Egyesüljünk! - Orbán, Gyurcsány és a két középosztály

  • Bretter Zoltán
  • 2007. december 20.

Publicisztika

Magyarországon mindig is többféle középosztályról lehetett beszélni. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain 1918-ban megjelent kiváló kis esszéjében arról értekezik, hogy a 19. század végén két középosztály alakul ki: az egyik, a lateiner osztály Tisza Kálmán politikája nyomán jön létre, mikor az elszegényedett földbirtokosokból állami hivatalnokok lesznek; a középosztály másik, jóval kisebb része viszont önálló gazdasági tevékenysége révén erősödik meg. A két középosztály között éles a feszültség: a szociális reformok elmaradásához, a virulens nacionalizmushoz, antiszemitizmushoz hozzájárul majd, hogy a lateiner (közép)osztály a másik (közép)osztály legyőzéséhez keres ideológiákat, és kínálja föl őket a társadalomnak, méghozzá hatalmi támogatással.

Magyarországon mindig is többféle középosztályról lehetett beszélni. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain 1918-ban megjelent kiváló kis esszéjében arról értekezik, hogy a 19. század végén két középosztály alakul ki: az egyik, a lateiner osztály Tisza Kálmán politikája nyomán jön létre, mikor az elszegényedett földbirtokosokból állami hivatalnokok lesznek; a középosztály másik, jóval kisebb része viszont önálló gazdasági tevékenysége révén erősödik meg. A két középosztály között éles a feszültség: a szociális reformok elmaradásához, a virulens nacionalizmushoz, antiszemitizmushoz hozzájárul majd, hogy a lateiner (közép)osztály a másik (közép)osztály legyőzéséhez keres ideológiákat, és kínálja föl őket a társadalomnak, méghozzá hatalmi támogatással. Szabó Miklós az első világháború végére látja kialakulni a két világháború közötti középosztályi ellentéteket: "A dzsentritradíciókat ápoló, dzsentri társadalmi magatartás-ideálokhoz igazodó, a kapitalista versenyben a polgári mentalitású középrétegekkel szemben elmaradó hivatalnok- és értelmiségi rétegek, az ún. keresztény középosztály latens elégedetlenségét, polgárgyűlöletét, veszélyérzetét a háborús nélkülözés olyan mértékig fokozza, ahol az politikai erővé válik. A forradalom veszélye, majd maga a forradalom ezt az erőt politikai mozgalommá szervezi, önmaga ellenreakciójaként kitermeli a középosztályi reakció ellenforradalmi frontját, az eljövendő ellenforradalmi rendszer nem egyetlen, de legéletképesebb csíráját." (Magyar szélsőjobboldal 1919 előtt, in: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986, Atlantis program [Budapest], 1989. 208. o.) Míg az egyik az állami függésben, a másik az autonómiában találja meg, nyilván az állam önkényeskedése és neobarokk giccse ellenében, már amennyire ez lehetséges, saját biztonságát. Ezért írhatja kifejezetten csak a lateiner, dzsentri, közhivatalt viselő középosztályról Buday Dezső Magyarország honorácior osztályai (Budapesti Szemle, 1916. február) c. szociográfiai vázlatában: "Ha a középosztály fogalmát valamivel akarná az ember jellemezni, csakis a középnagyságú vagyonnal s a közepes, polgári életmóddal lehetne nagy vonásokban körülírni. Háromszobás lakás, második osztály a vasúton, három tál étel délben: ez a magyar középosztály." (Ugye, ismerős? Orbán Viktor 2000-ben a Vigadóban éppen ezen Tisza Kálmán-i-kádári-posztkádári, államfüggő középosztály megnyerése érdekében hirdette meg a "három gyerek, három szoba, négy kerék" jelszót.)

A "két középosztály" koncepció aztán, különböző formákban, "két Magyarországgá" változik. Ennek egyik leghatásosabb és olykor-olykor fölbukkanó változata Erdei Ferencé. ' azt mondja az első világháború utáni magyar társadalomról, hogy "szinte két Magyarország állott egymással szemben" (A magyar társadalom, in: Erdei Ferenc: A magyar társadalomról, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980, 358. o.). Erdei a nemesi-nemzeti-dzsentri és a kapitalista-polgári-modern Magyarország kettősségéről beszél, noha két, a társadalompolitikát is befolyásolni tudó középosztályról találóbb lett volna.

