A ruandai törvényszék 2003. december 3-i ítéletében népirtás bűnében marasztalt el három ruandai férfit, három sajtómunkást. Az ítéletben a törvényszék részletesen feldolgozza a ruandai média kialakulásának és radikalizálódásának történetét, azt, hogy hogyan váltak ezek az orgánumok a nyílt uszítás színterévé, és milyen szálakon fűződtek a tömeggyilkosságot levezénylő hutu vezetéshez. A szisztematikus propaganda kifinomultsága és hatékonysága megdöbbentő.
Ruandában eredetileg egy állami rádióállomás volt, a ruandai rádió, amely a mindenkori kormány, pontosabban a mindenkori elnök szócsöveként a nemzeti és egyházi ünnepekről, előléptetésekről és kinevezésekről, az érettségi tételekről és egyéb közérdekű eseményekről tudósított. E rádió vezetése azonban nem radikalizálódott olyan ütemben, ahogy azt Habyarimana elnök és köre megkívánta volna. Ezért a keményvonalas hutu politikusok 1992-ben saját rádióállomás, az RTLM létrehozása mellett döntöttek. Ez az adó szinte kizárólag a hutu népesség lázításával foglalkozott... Mindennapossá váltak a hutuk felsőbbrendűségéről szóló műsorok, a felhívások az "éberségre". A rádió a tuszikat mint ördögi, titokban jól szervezett, egységes és a hutuk meggyilkolására készülő csoportot mutatta be.
A decemberi ítéletet megelőzően csak a nürnbergi törvényszék foglalkozott az írott sajtón keresztüli felbujtással - és az is nemzetközi büntetőjogi összefüggésben. A főbűnösök perében Julius Streicherre üldözés bűntette miatt halálbüntetést szabott ki a törvényszék, mert 1923 és 1945 között a Der Stürmer című hetilap főszerkesztőjeként felelős volt az újságban megjelent, a zsidóság kiirtására uszító cikkekért; ezek egy részét maga jegyezte. Az ítélet szerint a Der Stürmer "németek ezreit mérgezte meg, és ez okozta, hogy követték a Nemzetiszocialista Párt a zsidókat üldöző és azok kiirtására törekvő politikáját". A törvényszék nem foglalkozott a Der Stürmer cikkei és a tényleges atrocitások közötti ok-okozati összefüggés vizsgálatával, elegendőnek találta azt, hogy Streicher rendszeresen kapott jelentéseket arról, hogy a kelet-európai zsidóság megsemmisítése miként áll. Ebben az összefüggésben pedig tudhatta, hogy írásai milyen környezetben jelennek meg.
Nem kellene mondanunk, mert megítélésünk szerint nyilvánvaló bárkinek, aki már egyszer is kezébe vette periodikánkat, de mondanunk kell, mert mindig el kell mondani, így ebben az esetben is: a veszprémi gyilkosság ügyében az a véleményünk, hogy nem szabadott volna megtörténnie. Egy társadalomnak meg kell tudnia védelmezni egyéneit, a vendégeiről már nem is beszélve. A szombati áldozatok Veszprém város, s így Magyarország dicsőségéért dolgoztak. Az ellenük elkövetett bűn megbocsáthatatlan. Le vagyunk sújtva és szégyelljük magunkat. Most az a legfontosabb, hogy a rendőrség elfogja a szökésben lévő elkövetőt, s az igazságszolgáltatás tegye a dolgát, vizsgálja ki minden kétséget kizáróan, hogy mi történt, és büntesse meg a tetteseket a törvények szerint. Tekintet nélkül az elkövetők vagy akár az áldozatok bőrszínére, nemzeti hovatartozására. Ez ilyen egyszerű.
Ezzel helyrehozzuk a helyrehozhatatlan még helyrehozható töredékét. Minden más szándék az ügyben egyéb célokat szolgál.
Amikor ezeket a sorokat írjuk, kedd délután van. Azt írja a mai Magyar Nemzet kiemelt helyén (a 2. oldalon, a "Belföld" rovat vezető anyaga fölött), címben, hogy "Rendőrkézen a gyilkoló cigány", lejjebb a másik cím: "Felfegyverzett bűnöző a cigánysoron". A következő oldal első cikke így indít: "A romák által elkövetett bűncselekményekről..." - és akkor hol van még a "Vélemény" oldal, ahol az újság főszerkesztő-helyettese az éjszakába ölni induló cigánybandákról és gyilkos hordákról delirál.
Vajon mit akar a Magyar Nemzet?
(A cikk első három bekezdése Jeney Petra lapunkban 2004. január 29-én publikált Az ezer halál adója című írásából való.)
