Az emberi érzékelés működésének az alapja, hogy folyamatosan monitorozzuk a környező világot, fogadjuk az onnan érkező képek, hangok és egyéb ingerek tömkelegét. Az érzékelés az inger detektálásának első empirikus fázisa, amit a második, a kognitív fázis követ. Vagyis az érzékelő agyában elinduló automatikus folyamat, amelynek során az új ingert összeveti a memóriában tárolt ingeremlékek állományával. Innentől elképesztően izgalmas és komplex folyamat indul el. Amennyiben az érzékelő például a vizuális (avagy hang, illat, íz, tapintás) memóriájában (számítógépes analógiával élve mappájában) rendelkezik az analóg emlékek kritikus volumenével, ha tetszik: referenciaemlékekkel, akkor kiértékelés játszódik le. Például, ha egy kiállítás után azt gondoljuk, hogy az imént látott képzőművészeti kiállítás életünk egyik legjobb ilyen élménye volt, akkor az adott anyag egy, az agyunk memóriájában lévő képzeletbeli polc élére kerül, ha pedig annyira nem volt meggyőző, akkor valahová a középmezőnybe illesztjük be. A mappáink mindenkori egyenlege determinálja a személyes ízlést, amit azonban számos további körülmény is befolyásol. Az egyén szintjén a memória elérési képessége az egyik tényező, mivelhogy a prompt érzékelés a homloklebenyben, míg a memória területei többnyire az agy hátsó, illetve alsó részein (például a kisagyban) találhatók.
Alantas húrokon
A mappáinkban tárolt referenciaemlékek elérése olykor nehézségekbe ütközik. Egy kísérlet során a kiállításból kijövő látogatókat kérdezték meg a frissen látottakról, majd egy héttel, hónappal, évvel később újra megkérdezték őket ugyanarról az anyagról. Az eredmény a felejtés elképesztő mértékét mutatta, sokan egy év múlva már arra sem emlékeztek, hogy egyáltalán látták a tárlatot. Itt jön be az élmény, mint fogalom jelentősége. Az agyban eltárolt ingerek tengerében az élmények a zászlóshajók, amelyek sokkal könnyebben hívhatók elő. Azaz: élményt kell adni, illetve szerezni. Erre a felismerésre persze már komplett iparág épült, gondoljunk az élményközpontok, látványműhelyek, modern muzeológiai törekvések, látványpékségek hosszú sorára, ezek mind arra a tudásra épülnek, hogy maga az élmény az, ami kiépíti a márkahűséget. Ám emellett a szűkebb és tágabb környezetünkből is rengeteg ízlésformáló impulzushoz jutunk, akárcsak az oktatás, a média és a kollektív (például vizuális) kultúra felől. És akkor még a környezetünk, a családunktól elkezdve az influenszereken át egészen a szélesebb társadalmi környezetünk hatásáról még nem is beszéltünk. Eltérő lesz a befogadás lehetősége a fejlett vagy a harmadik világban, sőt még a Kárpát-medencén belül is.
A környezetünk befolyásolja tehát, hogy az ízlésünk hogyan működik, egyáltalán milyen információkat tudunk elérni.
Egyéni felelősségünk, hogy mennyire vagyunk tudatosak ebben a folyamatban, mennyire hagyjuk magunkat sodródni a befolyásoló tényezők között.
Ha az inger értékelése kapcsán nem rendelkezünk az analóg emlékek kritikus tömegével, azaz megerősítő referenciaemlékekkel, akkor az érzékelést törvényszerű elutasítás fogja követni. Ilyenkor az ingerről vagy nem veszünk tudomást, vagy elhatárolódunk tőle, például tudatosan kerüljük a találkozás, megismerés lehetőségét, vagy a kognitív disszonancia jelensége áll elő, amely feszültséget termel, ingerültséget okoz. Ha egyéni memóriánk mappáiból hiányoznak mondjuk a tengeri herkentyűkkel, büdös sajtokkal, progresszív kortárs művészettel vagy techno zenével kapcsolatos korábbi pozitív vagy negatív emlékeink, akkor ezekkel kapcsolatosan a kulturáltságunk szerint reagálunk: „ez egy szar!”, vagy azt mondjuk, hogy „érdekes”, amely ebben az összefüggésben a „nem tetszik” szinonimája. Itt jön be a személyes nyitottság attitűdje, amely sokféle, változatos tapasztalások felé nyitja a tudatunkat az ismeretlen vagy kevéssé ismert új dolgok bátor kipróbálása irányába. A nyitottság biztosítja, hogy személyes mappáink változatos tartalommal legyenek feltöltve. Ha monomániásan beszűkültek vagyunk zenében, kultúrafogyasztásban, táplálkozásban, akkor sok esetben a termelt düh egyben szenvedélyt is generál. A másságot is ezért utasítják el sokan, mert az egyéni mappáikban nincs kellő mennyiségű tapasztalás az adott témában.