Itt száz éve úgy nem változott semmi, hogy a társadalom tagozódásának a változó körülmények között is elegendő ereje volt újra és újra reprodukálnia önmagát. Jobboldali, baloldali tekintélyuralom ide vagy oda, a magyar társadalom szerkezete meglehetős állandóságot mutat, ami nagyfokú történelmi alkalmazkodóképességről tesz bizonyságot. Vagy fordítva: éppen a szerkezet viszonylagos állandóságából következik, hogy a politika lehetőségei furton-furt ugyanazokra a választásokra szűkülnek, illetve hogy a tekintélyuralmi rendszereknek nagyfokú társadalmi támogatottságuk volt, van, lesz Magyarországon.

De mi is az a társadalomszerkezet, melyről így beszélünk? A mágnások és zsellérek, a tőkések és proletárok, az oligarchák és a "hárommillió koldus" országa? Vélhetőleg éppen ez, együtt: a társadalmi csoportok integrálatlansága, mely nagy valószínűséggel reprodukál valamiféle gazdag-szegény szélső pontot, valamint egy olyan középréteget, mely egzisztenciájában mindenkor fenyegetett. A magyar hisztéria nem más, mint a középosztály hideglelése, félelme attól, hogy az állam cserbenhagyja. Lett légyen szó akár állami szolgálatról, a piacot jótékonyan kiigazító állami beavatkozásról, vagy különféle állami juttatásokról, a középosztály a maga polgáriatlanságában úgy érzi, szinte csak ezekbe kapaszkodhat.

A középosztályok közötti küzdelem pedig azt eredményezi, hogy a társadalmi integráció nem csupán a "két Magyarország" vonatkozásában, a társadalom két szélén elhelyezkedő csoportok között nem megy végbe (a szegények, a "hárommillió koldus országa" meg a gazdagok, a mágnások, a tőkések között, hiszen ez szinte lehetetlen is), de középen sem. Itt, a középosztályon belül ráadásul a győzelmet kultúrában mérik. A társadalmi integráció kulturális mintáját a "győztes" nemesi középosztály nyújtja, azaz sok tekintetben ez válik uralkodóvá. Ahogy ezt Szabó Miklós mondja: a hatalmat birtoklók elképzelése az, hogy "ÉMagyarországon a nemesi középosztály alkotja azt az elemet, amely egyedül képes a társadalom mint társadalom - mint funkcionálisan rendezett szervezett egész - szervezésére." (Kiemelés az eredetiben, Középosztály és újkonzervativizmus, uo., 180. o.)

Az integrátor

Mindazonáltal a két középosztálynak vannak közös sajátosságai. Mindkettő, éppen a polgáriasultság alacsony foka miatt, változó mértékben ugyan, de államfüggő. Abban az értelemben, hogy az állam egzisztenciát kínál mindkettőnek: vagy állás, vagy pedig gazdasági, piaci lehetőségek, állami megrendelések formájában. A két középosztály államfüggő abban az értelemben is, hogy az állami juttatások jelentős részét képezik a középosztályi létnek, így a Kádár-rendszerben kialakult elosztási privilégiumoktól való megfosztás nem egyszerűen olyan, mintha valakinek letépik a zubbonyáról a rangjelzést. A lefokozás ezúttal sok esetben avval a veszélylyel jár, hogy esetleg a középosztályi létből billen át valaki azon a határvonalon, mely a "viszonylag jól megélek" és a "már alig élek" között húzódik. Másképpen fogalmazva: a kádári politika leglényegesebb társadalompolitikai célja egy államhoz hű, ezért stabil, ámbátor az állami támogatás ezer szálán függő középosztály kialakítása volt, amely azonban teljesen megfelelt a korábban kialakult társadalmi szerkezetnek. Így az a vád, melyet Orbán Viktorral kapcsolatban megfogalmaznak, hogy egyszerűen csupán rájátszik a kádári nosztalgiára és reflexekre, a legjobb esetben is sekélyes.

