Mindeközben súlyos vádat fogalmazott meg a tudományos közösségek szabályos működésével kapcsolatban. Nem tagadta ugyan, hogy valóban létezik akadémiai mérce, amelyet tudós szakértőkből álló bizottságok képviselnek az egyetemi, akadémiai intézményekben, ám kétségbe vonta, hogy ezek közül kettőnek, a Semmelweis Egyetem doktori tanácsának és szenátusának a döntése őrá, a köztársasági elnökre is vonatkozna. Csak a mezei, névtelen plagizálóknak, egyszerű doktoranduszoknak, szorgos tudósjelölteknek kell alávetniük magukat ezen fórumok ítéleteinek: vagyis a közembereknek, ám az elnöknek nem.
Azt gondolom, a kettős mérce - amit ugyanezen "interjúiban" szintén említ az exelnök, csak éppen fordított előjellel - pontosan akkor lépett működésbe, amikor Schmitt Pál külön eljárást kért, követelt magának ország-világ nyilvánossága előtt. Szerencsére ez nem valósult meg, mert a doktori tanácsi, majd a szenátusi döntés ezt megakadályozta. (Jóllehet a kisdoktoriját vizsgáló tényfeltáró bizottság négy tagja majdnem a külön bánásmódra vetemedett, amikor megállapította ugyan a plágium vétségét, ám a felelősség alól felmentette az államfőt.) Schmitt Pál azt is sugallta, hogy ő a tudományos, akadémiai bizottságok tagjainál jobban tudja, mely "tudományos" munkák szolgálják az ország javát és épülését. (Persze ilyen az övé is.) Schmitt annyira hisz ebbéli igazában, a külön eljárásra vonatkozó jogában, hogy magánemberként már bíróságra viszi az ügyet, és ott szerez elégtételt magának. (Államfőként még kegyet gyakorolt, és nem kívánt perelni.)
Mi volna ennek az eljárásnak a célja, remélt végeredménye? A kisdoktori cím visszaszerzése az azt visszavonó tudományos fórumok ellenében? Vagy egy becsületsértés orvoslása?
E becsületsértés abban állna, hogy egy szakmai bizottság újabb információk birtokában orvosolta korábbi rossz döntését. Az exelnök sportmetaforát használva úgy írta le ezt a szituációt, hogy az utólagos korrekcióval egy-egyre áll a tudomány meccse a saját térfelén, ő pedig ennek az értelmetlen tudományos mérkőzésnek az áldozata. Schmitt szerint a tudósok tévednek, amikor az ő dolgozatát plágiumnak, vagyis szabálytalan szöveghasználati módot megvalósító munkának minősítik - csupán azért, mert a szöveget közel 90 százalékban szó szerint vagy majdnem szó szerint másolta, fordította anélkül, hogy ezt jelölte volna. Ennek helytelenségére tudniillik nem figyelmeztették az akkori opponensei és a témavezetője, "akik a tollát vezették". (A plágiumügy tisztázásakor meglehetősen szerencsétlen evvel a szóképpel utalni a közös munkára.) Magától ugyanis nem tudta, hogy mit cselekszik, amikor szó szerinti és majdnem szó szerinti fordításokat épített be a dolgozatába.
Elefántok a csonttoronyban
A fokozatfosztást azonban csak akkor értelmezheti így valaki, ha képtelen felfogni, mi történt vele. Schmitt nem érti a tudomány pályáján zajló meccs játékszabályait, sőt még azt sem, hogy kik a játék résztvevői. Már akkor sem volt és most sincs tisztában a tudományos közlemények, szakmunkák formai elvárásaival. Ez a tudományos fokozat jogos birtoklására, valamint az önálló tudományos kutatásra (hiszen a nevezett cím mégiscsak ezt a képességet ismeri el) eleve alkalmatlanná teszi őt. Egy doktori dolgozatnak ugyanis nem csupán a téma, hanem a tudományos (játék)szabályok ismeretét is bizonyítania kell. Azt, hogy a szerzője, a tudósjelölt a meggyőzés, az érvelés, a bizonyítás, valamint a hivatkozás, idézés eljárásait a tudományos közösség kommunikációs szabályainak megfelelő módon képes alkalmazni. Furcsa, hogy Schmitt e szabályok nem ismeretével védekezik, hisz a tét éppen az ilyen szabályok beható ismeretét bizonyító dolgozat és a vele járó okirat volna.
