2008 első harmada a népszavazással telik majd el, a második meg a következményeiről fog szólni. És ne legyen igazunk, de a kampányban legkevesebbet a három kérdés - azaz a vizitdíj, a tandíj és a kórházi napidíj eltörlésének vagy célszerűségének - érdemi részéről hallunk majd. De ez nem is csoda: a népszavazás nem valamiféle ádáz szakmapolitikai vagy filozófiai vitának, hanem a 2006. őszi orbáni ultimátumpolitikának a terméke; amikor az n+1. politikai fenyegetés után - mivel a kormány a helyén maradt - a hívek megnyugtatására egy n+2.-et is muszáj volt még mondani. A népszavazás a Fidesz értelmezésében ily módon az elvesztett 2006-os választások negyedik fordulója lesz (esetleg a 2002-es választások hetedik vagy nyolcadik menete). Amint a 2004-es uniós parlamenti, vagy a 2006-os önkormányzati választáson, úgy Orbán az idén is a kormánybuktatás ígéretével szólítja az urnákhoz híveit.
A Fidesz szerepe egyszerű és egyértelmű lesz tehát: támad majd ádázul. De hogyan, milyen stratégiával védekezhetnek a kormánypártok?
A törvény szerint az eredményes referendumhoz az összes választópolgár 25 százalékának plusz egy szavazatnak az egyirányúsága kell. Ez körülbelül és legalább 2,1 millió igen vagy ugyanennyi nem voksot jelent. Ez nagyon sok. A Fidesz kétszer volt képes ennél több szavazót maga mellett mozgósítani: a tavalyelőtti és a hat évvel ezelőtti országgyűlési választások első fordulójában. Sem az Orbán által történelmi jelentőségűnek láttatott EP-választáson, sem az ugyancsak kozmikus fontosságúnak hirdetett állampolgársági referendumon nem jött össze ennyi. (Az előbbin a Fidesz 1 457 750 szavazatot kapott, míg a határon túliak könnyített honosítását 1 521 271 polgár támogatta.)
E tudományos számok dacára a koalíciónak megnyerni a népszavazást a kifejezés szoros értelmében - tehát hogy egy eredményes referendumon az igen válaszok kerüljenek többségbe - nincs esélye. Épp ezért a kis, sőt a közepes vereség is győzelemmel érhet majd fel. Ha mondjuk (százalékosan) 23-13-ra veszítenek, az lesz az iksz, ha ennél több lesz a nemek aránya, nyerésben vannak. Amiből a kormánypártok akár azt a következtetést is levonhatják, hogy az eredménytelenséghez a három évvel ezelőttihez hasonlóan lagymatag, nem mozgósító álkampány is elegendő lesz. (Még akkor is, ha a népszavazás eltaknyolására irányuló első kísérlet megbukott, amennyiben a kormányfő őszi tisztasági csomagjának kérdései már biztosan nem érik utol az ellenzék három kérdését.) Persze mondani kell majd valamit - mégiscsak a reformok szimbólumainak tekintett kérdésekről határozunk -, de ha csak annyira vetik bele magukat a küzdelembe, hogy túlzott aktivitásuk ne hergelje fel a kormányellenes, ámde nem elvakult orbánista választókat, a vizit-, tan- és kórházi napidíj akár túl is élheti a népítéletet. Megpróbálhatják még megosztani az érintett társadalmi csoportokat, a nyugdíjasok például ugyan miért finanszíroznák a teljesen ingyenes állami felsőoktatást. És Veres János a múlt héten is elmondta, az esetlegesen kieső bevételeket a költségvetés nem fogja kipótolni a végfelhasználóknak, azaz a háziorvosoknak, a kórházaknak, az egyetemeknek. (Ami kitűnő érv lehet ebben a kampányban, de nagyon szar lesz a következőben.)
De ez a taktika sem kockázatmentes. A mostani kérdéscsomag - különösen a vizitdíj - a hétköznapi élet dolgairól szól. 2004-ben a számos elvont - alkotmányossági, nemzetközi jogi - kérdést érintő állampolgársági vitát a kormány szociális érvekkel igyekezett sokak számára megfoghatóvá, s így a könnyített honosítást ellenszenvessé tenni. Fura módon ez a demagógia a másik akkori kérdés ("kórház-privatizáció") ellenzéki demagógiáját erősítette - mindkettő arra a félelemre játszott, hogy elvesznek valamit tőlünk. Aztán a kórház-privatizációs kérdés alig pár tízezer szavazattal maradt el az érvényességi küszöbtől (1 millió 923 ezer igen, az összes szavazásra jogosult 23,89 százaléka). Korántsem egyértelmű tehát, hogy egy "szociális" ügyben működnének-e a lassan évtizedes választói reflexek (hogy ti. amit a másik, a gyűlölt párt ajánl, az nekem biztos nem kell).
Márpedig az igenek eredményes győzelmének nyilván következménye lesz. Csak az a kérdés, hogy mi. Ha közben a nemek csúfosan alulteljesítenek, úgy a szocpárt megszabadul az elutasított reformokat megszemélyesítő kormányfőtől. Ha az igenek úgy kapnak 25 százalékot és még akár egyetlen szavazatot, hogy emellett a nemek is szépen felszaporodnak, a politikai következmények kezelhetők lesznek (a kormány eltörli a három díjat, oszt annyi); sőt, ha a nemek az MSZP mostani 16-18 százalékos támogatottsága fölött kaszálnak, az már fáklyaként ragyogná be az alagút végét.
Ez utóbbi viszont nem fog magától bekövetkezni. Az kellene hozzá, hogy ne csak a kormány, a kormányfő és az SZDSZ, de a szocialista párt is full contact beszálljon. Hogy kampányoljanak, elmondják, beszéljenek, érveljenek úton-útfélen. Miközben maguk sem mind értenek egyet avval, amit mondanának; és a tetejébe még nagy kockázatot is futnak. Hisz Gyurcsány reformszimbólumainak súlyos veresége őket, a szocialista pártot is olyan mélyre ásná el, hogy tán ki se tudnának kászálódni belőle.
Vajon megteszik-e?
