Kérem az ellenőrzőt! - A szabad iskolaválasztás és a középosztály kiváltságai

  • Szira Judit
  • 2007. december 20.

Publicisztika

Horn Dániel és Erőss Gábor vitatkozik a Narancsban a szabad iskolaválasztásról, az előbbi támogatja, az utóbbi ellenzi a fenntartását. (Lásd: Horn Dániel: Ne játssz a pad alatt!, 2007. november 15., Erőss Gábor: Lamperth és a tabuvédők, 2007. november 22., és Horn Dániel: A tanuló felel, 2007. december 6.) Én Erőss mellé állok a vitában, és a szabad iskolaválasztás tabuja, valamint a - ma már jól láthatóan túlzott - decentralizáció ellen érvelek.

Horn Dániel és Erőss Gábor vitatkozik a Narancsban a szabad iskolaválasztásról, az előbbi támogatja, az utóbbi ellenzi a fenntartását. (Lásd: Horn Dániel: Ne játssz a pad alatt!, 2007. november 15., Erőss Gábor: Lamperth és a tabuvédők, 2007. november 22., és Horn Dániel: A tanuló felel, 2007. december 6.) Én Erőss mellé állok a vitában, és a szabad iskolaválasztás tabuja, valamint a - ma már jól láthatóan túlzott - decentralizáció ellen érvelek. Egyetértek Erőss Gáborral abban is, hogy a deszegregáció terén felmutatható kevés jó példa nem garantálja azt, hogy a polgármesterek a jövőben a hódmezővásárhelyi és a szegedi példa másolásába fognak. Nem elfogadható számomra Horn ama érve sem a körzetesített beiskolázás ellen, hogy a szülők úgysem tartják majd be a rendelkezéseket, és átjelentik a gyerekeket. Valóban, a jogtudatosság és a jogkövetés nem erőssége az országnak, de miért kéne azokhoz igazítani a törvényt, akik nem tartják be? Adjuk fel az adótörvényeket, mert sokan nem adóznak becsületesen, és legyen minden utca kétirányú, mert az egyirányúba úgyis sokan behajtanak szemből? Demagógiának érzem Horn második cikkében a "röghöz kötés" kifejezést: hat-hét éves kisgyerekek első iskolájáról és iskolakörzetéről beszélünk, és nem a feudális nagybirtok jobbágyairól. Igaz, a körzet nem feltétlenül oldja fel a területi szegregációt, ám a körzet lehet rugalmas, figyelembe veheti a lakók szociális összetételét, és törekedhet a kiegyenlítésre (a törvény ma is erre ösztönöz). Ahol pedig ez nem megoldás, kapjanak az iskolák külön támogatást, extra jó felszerelést, pályázat nélküli fejlesztési pénzeket.

Mindhárman egyetértünk azonban abban, hogy mindenkinek megfelelő szintű közoktatás jár, lehetőleg minél hosszabban, és hogy a probléma összetettsége miatt a megoldás sem lehet egyszerű, egyetlen ponton történő beavatkozás. A következőkben kísérletet teszek arra, hogy felsoroljak néhány teendőt, ami szerintem - a szabad iskolaválasztás megszüntetése mellett - elodázhatatlan.

*

A magyar oktatásirányítást két alapvető jellemző határozza meg: az, hogy a közigazgatás rendszerébe épül, és az, hogy decentralizált. Számtalan választási ígéret dacára a közigazgatás rendszere máig nem alakult át, és vele együtt a területi közoktatás-irányítás is változatlan maradt. Az általános iskolával kapcsolatos legtöbb jogosítványt a helyi szint - a települések, fővárosi kerületek önkormányzati testületei birtokolják. Az OECD adatai azt bizonyítják (Education at a Glance, 2004), hogy nálunk nagyon alacsony a központi döntések aránya az oktatásügyben (4 százalék), azaz a központi irányítás - a minisztérium - alig szólhat bele a közoktatás helyi politikájába.