A szabályok megsértését, a morális áthágás tényét nemcsak az elnök tagadja, de támogatói, fideszes párttársai is. Sőt, Lázár János a lemondást követő rövid, ellenzéki reakciókra adott válaszában az akadémiai szférát vádolta a kialakult helyzetért, és arra szólította fel a "világtól elzárt" tudósok közösségét, hogy mielőtt mindenféle tudományetikai elvekre hivatkozva másokat megvádolnak és becsületükben megsértenek, nézzenek körül a saját házuk táján. A frakcióvezető arra utalhatott ezzel, hogy több száz, Schmitt Páléhoz hasonló kisdoktori dolgozat porosodik az akadémiai raktárakban, egyetemi könyvtárakban, melyeket olyanok írtak, akik a leköszönő elnököt bélyegzik csalással.
Ám ez a védekezés abszurd. Nyilvánvaló morális vétséget azzal mentegetni, hogy "kérem szépen, más is ezt csinálta, ő is, meg ő is, sőt még ő is" - nos, ez nem túl elegáns és felelősségteljes magatartás. Egy "közember" is kárhoztatható lenne érte, nemhogy egy országgyűlési képviselő, akinek már a példamutatás okán is el kellene ítélnie minden napvilágra került morális kihágást, még ha egyet is ért vagy talán helyesebben: együtt is érez a sértetten leköszönő elnökkel. Farizeusi magatartás az akadémiai szféra számvetését, múlttal szembesülését szorgalmazni, miközben Lázár János pártja képtelen az ügynökmúlt feltárására és a pártfinanszírozásra vonatkozó törvényeket megszavazni, s így az önvizsgálat folyamatát elindítani.
A leköszönő elnököt védő érvelésében Lázár János azt is állította, hogy kevesen tudnak többet a hazában a magyar sportról, mint Schmitt Pál. Ezzel azt sugallta, hogy már csak ezért is megilletné Schmittet a kisdoktori cím.
Tegyük föl, hogy Lázárnak igaza van, valóban Schmitt Pál tud a legtöbbet a magyar sportéletről, a magyar olimpiai mozgalomról. Ha nem is feltétlenül a lámpafényes könyvtárakban töltött órák alatt, de a különböző sportpolitikai posztokon óhatatlanul ragadhatott rá szakmai tudás. A dacból megírandó PhD-dolgozat értékeinek sejtetésekor Schmitt is arra hivatkozott, hogy a NOB Sport- és Környezetvédelmi Bizottságának vezetőjeként annyi tudást halmozott fel, amelynek puszta lejegyzéséből is remek dolgozat kerekedik majd. Még azt sem kétlem, hogy könyvtárazni azért nem volt ideje, mert az ország érdekében végzett fontos teendői megakadályozták ebben. De ha az akadémiai tevékenységre, tudományos erőkifejtésre reprezentatív funkciói mellett amúgy sincs ideje, akkor minek neki a tudományos cím?
Félreértés ne essék: sejtem, mire utalt Lázár János indulatos megnyilatkozása. Nehogy már az idézőjelek kitétele vagy megspórolása egy államelnöki pozícióba kerüljön, kedves tudósok! Ehhez a nevetséges szabályhoz csak az "élettől idegen" lények képesek körömszakadtukig ragaszkodni.
Kétségtelen, bizonyos nézőpontból a tudományos közleményekre vonatkozó hivatkozási szabály rigorózussága eltörpül az elnöki pozíció fontossága mellett. Az egyirányú utcába fordítva hajtás vétsége is eljelentéktelenedik, ha az M0-áson bekövetkező halálos tömegbalesettel vetjük össze. Ám látnunk kell azt is, hogy a kisebb közlekedési szabályok megszegése is eredményezhet súlyos balesetet, frontális ütközést. Mondjuk az M0-áson. Ha nem válik társadalmi szokássá, hogy az előírásoknak megfelelően lassítunk a gyalogátkelőknél, akkor előbb-utóbb valaki gázolni fog a zebrán. (Persze ez a szokás kialakulása után is bekövetkezhet, de az esélye bizonyosan kisebb lesz.)
