Szentjóby Tamás: Nyílt levél Horn Gyula miniszterelnök úrnak

Miniszterelnök úr!" (...) A tekintély, az igazi vezetőkhiánya kívül, az Állam szervezetében -és a benső forma hiánya az egyénekben:az egyik dolog szolidáris a másikkal, s azegyik erősíti a másikat; úgyhogy erre agondolatra kell jutnunk: talán egy ésugyanazon jelenségnek csupán kétkülönböző aspektusáról van szó, haladó ésdemokratikus korunkban." Julius Evola Egy délután csengettek, s amikor ajtót nyitottam még úgy borotvahabosan (egy összeesküvő ne legyen szakállas), revolveres férfiak nyomultak a lakásomba, azt kiabálták hadarva, hogy "hipnotizálja a szocialista nőket, hogy vegyék le a bugyijukat, fényképezkedni, maga disznó!", ezzel lerántották a takarót a még langyos ágyról, de a szocialista nő már nem volt ott (nemrég ment el dolgozni a harmadik műszakba a Pamut- és Kenderfonóba), erre letépték a függönyöket, felborították a könyvespolcot, mindent felforgattak, még a rádiót is szétszedték, órákig matattak idegesen ezek a látlesők, négyen voltak, így hát amikor fizikailag megfenyegetve arra kényszerítettek, hogy szüleim két, hatalmas, nászi bőröndjét pakoljam degeszre azokkal a tárgyaimmal, amelyek megtetszettek nekik, durcásan, de szót fogadtam, eztán a dögnehéz bőröndöket velem vitették le, úgy szikkadt borotvahabosan, a negyedik emeletről az utcára, ott füttyentettek, a járókelők megtorpantak és riadtan néztek minket, mintha ´56-ban lennénk - tudja, hogy´ van ez, Miniszterelnök úr -, míg betuszkoltak egy odafaroló Moszkvicsba (mondtam is, hogy "jé, eddig Pobjedával volt ugyanez"), és elhurcoltak egy számomra ismeretlen helyre, ahol közölték, hogy ez itt az erkölcsrendészet, tehát magánzárkába raktak (pedig hallottam a sok Rákóczi téri kacagást a szomszéd cellából), majd másnap reggel, mondván, hogy pornót ugyan nem találtak (pedig volt - osztrák költőbarátom feljavította a magyar címer sarló-kalapács-dimenzióját egy hipnotikus coitus-premier plánnal), de találtak bizony egyéb izgatót, méghozzá politikait, áttéptünk egy másik ismeretlen helyre, ahol egy héten át fogva tartottak, éjjel-nappal lelkileg és fizikailag gyötörve vallattak a magánéletemről az Ön - akkoriban - kedvenc német közgazdászának fényképe alatt, időnként beígérték, hogy átvisznek az elmegyógyintézetbe rutinsokk-kezelésre, és az egész idő alatt alig hagytak aludni, amihez képest egy fütykössel való összeveretés SM-kéjelgésnek számít, éjszakánként kirángattak a cellából, miután a szkatofil vamzert be-bevittem az erdőbe, hogy az otromba smasszerek minden fordulónál - mint egy Fluxkoncerten - fütyülve át-áttaszigáljanak a lucskos, éjsötét vesztőhelyen, miközben az ügyvédemnek, aki megpróbált irántam érdeklődni, pléhpofával azt mondták a portájukon, hogy nem ismernek engem, én nem vagyok ott, majd miután megelégelték a dolgot, elém löktek egy tenyérnyi, rózsaszínű nyomtatványt, amiben egy számomra ismeretlen ügyész megrovott, mert szerinte szándékomban állt beleolvasni Konrád György és Szelényi Iván Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című kéziratába, amit merő véletlenségből pornó helyett találtak az ágyam mellett, és figyelmeztetésben részesített: ha ez még egyszer előfordul velem ebben az életben, akkor rabkórházra és kényszermunkára fognak ítélni, az egyik kihallgató hozzásziszegte, hogy "ez a figyelmeztetés azt is jelenti, hogy hét évig nem utazhat, megértette?!", a következő mondatával viszont váratlanul azt ordította, hogy "és úgy fog táncolni, ahogy mi fütyülünk, anarchista!: menjen el Magyarországról a francba, világos?!", és kilöktek a Gyorskocsi utcára. Csodálkoztam, mert épp azt mondták, hogy nem utazhatok, no meg 1974-et írtunk, s addig nem adtak nekem útlevelet még Csehszlovákiába sem, bár az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja, amit a Magyar Népköztársaság kormánya csalárdul ugyan, de aláírt, tiltja az útlevéligénylés elutasítását, miként tiltja a száműzetést is.

