Mészáros Sándor

Nem tetszik az immunrendszer?

A sötétben bujkáló shortolókról

  • Mészáros Sándor
  • 2009. február 12.

Publicisztika

"Soros György újra bedönti a fontot?" - kérdezi némileg hatásvadász címmel megjelent cikkében a Világgazdaság (2009. január 29.). Szándékosan választottam az elmúlt hetek legolvasottabb internetes, ún. vezető hírei közül e lényegében korrekt írást, amely címével ellentétben arról számolt be, hogy Soros György befejezte az angol font sterling elleni spekulációt.

E cikk idézi a milliárdos befektető nyilatkozatát a The Daily Telegraphból: "most már zárta a fontra fölvett rövid pozícióit, annak jeleként, hogy további jelentősebb árfolyameséssel nem számol." Tehát (majdnem) minden rendben: aki angol, fellélegezhet.

Akkor mégis mi baj?

Még egyszer mondom: ezzel a cikkel szinte semmi. Talán csak a címe. De még ez is megérthető, hiszen az olvasók figyelméért folytatott harcban túlzó, netán bombasztikus címeket kell kitalálni. Ahogy önmagában még az sem baj, hogy a cím logikailag ellentétben áll az írás tartalmával - ismert és bevett retorikai fogás ez is. Az viszont már jóval problematikusabb, hogy az olvasók, mármint a magyar nyelvű internetes olvasók döntő többsége csak a címet érti, míg viszonylag keveseknek van fogalmuk arról, hogy Soros "rövid távú pozíciókat épített ki a font ellen". Igaz, legyünk tárgyilagosak, a Világgazdaság című lap olvasóközönsége érti ennek jelentését, de akkor ők azt is tudják, hogy a cím nem jelent semmit. Nemcsak azért, mert Soros zárta rövid távú, azaz eladási pozícióit - feltéve és megengedve, hogy ez a nyilatkozata igaz -, hanem elsősorban azért, mert önmagában senki nem képes erre a tettre, hogy "újra bedöntse a fontot". Ennek a kijelentésnek ugyanis, mint cselekvésnek, nincs értelme.

De lehet, hogy tévedek, és mégiscsak van értelme ennek a mondatnak? Hiszen az angol font - úgymond - "bedőlt"!

Én döntök, meg az öcsém

Próbáljuk meg elgondolni, mit is kell tennünk ahhoz, hogy újra meg újra bedöntsük a fontot! Vagy túróba - bocsánat, majdnem durvábbat írtam! - a szerénységgel, beszéljek egyes szám első személyben: hogyan dönthetném be én a fontot? Vagy az öcsémmel együtt, szépen kettesben, titokban, összeesküdve: valamelyikünk adná a pénzt, a másik meg az észt, vagy fordítva. Miért ne? Ha Sorosnak sikerült, nekünk miért ne sikerülne?! A recept egyszerű, bárki megteheti: rövid távú, vagyis eladási pozíciókat veszünk föl a font ellenében. Azután... várjuk a dőlést. És csak úgy dőlni fog a lé!

Igen ám, de mi van, ha mégsem? Ha mégsem dől az a nyavalyás font? Hiszen például az elmúlt hét évben - egészen tavaly nyárig - hiába próbáltuk volna megdönteni, akárhány rövid távú, azaz eladási pozíciót vettünk volna föl. Feltehetően még akkor sem, ha Sorost is bevettük volna a buliba. Az más kérdés, hogy addigra a nagy döntögetésben már ingünk-gatyánk ráment volna erre, mivel az angol font csak erősödött, vagy legalábbis nem sokat változott. Pedig jól csináltunk mindent, shortoltunk, mint az állat, mégis buktunk! - de egy gondolatkísérletnél kicsire nem adunk, a pénz meg nem számít...

Lehet, hogy ezen a ponton nincs egy fillérünk sem - mivel ugye mi ketten az öcsémmel, bátor magyarok, forintot adtunk el a font ellenében -, de máris van egy tanulságunk. Ez pedig így hangzik: nem mindig érdemes shortolni! Kétségkívül sovány tanulság, ráadásul félig angolul van. De ha magyarul mondjuk, úgy sincs sok értelme: nem érdemes mindig rövidre játszani. Vagy eladási pozíciókat nyitni.