Vezetett kezek
A tudományos szabályok áthágásának nyilván nincsenek ilyen súlyos következményei. De érdemes tágabb (társadalmi) összefüggésrendszerben is megvizsgálni azt, hogy az akadémiai közeg miért ragaszkodik az idézés- és érveléstechnikai szabályokhoz. Ha Lionel Messi a tizenhatosnál a hóna alá kapja a labdát, és úgy iramodik a kapu felé, a bíró a sípjába fúj - hiába, hogy a világ tán legjobb játékosa sértett szabályt, és hiába, hogy a labdát lábbal vezetve is képes lett volna áthatolni a védők gyűrűjén. A megítélt szabadrúgás nemcsak az ellenfelet védi az őt hátrányos helyzetbe hozó normaszegéstől, hanem - magasabb szinten - a futballt magát is a megsemmisüléstől. Azért, mert a futball intézményét éppen a kezezést tiltó, az egyéb cselekvéseket pedig támogató szabályok teszik azzá, ami. És a játékkal együtt a bíró minden sípszava a sportágra épülő roppant gazdasági gépezetet, a szurkolástól a sportfogadásig tartó szerteágazó társadalmi tevékenységeket is óvja. A bírói ítélet, tágabban, a szabályok tiszteletben tartása nélkül egyszerűen nem beszélhetnénk olyan emberi tevékenységről, hogy labdarúgás.
A közlekedés vagy a futball mellett a tudomány sem létezhet szabályok nélkül. Ezek betartatása vagy be nem tartatása nem személyes mérlegelés kérdése, hanem intézményi és közösségi létkérdés. Ezért veszélyes és megengedhetetlen egyes embereket (bármilyen magas közjogi rangban legyenek is) a hatályuk alól kivonni - vagy akár országgyűlési felszólalásban ilyen igénynek hangot adni. A tudományos kommunikáció idézéstechnikára vonatkozó szabályrendszerét nem azért alkották meg a tudósok, hogy egymást és a tudósjelölteket bosszantsák vele. Ezeknek az ún. konstituáló szabályoknak - köztük az idézetek precíz megjelölésének - az egyik gyakorlati létoka az, hogy a dolgozat szerzője ily módon elhelyezze álláspontját a témáról több éve, évtizede, esetleg évszázada folyó akadémiai diskurzusban. Mások véleményének hűséges és pontos megjelenítése a szerző saját (tudományos) álláspontjának szabatos és jól körvonalazható kirajzolódását eredményezi. Ám ha a vitafelületek elhatárolása nem történik meg (mert elmarad az idegen szövegrészek markáns és pontos megjelölése), és így minden "egybefolyik" a dolgozatban, akkor az önálló vitapozíció sem jön létre. Márpedig ez a tudományos diskurzusba lépés elengedhetetlen feltétele. Saját, jól körülhatárolható álláspont nélkül nem állapítható meg egy tudósnak, tudósjelöltnek az akadémiai közegben betöltött, betölteni szándékozott (úttörő, forradalmi, közvetítő stb.) szerepe. Ha mindenki szabadon és jelöletlenül használhatná mások gondolatait a saját munkájában, hamar megszűnne a különbség a Nobel-díjas tudós és az egyetemi hallgató munkája között, mert az utóbbi bármikor és szó nélkül kisajátíthatná az előbbi gondolatát, vitapozícióját. Ez pedig a tudomány társadalmi elértéktelenedéséhez és végül jelen formájában történő megszűnéséhez vezethetne.
Persze lehet a tudományos kommunikáció szabályait egy világtól elzárt szubkultúra fölösleges szőrszálhasogatásának nevezni. Ahogy lehet vitatni a kézhasználat tilalmát is a futballban, és közben Messire hivatkozni, mondván, egy ilyen zseninek mindegy, hogy a kezében viszi vagy a lábával vezeti a labdát, a végén úgyis belövi. De ha ezen az alapon kivételezni kezdünk, s a hazai viszonyok között öntörvényűen felülírjuk a kezezés szabályát, akkor számot kell vetnünk azzal is, hogy mivé fajulhat a magyar bajnokság. Porfelhőben kavargó, fogkiverős, hajtépős, véres rögbiparódiává.
Valóban ezt akarjuk?
A szerző művészetelméleti szakember, egyetemi oktató.