Legelsőbben is azért nem érdemes pusztán nosztalgiabányászatról beszélni, mert itt nem nosztalgiáról van csupán szó. S nem is egy sohasem volt szocialista egyenlőségérzés újraélesztgetéséről. A "homo kadaricus" (Valuch Tibor szavával) a középosztályos társadalmi integráció sikeres és ideig-óráig életképes terméke volt. A létbiztonságot, sőt a relatív jólétet, a Trabantot, a hétvégi telket, a telefont, a vasárnapi rántott húst az állam garantálta a kényszeralkalmazástól a gyesig terjedő széles elosztási privilégiumok formájában. Ez volt az eszközrendszer, amely képes volt az egyébként meglévő társadalmi irigységet kordában tartani.

Lássuk, mit mond ennek a homo kadaricusnak Orbán Viktor 2007. november 4-én, a "Kiút a szociális válságból" című konferencián:

"Ha most a jobboldal nem lesz képes szociális jobboldalként viselkedni, ha nem lesz képes érdekegyesítőként fellépni, egy olyan erőként, amely egyszerre képviseli a sikeres, becsületes, munkából boldoguló, még saját lábán álló középosztály és a szociális válságtól gyötört sokmilliós közösség érdekeit, és ezeket nem tudja összehangolni, akkor Magyarországon cudar világ következik. Az irigység politikája, és akik magas falak mögött, sok milliárddal a hátuk mögött a politikát is maguknak akarják, nem lesznek restek, és az irigység politikájának eszköztárát fogják felhasználniÉ"

Orbán tehát azt ajánlja a középosztálynak, hogy nyújtson békejobbot a szociális válságban vergődőknek, s ez értelmezhető úgy is, mint egyfajta új kiegyezés, a "történelmi" középosztály és a kádári középosztály történelmi szövetsége, valamint az "elosztási középosztály" restaurálása.

2005-ben, választások előtt, a Fidesz vezetői még a "hárommillió koldus országáról" beszéltek, létrejött a munkástagozat, s úgy nézett ki, a szociális demagógia és az immáron klasszikusnak számító és kiürülőfélben lévő polgárretorika elegendő lesz a választási győzelemhez. Nem így lett, s emiatt Orbán módosította saját társadalomleírását is. A középosztályok egyesítése és ezáltal a kádári középosztály újrateremtése, valamint az ebbe a középosztályba tartozás illúziójának a megteremtése az a "történelmi szövetség", melyről Orbán beszél.

Két törésvonalról beszélünk tehát. A két Magyarország közötti gazda(g)sági szakadékról, valamint a két középosztály között fennálló, az állam relatív közelsége, illetve távolsága által jelentős mértékben befolyásolt szakadékról. Mindkettő áthidalására készül Orbán. Csakhogy ez egyáltalán nem veszélytelen vállalkozás, s nem csupán a szociális irigység illúzióromboló jelenléte okán. Amint az első világháború utáni leírásban már láthattuk, az értékek ilyenfajta keverése csak egy hegemón kulturális értékvilág által eltakart hátsó traktusban hajtható végre. Az alkímia veszélye viszont az, hogy robbanó elegyet hozunk létre, mely nemcsak a középosztályt, hanem az egész társadalmat szétveti.

Ha tehát egyelőre nem is ítéljük oda Orbán Viktornak a "nagy társadalomegyesítő" titulust, egyvalamit kár volna eltagadni tőle: a középosztály integrációjával valóban történelmi tettet hajthatna végre. (' maga alkalmasint tisztában van vele, hogy éppen a történelmi örökség túlzott stabilitása és merevsége okán messianisztikus feladatra vállalkozik. A már idézett beszédben, bensőséges hangulatban, a női empátia óvó melegében szerényen elismeri: olyan évszázados probléma megoldásán fáradozik, melynek leírására még a fogalmak sem állnak igazán rendelkezésre. Attól tartok, igaza van.)