A decentralizáltság helyi, települési és iskolai döntést jelent. A vizsgálatok szerint nálunk a döntések 68 százaléka születik az iskolában, míg a mindenki által csodált Finnországban csak 27, Svédországban 47. Magyarország a decentralizáció éllovasa, Európa nagy része kullog a nyomunkban. Talán nem véletlenül. A decentralizáció annak az elemi szabadságvágynak volt a következménye, amely a rendszerváltás időszakában az élet minden területén szembeszállt a pártközponti irányítással. Ám itt az ideje, hogy ezt a modellt mérlegre tegyük. Vajon jól működik-e? Vajon a települések, kerületek, iskolák egyenlő hozzáférést és megfelelő minőségű oktatást tudnak-e biztosítani minden gyereknek?

Jól látható, hogy nem; és sajnos sok helyen nem is akarnak. Az okok egy részét a vitatkozók felsorolták, én most csak néhány továbbit említek.

A magyar közoktatás irányítását a középszint hiánya jellemzi. Emlékszünk a csörögi gyerekek kálváriájára: nem volt iskola a környéken, ahova felvették volna őket, és ha Csörögön nincs iskola, akkor nem járhatnak sehova. Ám a települési felett a megyei szintnek nincs beleszólása az ilyen és ehhez hasonló szégyenletes ügyekbe. A VIII. kerületi szegregáció sem oldható meg a Józsefváros területén belül, Budapest más kerületeinek bevonása nélkül. Ám Budapest nem mondhatja a kerületeknek: a hátrányos helyzetű gyerekek integrációját az egész város területén oldjuk meg, ne koncentráljuk őket egy-egy teljesen szegregált kerületi iskolába.

A külső értékelés hiánya egy újabb ok, ami miatt a települési önkormányzatok és az általuk fenntartott iskolák nem képesek jó színvonalú oktatást szolgáltatni az általános iskolásoknak. Ma az értékelés kizárólag a gyerekek teljesítményére koncentrál, nem a tanárok munkájára. Nincs szakmai felügyelet, régi nevén szakfelügyelet, nem járja képzett, segítőkész személy az iskolákat, aki rendszeresen megvizsgálná a tanárok órai teljesítményét. Nem ellenőrzi független szakember a pedagógiai munkát, az iskolák, osztályok összetételét. A 2003-as törvénymódosítás alakított ugyan egy keveset a minőségbiztosításon, amit ma minőségpolitikának hívnak; ennek kétes hatékonyságát jól mutatja egy vizsgálat (Jelentés a magyar közoktatásról, 2006-ban), amely szerint ezeket a dokumentumokat általában külső szakértő cégek készítik el, tehát nem önreflexív, komolyan végiggondolt és komolyan vett belső szabályokról van szó.

De a láncban nem a tanár az egyetlen, akinek érdemben és elfogulatlanul senki nem vizsgálja a munkáját. A törvény szerint a fenntartó önkormányzatnak négyévente értékelnie kell iskoláit. Csakhogy ezek az értékelések nem alaposak, nem lényegiek, és nem kapnak nagy nyilvánosságot. Semmi nem történik, ha egy általános iskola éveken keresztül gyengén teljesít. De hogyan is várhatjuk el egy iskolafenntartó önkormányzattól, hogy bebizonyítsa a saját intézményeiről: rosszak, rosszabbak, mint az előző választási ciklusban voltak, és nem szolgálják a település összes gyerekét egyenlő mértékben? Miért lenne ez érdeke az újraválasztásán munkálkodó önkormányzati testületnek és polgármesternek? (A teszteken hagyományosan rosszul szereplő New York-i iskolarendszerben drámai változást hozott az iskolák és igazgatók nyilvános, egységes rendszer szerinti értékelése. A republikánus városvezetés az igazgatók fizetését és az iskola támogatását a tanítási színvonal emelkedéséhez, a gyerekek teljesítményének javulásához kötötte. Azokat az iskolákat, amelyek négy éven keresztül nem képesek az oktatás színvonalát emelni, az önkormányzat egyszerűen bezárja, és a gyerekeket jobb iskolába helyezi át.)

