Ez így nem mehet tovább!
Lapunk, a Magyar Narancs e helyütt a leghatározottabban felszólítja a gazdasági világválságot, hogy haladéktalanul, ezen felszólításunk kézhezvételétől számított 24 órán belül, de legkésőbb vasárnap éjfélig érjen véget, és húzzon innen a picsába! Ellenkező esetben lapunknak az ezután bekövetkező világméretű eseményekért nem áll módjában jótállani, minden felelősséget a káreseményekért elhárítunk, és nem szavatoljuk a továbbiakban a globális békét, biztonságot és fellendülést.
Vannak ugye egyfelől a szelíd hülyék. Ezek azt állítják, jobbára maguknak vagy egymásnak, hogy a globális válság leküzdése, globális válságkezelés nélkül, pusztán nemzeti alapon nem fog menni.
Például azért nem fog így menni, mert mindenkinek a világgazdaság megregulázásáról habzik a szája, miközben azt se tudjuk, hogy ki regulázzon? (Sőt, abban sem lehetünk biztosak, hogy mit - egyelőre, mivel a világgazdaság, illetve a nemzetközi pénzpiacok éppen a teljes szünetelés felé igyekszenek, nemigen van mit szabályozni. Azt a bölcs mondást ismerik, hogy a tábornokok mindig az előző háborút vívják?) Ha a nemzeti kormányok reguláznának, akkor bizonyára nem egyféleképpen tennék, hol lazább, hol szigorúbb lenne a pénzpiacok szabályozása, ezért a nemzeti kormányok inkább nem csinálnak semmit, még a végén szigorúbban reguláznának, mint a másik, és akkor tőlük meglépne a tőke. Vagy épp ellenkezőleg: egyes fegyelmezetlen nemzeti pénzpiacok begyűjtik az összes kockázatot, és akkor abból lesz a baj. (Emlékeznek a Lehmann Brothersre, a Bear Sternsre, a többi svihák "befektetési bankra"?) Ugyanezt látjuk a monetáris politikák esetében. Ha az egyik nemzeti jegybank alacsonyan tartja a kamatot, a másik magasabban, akkor a tőke menten a másik országába szalad. Vagy ha nem, akkor az lesz a baj, hogy az egyik helyen irreálisan olcsó hitel a pénzzel prudensen bánó országokat is megfekteti. (Alan Greenspan megvan?) Vagy ha az egyik ad kölcsön a nemzeti jurisdikciója alá tartozó nemzeti bankoknak, a másik meg nem, akkor jól össze-vissza szívatják egymást, és a végén totális lesz a káosz.
És ugyanez van a költségvetési politikákkal. Ha az egyik nemzeti kormány - mint például az ír tette tavaly év végén - bejelenti, hogy ő ad a bankjainak sok milliárd eurót, az angol betétesek hülyék lennének nem odavinni a pénzüket; oda, ahol azt hiszik, hogy biztonságban van. Erre a birka brit bankok nem csődbe mennek? Az ilyen példákat sorolhatnánk a végtelenségig. Ha az amerikai kormány kimenti az autópiacát, vagy állami megrendelések formájában (újabb) 800 milliárdot pumpál az amerikai gazdaságba, hogy utakat, hidakat és virágágyásokat építtessen, és azt is kiköti, hogy ezen a pénzen csak amerikai cégektől lehet vasat, acélt és rezedát rendelni, akkor mi történik? Akkor a japán autógyáros, akinek senki egy vasat nem pumpál a cégébe, hülyén néz, majd feladja az egyenlőtlen küzdelmet az amerikai kormánnyal, és csődbe megy. Az indiai acélgyártó meg nem lát a pipától - és aztán körbenéz, illetve körbenézet a kormányával, hogy az kit szívathatna meg, hogy ki és mi, melyik ország melyik gyártója ellen vezethetne be valami jó kis védővámot. Persze, az sem járja, mondja az amerikai kormány, hogy a fél világ potyautasként rácuppanjon az amerikai kimentésekre, azaz hogy az amerikai adófizetők jövendőbeli terheiből más országok adófizetői, illetve munkavállalói, vállalatai húzzanak hasznot most. És ne higgyük, hogy ez a gringók és az indiánok magánmeccse. Ez megy világszerte, és mindenkinek nagyon jó érvei vannak. Lapunk beltestében pompás cikket olvashatnak arról, hogy ha a kelet-európai leánybankok - akár az eurózónán kívüliek is - nem kapnak egy kis pénzt vagy az uniótól, vagy nyugat-európai anyabankjaiktól, baj lesz; és a pénz-nem-adás is csak a protekcionizmus egyik formája.
A fentebb említett szelíd hülyék, akik közé lapunkat is sorolnánk, válasza e fenti problémákra meg a káoszra a következő lenne. Egységes, globális pénzpiaci szabályozás, amely nem csak számon kérhető, de transzparens is. Egységes, hovatovább egyetlen valuta, amit egyetlen nagy, globális jegybank bocsát ki. Egy darab monetáris politika. Egységes, vagy legalábbis összehangolt, szigorúan szabályozott költségvetési politika, adópolitika, a munka világának egységes szabályozása... Ja, és egyfajta világkormány, ami ezt mind be tudná hajtani.
Belátjuk, hogy ezek az elképzelések momentán nem aktuálisak, még akkor sem, ha alig csináltunk mást, mint feltaláltuk az Egyesült Államokkal, Indiával, Oroszországgal, Bicske-Kertvárossal stb.-vel kibővített Európai Uniót. (De az azért nem lehet teljesen véletlen, hogy az unió, illetve az eurózóna országai viselik még a legkönnyebben a válság következményeit, és a keletkezésében is elenyészően csekély szerepet játszottak).
Most éppen elfele megyünk ettől - a protekcionista, piacvédő, a nemzeti bezárkózásra és gazdasági "önvédelemre" berendezkedő modell felé. Ezek minden ocsmány kísérőjelenségével együtt. Decens, eddig udvariasan viselkedő országok és lakosságok kergülnek meg, a kormányuk pedig igyekszik a kedvükre tenni. Angliában ronda sztrájkok vannak, hogy a vendégmunkások hazatakarodjanak, Spanyolország és Csehország még fizet is nekik ugyanezért. Az országhatárokon belüli idegenellenesség csak az első stádium szokott lenni: az indulatok egy idő után megtalálják a határátkelőket. És minden kormány képes őrültséget csinálni, ha arra kényszerítik a választói. Ha mégsem, akkor leváltják.
Lehet, mégiscsak meg kéne fontolni azt a világkormányt. Egyszerűbb, olcsóbb és tisztább lenne most, mint pár év múlva, a romok közt vagy a barlangokban.