Mi az, ami megakadályozhatja Orbán Viktort abban, hogy a társadalom integrátorává váljon? Mi az, ami lehetővé teszi, hogy áthidaljuk a magyar társadalom megannyiféle megosztottságát és részben ebből fakadó, ámde kulturális-hatalmi meghatározottságú integrálatlanságát? Egyvalami akadályozhatja meg - de az aztán nagyon - Orbánt abban, hogy az egységesített középosztályt létrehozza, és a szegények, a kádári kisemberek felé is kiterjessze: ha akkor, amikor konkrét közpolitikákat hirdet meg, ezek felszínre hozzák az érdekütközéseket. Ekkor a szimbolikus mezőből a problémák alászállnak, és valódi kifejezést nyernek. Azaz, ahol érdekütközés van, ott ezt érdekütközésként is fogjuk érzékelni, s akkor oda a kettős "történelmi szövetség".

A veszélyre csöndben és rejtetten maga Orbán hívja föl a figyelmet, amikor sokat idézett beszédében a tandíjról szól. A tandíjellenességet ugyanis "érezni kell", s percig sem szabad elgondolkozni közpolitikai értelmén, netán igazságosságán. A tandíjellenesség érdekeken felül áll, és a szívünkbe van vésve. "Ma arról kell gondolkodni két közepes jövedelemmel rendelkező értelmiségi vagy mondjuk úgy inkább, hogy iskolázott szülőnek, hogy melyik gyerek tandíját tudja kifizetni, hogyha a kettő egyébként egy időben járna egyetemre, és melyik az, amelyikét nem tudja kifizetni, és akkor gondolkodik azon, hogy mit tegyen annak érdekében, akiét nem tudja kifizetni. Szerintem ez egy olyan elevenbe vág, egy olyan életösztönt sért meg Magyarországon a tandíj révén ez a társadalmi jelenség, amit nem fogadhatunk el. Én azt javaslom, hogy ne is viszonyuljunk hozzá racionálisan. Általában jó dolog, ha az ember a társadalmi jelenségekhez racionálisan viszonyul, de nem helyes, ha csak úgy teszi. Vannak olyan társadalmi jelenségek, amelyekhez szívvel, nem ésszel, nem aggyal, hanem szívvel kell viszonyulni."

Vagy itt van mindjárt a frissiben kiadott Fidesz-program, az Erős Magyarország. A gyönyörű kiállítású, újrapapírra nyomott, tehát akár Fidesz Reloadednek is nevezhető politikai poétikának legfőbb célkitűzése, hogy amolyan GPS-ként elnavigáljon bennünket a konkrét közpolitikai ajánlatok és a kormányváltás egyneműsítő politikai céljának Szküllája és Kharübdisze között. Mindezt Navracsics Tibor mindenekelőtt CDU-mintára "alapprogramnak" nevezi, és egyben jelzi, hogy az idők folyamán ebből csak kevés szokott készülni (1); nem választási program, tehát nincsenek benne konkrétumok, vagy legalábbis nem a konkrét ígéretek megfogalmazása a cél (2); a "miként akarjuk ezt megvalósítani?" kérdésre majd a kormányzás lesz a válasz (3).

Ám ha az Erős Magyarországot a CDU legutóbbi (2007. decemberi) Grundsatzprogrammjával összevetjük (címe az SZDSZ jelmondata: "Szabadság és szolidaritás"), a két alapprogram alapjaiban különbözik abban, hogy a német változat ideológiai vállalások egész sorát tartalmazza, míg a magyar ezeket messze elkerüli. Míg a német alapprogramot egy olyan kongresszuson fogadták el, melynek jelmondata egyszerűen ennyi volt: "A közép", a magyar program látványosan elkerüli, hogy ideológiailag középre helyezze magát. Egészen feltűnő, ahogyan az Erős Magyarország nem akar alapprogrammá válni, nem akar állást foglalni a legsúlyosabb társadalmi problémáról: a szociális privilégiumok kérdésében.

Lehet, hogy csak a liberális értelmiség vágyálma, de azért engedjük meg: elképzelhető, hogy a társadalmi privilégiumok pre- és posztkádári szolidaritását e privilégiumok nyílt versenye váltja föl. Elképzelhető, hogy a 2008-ban esedékes népszavazás alkalmat ad majd arra, hogy a kiváltságőrzés új formái szétfeszítsék a szociális elégedetlenség egységét, melynek pörölye mostanság Gaskó István.