Az összeférhetetlenségek, a rossz felelősségi körök és a rossz feladatelosztások káoszának, mely a magyar oktatásügyet jellemzi, ezzel koránt sincs vége. Ugyanígy nem értékeli "felsőbb" közigazgatási szint az iskolafenntartó önkormányzatot sem, nem kéri rajta számon senki, vajon milyen színvonalon látja el az állampolgárok által rábízott feladatát. Továbbá. A megyei jogú fenntartó a munkáltatója a fogyatékosságokat megállapító szakértői bizottságoknak - miközben fenntart ilyen gyerekeket befogadó iskolákat is. A bizottság nem érdekelt abban, hogy minél kevesebb gyereket irányítson a speciális iskolákba, és ezzel lebontsa ezt az iskolahálózatot, hiszen így egyre kevésbé lenne szükség rá; másrészt fenntartója kevesebb forráshoz jutna a költségvetésből, hiszen a különleges igényű gyerekek után magasabb normatíva jár. És végül: minden iskolában van gyermekvédelmi felelős. De ez a pedagógus képes lehet-e a tantestület, saját kollégái ellenében harcolni a gyerekekért? Nem az lenne-e jobb megoldás, ha nem az iskola alkalmazottja lenne, hanem más irányítási szintnek tartozna felelősséggel?

*

Márpedig a beiskolázást csak akkor tehetjük igazságosabbá, ha sikerül egyetértésre jutni abban, mi az elfogadható színvonalú iskola minimuma, ahová aztán körzetesített alapon minden gyerek járhat. Ezt lehetetlen úgy bevezetni, ha a mostani összeférhetetlenségeket nem bontjuk meg, ha a helyi oktatás minőségéről csak maga az iskola és a fenntartója alkot véleményt. Az új PISA vizsgálat eredménye megerősíti, hogy a magyar oktatási rendszerben szélsőségesen különböző színvonalú iskolák működnek, és ezeknek az iskoláknak a tanulói összetétele mind szociális, mind a mérésen nyújtott teljesítmény szempontjából egynemű. A jó iskolákba járnak a tehetősebbek, a rosszabba a szegényebbek. A magasan kvalifikált vagy jobb módú szülők pontosan tudják, melyik a jó általános iskola, ahonnan be lehet jutni a jó középiskolába, ahol jó a nyelvtanár, a nyelvi laboratórium, a számítástechnika-oktatás, van tornaterem, úszás, télen korcsolya. Minél alacsonyabb a végzettsége valakinek, és minél kevésbé informált az oktatásügyről, annál kevésbé kritikus a véleménye az iskoláról. Ha mégis lenne elegendő információja, akkor az autó, a tömegközlekedés hiánya, az időráfordítás és a tartózkodás akadályozza meg a szegényebb és szerényebb szülőt abban, hogy a középosztály jó iskoláiba próbálja juttatni a gyerekét. A szegényebb szülők kevésbé válogat(hat)nak; a szabad iskolaválasztás joga nem az ő kiváltságuk.

Hogyan is lehetne így az iskola hatékony és méltányos?

A volt belügyminiszter kijelentésével nem állóvizet kavart fel, hanem egy sok év óta folyó vitát élesztett újra. Igen helyesen. Itt az ideje, hogy apró módosítások helyett igazi változások történjenek az oktatásügyben, melyek a társadalmi kohéziónak kedveznek - a szociálisan korlátozott, a szegregációt erősítő, a gyenge PISA-teljesítményt konzerváló "szabad" iskolaválasztás helyett.

A szerző oktatáskutató, a Roma Education Fund munkatársa.

Neked ajánljuk

Megszűnt a benzinárstop

  • narancs.hu

Egy késő esti rendkívüli kormányinfón jelentette be Gulyás Gergely és Hernádi Zsolt, hogy már kedd este 11-től megszűnik az üzemanyagárstop.