És egyáltalán miért foglalkozunk ezzel ennyit? Pont a shortolással? Amikor ugye itt a világválság, nyakunkon a munkanélküliség, a recesszió, a kilátástalanság. Az euró/ forint árfolyam is nyaldossa a háromszázat, hogy mást ne mondjak. Nos, ebben a helyzetben miért épp a shortolókkal van baj?

Erre egyszerre könnyű és nehéz válaszolni.

A válasz egyrészt azért könnyű, mert nem a shortolók okozták a bajt. Shortolók, amióta kapitalizmus van, mindig voltak, vannak és lesznek.

Fogas kérdés viszont, hogy az elmúlt hónapokban szerte a világon miért futott be ilyen szédületes karriert ez a - nevezzük így - gondolat, amely a shortolást nevezi meg minden bajok forrásaként. Ebből az előfeltevésből pedig logikusan következik, hogy a jelenlegi gazdasági világválság okozói nem mások, mint a shortolók. Sokan mondják ezt: például Richard Fuld és Alan Schwartz is a shortolókat kárhoztatta a cégük bedőléséért az amerikai kongresszus vizsgálóbizottsága előtt: az első a Lehmann Brothers, a második a Bear Sterns igazgatója volt. Két olyan cégé, amely a spekulációból élt, mondhatni - a pofátlanságnak nincs határa.

De úgy látszik, jó az, ha tudjuk, kik a felelősek. Nyilván a shortolók, ha egyszer minden esik. Õk pedig köztudottan az esésre játszanak, tehát nem kell sokáig keresgélni. Élő ember még nem látott shortolót, vagy ha látott is, biztosan nem tudhatja róla, mivel a shortolók ezt soha nem árulják el magukról - kivéve Soros Györgyöt, ő már egyszer úgyis "bedöntötte" a fontot, most megint erre készül(t), tehát neki úgyis mindegy.

Tiltsák be a shortolást, és kész! Ezt a megoldási javaslatot nemcsak buta emberek mondják. Vagyis nem feltétlenül butaságból mondják, hanem azért, mert tudják, hogy az emberek nagy részének ez tetszik. Megvan a megoldás és megvannak a bűnbakok is. Magyarán: akikre rá lehet kenyni az egészet.

Igen, a shortolók...

De mindez még mindig nem magyarázza meg azt, miért egy tőzsdei művelet szereplőiből lettek a mumusok, akikkel a fél világot ijesztgetni lehet. Ha jól látom, akkor itt mindössze egy apró jelentésátvitel történt. Jelentésbővítő átvitel. Mára már ugyanis a spekuláció kárhoztatása és a spekulánsok megvádolása nem igazán elegáns, de főként nem elég hatékony retorika. Hiszen aki földet, telket, aranyat vagy műtárgyat vesz, az részben arra is gondol, hogy így megőrzi, sőt növeli befektetése értékét. Túl azon, hogy imádja a földjét, a drága kis telkét, szívének kedves műtárgyát, az arany pedig... nos, az az asszonynak lesz. Tehát kétségkívül spekulált ugyan, de mivel ezek viszonylag ritkán cserélnek gazdát, ezért a mindennapi gondolkodásban és nyelvhasználatban már nem minősülnek spekulációnak. Hanem józan, hosszú távú befektetésnek nevezik. Aki ilyesmit tesz, az mára már megfontolt, előrelátó, derék ember lett. Vagy ha netán mégsem, maga a cselekvés már nem kárhoztatandó.

Ám a pénzzel kissé más a helyzet. Az addig teljesen rendjén való, ha valaki a megtakarítását beteszi a bankba garantált kamatra, állampapírt vásárol, vagy átváltja más valutára. Bár ez is alapvetően spekuláció, ami azon a meggyőződésen alapul, hogy mindez haszonnal jár: a haszon viszont többnyire kicsi, ezért úgymond tisztességes, tehát a nyelvhasználat során mégsem minősül spekulációnak.