Az elmúlt tizenhét év avval az illúzióval telt, hogy minden privilégium egyszerre fönntartható, és ez azt jelenti, hogy ebbéli erőfeszítéseinkben szolidárisak vagyunk egymással: én kiállok a tiédért, ha te is kiállsz az enyémért, s együtt túszul ejtjük az államot. Hisz az amúgy sem lehet a társadalmi szolidaritás letéteményese.

A dezintegrátor

Lássuk, ezenközben Gyurcsány Ferencet milyen gondolatok foglalkoztatják a társadalmi integrációt és a társadalom szerkezetét egyaránt érintő kérdésekben.

Először is jegyezzük meg, hogy Gyurcsány Ferenc teoretikus dolgozatai és megszólalásai jelentősen megritkultak a konszolidációs program hosszú árnyékában. Mégis találni olyat, mely elmond valamit a miniszterelnök legutóbbi szándékairól, ez pedig nem más, mint a balatonőszödi beszéd. No, nem a hazugságrészre gondolok, hanem az azt megelőző napon elmondottakra, ahol Gyurcsány Ferenc kifejezetten a polgárosodásról beszél, a következőképpen: "Miről szól a koalíció politikai értelemben? Nagyjából arról, hogy a Magyar Szocialista Párt vezetésével, a rendszerváltást követő 16 év tapasztalatait is feldolgozva kiigazítjuk közjogi értelemben a rendszerváltás örökségét, és ebben a kiigazításban döntő helyen az áll, hogy a korábbinál intenzívebben próbáljuk meg öszszekapcsolni az egyéni, közösségi szabadságot az ahhoz tartozó felelősséggel. Egy igazi polgárosodási és modernizációs program, ha úgy tetszik: berendezzük a rendszerváltás alkotta kereteket."

'szinte, világos és rettenetesen veszélyes beszéd ez. A két középosztályból annak a pártjára áll, melyről föltehetjük, hogy gazdaságilag autonóm: nem vagy csak kevéssé államfüggő. Ahogy azóta is, az "egyéni felelősség" hangsúlyozása egyszerre kelt filozófiai lelkesedést némely (igaz, mind kevesebb) értelmiségiben, és félelmet azokban a sokakban, akik a terhes szabadságot szívesebben cserélnék biztonságra. (A CDU már említett, Szabadság és szolidaritás c. alapprogramjának 29. szakasza a következőket mondja: "A CDU megbízik a polgárok és polgárnők készségeiben és képességeiben, hogy az ügyeket a saját kezükbe vegyék. A politika feladata, hogy ott, ahol lehet, a polgárok egyéni felelősségvállalását elősegítse, segítsen annak, aki önmagán segít." Valódi polgári program.) A fenyegetettség érzése azonban tovább fokozódhat a "történelmi (Tisza Kálmán-i-kádári-orbáni) középosztályban", ha a következőket hallják: "Gyökeresen át kívánjuk alakítani a közalkalmazotti és köztisztviselői jogviszonyt. Azt az évszázados védettséget, amelyet itt fenntartottunk, ezt érdemben kívánjuk megváltoztatni. Lényegében mind a két alappilléren. Egyik oldalról nem megváltoztatva a közalkalmazotti, köztisztviselői elnevezést, de a rá vonatkozó szabályokat csaknem azonossá kívánjuk tenni a munka törvénykönyvi szabályozással. Megteremteni például - csak hogy egy szimbolikus példát mondjak - az alkalmatlanság miatti elbocsátás lehetőségét, megteremtve a minőségi cserének a lehetőségét, és átalakítva a teljes bérszabályozás rendszerét annak érdekében, hogy a nagyobb teljesítményt, tehát az egymástól eltérő teljesítményt egymástól eltérő módon lehessen megfizetni."

Az őszödi beszédben nem a hazugság emlegetésének kellett volna a legnagyobb botrányt kiváltania, hanem annak a szándéknak, miszerint a magyar közigazgatás és vármegyei rendszer Mikszáth által pontosan leírt és mai napig tartó hagyományának megtörésére készül Gyurcsány. Így nekirontani a lateiner középosztálynak, és megüzenni neki, hogy a versenyszférában szokásos szabályok lesznek ezentúl rájuk is érvényesek, azaz védett középosztálybeli mivoltuk védtelenné válikÉ Az sem volna csoda, ha egy tisztes közalkalmazottságba beleőszült szocialista képviselő zsebében kinyílt volna a mikrofon.

