül sor, jelentős inflációra kell berendezkednünk az érdekérvényesítési mezőkön. Annál is inkább, mert mindezek után azt is eléggé biztosra vehetjük, hogy ebben az országban Orbán Viktor alighanem soha nem fog hatalomra kerülni. Ilyen eszközökkel ugyanis képtelenség. Az a jó a demokráciában, hogy vannak belső (külső hatásoktól független) törvényszerűségei.