A tőzsde viszont gyanús, itt továbbra is megmarad a spekuláció fogalmának negatív értelmezése. Elvileg ugyan könnyen belátható, hogy ha valaki az adott ország legjobb cégeinek részvényeibe vagy azok adósságpapírjaiba fekteti be a pénzét, akkor a tevékenység célját illetően nincs nagy különbség. Mégis a kockázatkerülő hajlandóság, a remélt haszon nagysága és a bukás lehetősége, illetve a tőzsde működésének gyakorlata és árfolyammozgásai mind-mind a gyanú hermeneutikáját erősítik a külső szemlélőben: itt valami nem tisztességes dolog történik, nem teremtenek értéket, hanem csak folyton adnak-vesznek. Ezen belül is különösen erős a gyanú a devizakereskedelem, a határidős és egyéb származékos pénzpiaci ügyletekkel kapcsolatban. Ami ugye, a shortolók igazi terepe.

Tiszta búza

Ahhoz, hogy a határidős kereskedelmet némileg megértsük, a legegyszerűbb parasztnak elképzelni magunkat. Legalábbis nekem ezt nem nehéz elképzelnem, alakulhatott volna úgy az életem, hogy például nagyapám téeszesített földjeit a rendszerváltás táján visszaigénylem, majd boldogon búzát termesztek rajtuk. Nem egészen így történt, de ez most lényegtelen, mert közben egyre több búzám terem. Annyira sok, hogy évről évre alig tudom eladni, arra pedig nem kell sok szót vesztegetni, milyen szemetek a gabonafelvásárlók. Az idén ősszel gondoltam valami merészet! Amikor végre elvetettem a drága búzácskámat, megpróbáltam a jövő évi termést a tőzsdén eladni - júliusi szállításra. Akkortájt szoktam aratni, ha jól emlékszem, Péter-Pálkor. Az ára ugyan elég alacsony, mégis biztos pénz. Feltehetően jobban járok, ha jövő októberre adom el a búzát, akkor magasabb az ára, mint júliusban, de ahhoz magtár is kéne, ahol tárolni tudnám. Jobb nekem a júliusi szállítás, így spekulálgattam magamban - én, a spekuláns paraszt. De aki megvette tőlem a búzát jövő júliusra, nem biztos, hogy tényleg búzát akart venni, hanem csak arra gondolt, annyira olcsó ezen az áron, ezért kár kihagynia. ' csak megveszi most dúdolva, de majd később eladja drágábban, hiszen kemény lesz a tél, a termés fele kifagy, ezért januárban sokkal jobban eladhatja. Annak adja el, akinek júliusban tényleg kell a búza. Addig persze még az is eladhatja és visszaveheti párszor ezt a búzát, hiszen tudjuk, milyen szeszélyes az időjárás... Végül is nekem mindegy, azt csinálnak a búzámmal, amit akarnak, adják-vegyék, csak júliusban kapjam meg a pénzecskémet. És azt biztosan megkapom, nekem erről szerződésem van.

Azt hiszem, ezzel a búzaügylettel sikerült lelepleznem teljes életnagyságban legalább egy darab shortolót. Azt, aki megvette tőlem az idei búzát jövő júliusra, noha eleve nem is akarta, hogy neki leszállítsam. De mi rosszat csinált ez az ember? Mi kivetnivaló van ebben a tettében? Netán az, hogy ő azért vett tőlem búzát, hogy valaki másnak továbbadja? Szóval, hogy spekulált? De ha ő nincs, vagyis ha őt kiiktatjuk a történetből, akkor kinek adtam volna el a búzát, amikor elvetettem? Vártam volna arra a becsületes pofára, aki majd januárban jön, és tényleg kell a búza neki? És mi van, ha januárban még olcsóbb lesz a búza, a vevő meg már márciusig vár? Másrészt, miért neveztem őt becsületesnek, a másikat pedig nem? ' is ugyanúgy kifizette volna nekem a júliusi szállításnál az árat, hiszen erre kötelezettséget vállalt. Ez most már az ő kockázata volt, mivel a tél enyhe lett, a termés príma, az ár pedig képtelenül alacsony. Vagyis feltehetően ő bukott, én pedig nyertem az üzleten. Melyikünk volt a spekuláns? Aki vett, vagy aki eladott? Merthogy a piac ilyen: vevő nélkül nehéz eladni.

