Egy időre beálltak a kirakatba, akik szavaztak az előválasztáson.
Algyőn például a sátrat a Faluház parkolójánál állították föl. A közelben van az egészségház a rendelőkkel és a patikával, a posta, a takarékszövetkezet, a piac, a kenyérbolt. Ez a Csongrád-Csanád megyei nagyközség egyik legforgalmasabb helye. Úgy nézett ki az a sor a sátornál, mint amikor a járvány második hulláma idején a zöldségesnél álltak az emberek. Akadt, aki ezt a csöndes ácsorgást provokatív gesztusnak látta. Pénteken délelőtt arra ment egy biciklis, leszállt, odaszólt a sorban álló ismerős házaspárnak: nem szégyellik magukat? Menjenek haza innen! A megszólítottak válaszoltak. Az eszmecsere után a kerékpáros elment, a sorban állók méltatlankodtak, hogy tényleg, mit képzelhetett ez az asszony: aki itt áll, nyíltan vállalja a véleményét. Tényleg azt hitte, akire rászól – óvónőre, nyugdíjas rendőrre, vállalkozóra –, hogy szégyellje magát, az szégyenkezni fog, mint egy kisgyerek?
Jó kis közös élmény volt ez, elkeserítő, de bátorító és vicces is. A nevetés feledteti, hogy a társadalom ilyen kisebb-nagyobb, békebeli vagy háborús sorsélményeket megélt közösségekből áll, és az ország boldogulása, de legalábbis a boldogsága függ attól, hogy ezek milyen viszonyban vannak egymással, például békén hagyják-e egymást.
Vannak nagyobb és örömteli sorsélmények. Algyő esetében például ilyen az 1997-es népszavazás, amikor a helybeliek eldöntötték, a falujuk legyen ismét Szegedtől független, önálló település, saját önkormányzattal. Meglehet, ugyanannyi jó és rossz döntést hozott az a képviselő-testület, mint a többi, de az országos politika folyásától függetlenül alakult a közélet. Jó ideig nem volt jelentősége annak, a helyi képviselők közül ki milyen párti, a többség egyébként is független volt. Ha a polgármester a testületi ülésen lehülyézett valakit, a végén elnézést kért, aztán este elment az illetőhöz, bocsánatot kérni. Az, hogy valaki megpirongasson valakit a politikai meggyőződése miatt, főleg az utcán, szokatlan lett volna, és fölösleges.
Hosszú távon az ilyen közösségek is védtelenek voltak az országos politikát meghatározó mentalitástól. A történeti hitelesség szempontjából számít, de a végeredmény tekintetében már mindegy, melyik pártra volt jellemző jobban, hogy egy szava sem volt azokhoz, akik nem szimpatizáltak vele. Fölösleges törődni azzal, aki a süket fülével, a tompa agyával nem ér föl a mi nagy céljaink igazságához: mondja csak el nyugodtan a véleményét, ahol tudja, mert bírjuk mi a kritikát. De jobb, ha szégyelli magát és hallgat, és a legjobb az, ha megtér. Azért valamennyi ellenálló maradjon meg, hogy legyen kiket elővenni, ha ellenségre van szükség. Ebből a viselkedésből iskola lett és korszellem: nem kell felelősséget vállalni azért, hogy a politika hétköznapi mozgalmi aprómunkája emberi kapcsolatokat tesz tönkre; hogy a szavak jelentése beszűkül, megváltozik; hogy a civil társadalom, civil szervezet kifejezés hallatán a legtöbb ember először Soros Györgyre gondol, és nem a helyi horgászegyesületre vagy nyugdíjasklubra, amelynek esetleg épp a tagja.
Jó civil szervezetek léteznek, alakulnak baráti társaságok, és működnek is békében, azzal a hallgatólagos közmegegyezéssel, hogy a politikáról abban a körben nem esik szó.
Ez az egyensúly egy pillanat alatt megbillen, ha valaki szót kér, és meglebegteti a Stopkarácsony petíciót, azzal, hogy „a buli végén ezt majd írjátok már alá” ( ez is igaz történet).
Ilyenkor persze minden jó érzésű tag kíváncsi arra, hogy az illetőt – vagy az előválasztókra rászóló biciklist – felkérték-e erre az akcióra, vagy a buzgóság vitte rá. Pedig ennek nincs jelentősége. A reakció számít.
Hogyan lehet erre reagálni?
A hallgatás ilyen esetben szerintem finom és kíméletes gesztusa az elutasításnak, csak unalmas, mint a nyugatiak polkorrektsége. Mint amikor valaki rágyújt egy zsúfolt teremben, és erre mindenki kimegy a levegőre. Az egyedül füstölgő ember neveltetésén múlik, tanul-e ebből, vagy legközelebb rágyújt megint. Nálunk most ilyen esetben muszáj valamit mondani, odadörgölni bátran, hogy az ember lelke megnyugodjon, vagy hogy erőt mutasson. Aztán lehet feleselni, mintha ez tényleg meccs lenne, és addig tartana, amíg meg nem nyerjük.
Az előválasztás az ellenzéki táboron belüli projekt. Mégis érdemes abból a szempontból is figyelni a kampányt, hogy akik most megszólalnak, mit gondolnak a kormánypárti szavazókról. Vajon fejleszthető-e az a tapintatos beszédmód, ami eddig vigyázott arra, hogy a jobbikos és a Gyurcsány-párti szavazókat se riassza el?
Ez azért lehet fontos, mert ha a jövő évi országgyűlési választásokat esetleg az ellenzék is nyeri, attól a jobboldaliak még itt maradnak.
Addig érdemes megismerni annak a kerékpáros asszonynak a lelkivilágát, mert ha az új kormány különb akar lenni a réginél, őhozzá is beszélnie kell, őszintén. Mondani kell neki valamit.
És talán nem azt, hogy szégyellje magát.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