Kétségtelennek látszik hát, hogy Gyurcsány Ferenc társadalompolitikai programja és az a társadalomleírás, mely amazt indokolja, merőben eltér attól, sőt azt is mondhatnánk, szöges ellentéte annak, amit Orbán Viktor mond és akar. Gyurcsány a társadalmi integráció egy másik formáját tartja kívánatosnak: a középosztályok egyesítését a polgári-autonóm értékvilág bázisán képzeli el. Talán azt az egyet hagyja figyelmen kívül, hogy nálunk a társadalmi rétegződés határvonalai kevéssé élesen húzhatóak meg, s az életformák hasonlósága több réteget is átölel, melyek mindegyikét valamilyen fokú, de azért létező létbizonytalanság, valamint az államfüggőség köt össze. Legyen szó a középosztály azon részéről, mely a hatalmi akaratnak köszönheti biztonságát, vagy a szegények azon részéről, akik az anyagi juttatások ilyen-olyan privilégiumai nélkül biztosan lecsúsznának, vagy a vállalkozók azon részéről, akik a Kádár-rendszerben az állami infrastruktúrán termeltek vagy állami kegy révén jutottak gebinhez, manapság viszont valamilyen állami, önkormányzati üzlet nélkül csődbe jutnának.

Gyurcsány értékválasztást akar kierőszakolni, ami beleütközik a merev társadalmi hagyományba. A Fidesz-programban viszont a "változás" kifejezés csupán az éghajlat és az időjárás öszszefüggéseiben kerül elő.

Egy közép - következtetés

Arisztotelész óta egészen világosan tudjuk, hogy a demokráciának társadalmi alapjai vannak. Az egyszerű számok nyelvén Arisztotelész azt mondja: csak ott lehetséges demokrácia, ahol a középosztály számbelileg messze meghaladja a szegényekét, mert csak így képzelhető el, hogy a politikai döntések nem a szociális irigység, hanem a közjóért érzett felelősség jegyében születnek. Ellenkező esetben, azaz ha a szegények vannak többségben a társadalomban, akkor a szociális számla kiegyenlítése vezérli a politikai döntéseket; az ilyen társadalom többsége gyakran esik áldozatul a demagógoknak, és végső soron tekintélyuralomba hajlik.

A III. Magyar Köztársaság legnagyobb feladata a demokrácia társadalmi alapjainak megteremtése. Ez elvileg (hangsúlyozom: elvileg) azt jelenti, hogy létre kell hozni, meg kell erősíteni azt a középosztályt, amely a demokrácia tartós működését biztosítja. Igen ám, de itt ütközünk nehézségekbe: az egy magyar középosztály legalább kettő, az egy Magyarország gyakran kettő. A társadalom integrációja a szociálpolitikusok kedvelt dimenziójában - a szegények és gazdagok viszonylatában - és a politikusok kedvelt dimenziójában - a hatalmi és állami függőség, illetve függetlenség dimenziójában - is értelmes fölvetés, de a kettő mégsem azonos, még ha itt-ott vannak is találkozási pontjaik. Orbán stratégiája a különbségek elmosásán és az egzisztenciák hasonlóságán keresztül megvalósítandó egyesítés, Gyurcsányé a különbségek felszínre hozásán és a világos (liberális) értékválasztáson alapul. A jogi (alkotmányos, jogállami) és a morális (közösségi) integrációról szóló fejtegetések - amelyekkel az emberjogi liberálisok, illetve a magukat közösségelvű konzervatívoknak vallók érvelésében találkozunk gyakorta - és retorikai fordulatok csupán a fölszínt jelentik, a cukormázat, mely liberális vagy konzervatív, egyénelvű vagy közösségelvű szájíz szerint bevonja-eltakarja a rendszerváltás utáni Magyarország által megörökölt legnagyobb problémákat. De a cukormáz legalább szépen csillog a karácsonyi gyertyák fényében.

A szerző a Pécsi Tudományegyetem és a Corvinus Egyetem oktatója.

Neked ajánljuk