Bűnbakok

Ugyanezt megtehetném olajjal - ha kiskertemben olajkút nyílna - vagy bármely más áruval. Vagy állampapírral, kötvénnyel, részvény-nyel, valutával, azaz bármilyen pénzügyi eszközzel. De miért érdekes ez? Például azért, mert a magyar lakosság közel fele az elmúlt években a legkockázatosabb tőzsdei ügyletekhez, a határidős devizakereskedésekhez kötötte sorsát, amikor rendkívül nagy mennyiségű devizahitelt vett föl hosszú futamidőre. Azt szinte mindenki könynyen belátta, hogy miért előnyös számára ez az üzlet, ha az erős forintárfolyamnál vételi pozíciókat nyitott más valuták ellenében. De abban sem a bankok, sem az elemzők nem segítették őket, hogy milyen mértékű kockázatot vállalnak a forint gyengülése, azaz a forint shortolása esetében. Még tavaly nyáron - amikor már javában tombolt a nemzetközi pénzügyi-gazdasági válság -, a legpesszimistább elemzők előrejelzéseiben is legfeljebb 275 euró/forint árfolyam szerepelt. De nem feltétlenül ez a baj, hiszen bármelyik elemző tévedhet, hanem hogy elhitették az emberekkel: ezen az üzleten csak nyerni lehet. Magyarán: mintha csak vételi oldal létezne, eladói pedig nem.

Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a történetet, a spekulánsok megvádolása és bűnbakká avatása komoly következményekkel jár. Kínos történeti időket és beszédformákat idézhet föl, ha például elválasztjuk az értékteremtő tőkétől a spekulatívat, és megkülönböztetjük őket egymástól. A fölöslegesnek és kártékonynak látszó shortolók - és persze ne feledkezzünk meg a vételi oldalról sem, a long pozíciókat felvevő befektetőktől! - egyszerűen a piac forgalomképességét, azaz likviditását biztosítják. Betiltani vagy kiiktatni azért sem lehet, vagy legalábbis nem szerencsés, mert ők tekinthetők a (pénz)piacok immunrendszerének. Amikor a piacok határtalanul optimisták, akkor lépnek színre a shortolók, akik nem hiszik el, hogy minden az egekig emelkedhet. És fordítva: amikor a "minden dolgok vége" katasztrofista szemlélet uralkodik és a feketét is feketére festik, akkor a másik oldal próbál pozíciókat nyitni. Mármint ha jól döntenek. Ám minden esetben ők viselik tévedéseik következményeit és terhét. A shortolókat többnyire azért nem szeretik, vagy egyenesen utálják - és ez lélektanilag könnyen belátható -, mert ők akkor és azzal nyernek, amikor a többségnek fájdalmas veszteségei vannak. És feltehetően ezért válhatnak könnyen bűnbakokká. De kiiktatásuk a történetből ennél is nagyobb veszteséggel járna.

 

A feneketlen pesszimizmusról és a katasztrofista szemléletről jut eszembe André Kostolany, azaz a budapesti születésű Kosztolányi András híres története. Nos, neki 1945. május 9-én New Yorkban, amikor meghallotta a rádióból, hogy Németország kapitulált, minden oka megvolt az örömre. Hazájából, majd a náci Németországból elmenekült zsidóként mégis lement a Wall Streetre, ahol több-bőröndnyi német államadósság-papírt vásárolt - szinte ingyen, mivel szinte mindenki csak szabadult tőlük. Nyilván ő is velük érzett, az esze mégis mást gondolt a németekről és a német gazdaságról. A történet vége annyira giccses, hogy inkább nem mesélem el... Az azonban még ennyi év távlatából sem fér a fejembe, honnan volt benne annyi erő, hogy ezt a döntést meghozza magában.

A szerző könyvkiadó, szerkesztő, irodalmár.

Neked ajánljuk