A hatalom bámulatosan tisztában van a fenti összefüggések sorával és kiválóan játszik az alantas húrokon. Az általa uralt média, illetve propaganda csatornáin ömlő kódolt és direkt üzenetek, minták, politikusok, celebek, megmondóemberek megnyilvánulásai kódolják a társadalmat például a menekültválság kapcsán a migránsozásra, vagy az LMBTQ-gyűjtőkalapba csatornázott másság elutasítására. Teheti ezt a hatalom, hiszen az átlag állampolgárnak jellemzően alig van személyes direkt tapasztalása a fenti, avagy más hasonló csoportokba, szubkultúrákba tartozó embertársainkról. A történelemben már milliószor tudták ennek segítségével manipulálni a társadalmat. A megismerés megsegítése helyett sokkal egyszerűbb a zsigeri elutasítás felé terelni az emberek tömegeit. Az ezzel való aljas manipuláció jó indikátor. Idehaza visszaköszön az oktatás terepén az előírt célirányos tananyagtartalmakban, illetve a módszeres lebutítás trendjeiben is.
És itt jön a lényeg: a megismerés tanulással jár, és csak a tanulás vezet a későbbi tudáshoz.
Vigyázz a máséval!
Az ízlés tehát tanulás útján is fejleszthető. Talán többek által ismerős tapasztalat, hogy ha kinyílunk egy területen a befogadás felé, akkor ott újabb és újabb szinteket lehet elérni. Idővel, kellő tanulással pedig akár a terület szakértőjévé is válhatunk. Ez főleg a kultúra területein jellemző. Erre jó példa a vizuális kultúránk. Nem veleszületett adottságunk, vegyük nullának, amivel születünk. Mire leérettségizünk, addigra az e témában elég gyenge oktatás miatt mi magyarok eljutunk mondjuk 1-ig. Egyes iskolatársaink 1,5-ig. A fejlett világra sokkal magasabb szintű vizuális nevelés jellemző. Egy német gyerek például az érettségire 3-as szintig ér el.
Nálunk tehát még a művészeti egyetemekre is jellemzően kevésbé fejlett vizuális kultúrával érkeznek a hallgatók. Mire elvégzik, addigra feljutnak legalább 3-as szintig, hiszen sok progresszív impulzushoz jutottak, ami azt jelenti, hogy ők 3-as szintű műveket fognak létrehozni, mert azt érzik relevánsnak. Pályájuk során további ösztönző impulzusok és tapasztalások révén idővel 4, sőt 5-re emelkedve egyre bevállalósabb opusokat fognak létrehozni, amelyek az 1-es szinten megrekedt közönség számára befogadhatatlanok lesznek. A 3–4–5-ös műveket készítve éhen halnak, vagy kiegészítő pénzszerzési módokhoz folyamodnak. Vagy visszasülyednek megélhetési alkotóvá, azaz hiteltelen 1–1,5 szintű munkákat fognak létrehozni, mert a hasonló szinten leledző közönség azok felé lesz befogadó, értsd vásárló. Vagy esetleg a tehetségükkel megtalálják azt a rendkívül szűk 3–4–5-ös befogadási szintre kalibrált értő, illetve vásárlói kört. A lényeg az, hogy a szinteket átugrani nem lehet, ez mindenkinek az egyéni megismerési elkötelezettségén áll, tehát mindenki a saját befogadásának fejlesztése arányában lépeget a szintek között. Viszont ha valaki feljutott egy terület megismerésében 4–5-ös nívóig, az már nem fog gerjedni többet az 1–2-es szint alkotói és művei iránt, azaz e témában elválik a többségi fogyasztóktól, mert olyan szintre ért, ahol már csak kevés „kiválasztott” található, ha úgy tetszik, egy elitklubba jutott.
A fejlett világban azért is jobb a helyzet, mert az amúgy is pénzesebb társadalom a hazainál jóval befogadóbb, hiszen ott eleve a 3-as szinttel kezdenek keresővé válni. Ráadásul különféle állami és önkormányzati szabályozások és ösztönzők is segítik az alkotókat megrendelésekhez jutni, ami idehaza szinte totálisan hiányzik. Az imént vázolt összefüggés hasonló a progresszív színház, film, zene világában és több más ágazatban is. Hasonlóan szűk szakmai csoportok fognak dönteni e területeken is, mert a befogadás, azaz megismerés magasabb régiói a bennfentesség irigylésre méltó luxusát is megadják. A tömeg ezzel megbékél, legfeljebb nem vesz jegyet a művészfilmre, a színháztól pedig azt várja, hogy szórakoztasson.
Az ízlés működése során tehát a pozitív, azaz befogadó helyzetben önműködő, referenciaalapú minőségértékelő folyamattal regisztrálja tudatunk az új érzékelést. Ez azonban a referenciaalap hiánya nélkül lényegében működésképtelenné válik, lefagy és elutasít. Az ízlés kétélű fegyver, ha elhanyagoljuk, ha mások irányítják, úgy általa befolyásolhatóvá is válunk. Látjuk: a sokoldalúan formázott referenciamemória tanulással és nyitottsággal jótékonyan fejleszthető. Tegyünk hát érte mi magunk, ha már intézményi szinten éppen nem látunk jó tendenciákat.
A szerző művészettörténész
(Címlapképünk illusztráció)