De megpróbáltam. Igazuk is lett, meg nem is: adtak egy csúf kivándorlóútlevelet, ceruzával kitöltve, de sebaj, úgyhogy boldogan elmentem innen a törvénytelen száműzetésbe, bár a szajrét nem adták vissza. Aztán 1991-ben - amikor úgy döntöttem, hogy megnézem, hogyan zajlik a történelem a végeken - megengedték, hogy visszatelepedjek ide, gondoltam, azért, mert megbánták, amit műveltek, és most lerendezzük az adósságokat.

De a restauráción kívül semmi sem történt. Fütyültek az adott szavukra. A rendszerváltó kormány a szemem láttára váratlanul úgy törvénykezett, hogy az egyházaknak visszaadja a kastélyokat, de az én víkendegyházamat - amelyet már 1952-ben államosítottak - persze saját törvénykezésüknek is ellentmondva, hiszen a nyaraló személyi tulajdonnak számított, mint például a könyveim, amikkel nem tudom embertársaimat kizsákmányolni, tehát nem magántulajdon volt az, mint például egy bérház lehetne, amivel bezzeg tudnám - s amelyet a 70-es években az állam eladott (!) magánosoknak (!!), akik, persze, azonnal motelt csináltak belőle busás haszonnal -, nem adja vissza nekem, tartsa csak meg "most már" magának az, aki az orgazda-államtól potom összegért megvette idejekorán. Ezek után, persze, nem csoda, hogy "ez, a magyar nép komplex lelkivilágának fő kitüremkedését megtestesítő, győztes, ősmagyar demokrata-kormány, ami vadhús-lavinaként leválva az MSZMP-anyamellről végre belegázolhatott a hatalom vértócsáiba" (idézet egy költőjüktől), nem adta vissza a házkutikor lefoglalt holmimat sem. Ennek is fütyültek?

Miniszterelnök úr! Eddig nem szóltam. Nem mintha hittem volna bármiben is. Hiábavalónak láttam személyes, apró-cseprő magánügyeimmel fékezni a hatalom- és vagyonátmentés nehéz munkáját. Vártam türelmesen, toleránsan a szakértőkre. Ám most, ippeg másfél kormánnyira, elfogyott a türelmem. Hogy ők nem adtak vissza semmi rablott jószágot, még csak-csak. De hogy magukat is nógatni kell!

Arról a bizonyos négy fegyveresről s a többi félnótásról úgy hírlik, hogy a jogfolytonosság következtében jelenleg Ön a felettesük. Nos, arra kérem a Miniszterelnök urat, hogy juttassa vissza hozzám postafordultával (ha nem is víkendegyházamat, bár még ma sincs saját fedelem, csak egy 3x4 méteres albérleti, erre a problémámra néhány mihaszna kormányaspiráns ígér gyógyfűírt) - ha még nem égették el a kazamatáikban, vagy adták el a vörös-piacon, ahogy szokták - azokat a könyveimet és egyéb személyes holmimat, például az Önök által illegálisnak minősített, valójában legális, svájci útlevelemet, amelyeket a munkatársai elraboltak tőlem még 1974-ben. Egyrészt azért kérem erre, mert azóta is szükségem van rájuk, tehát nem évültek el, másrészt azért, mert az állam törvénytelen módon, titkos megfigyelés, többrendbeli okirat-hamisítás, magánlaksértés, koholt vád, emberrablás, szabad mozgásban való korlátozás, jogellenes fogva tartás, kényszervallatás, jogsegély megtagadása, hatósági személy félrevezetése, hatalommal való visszaélés és fegyveres rablás útján jutott hozzá, törvénytelenül tartja jelenleg is - 22 év és világbirodalmak elmúlta után - legális sequestratio nélkül zár alatt, s így a magyar állam az ellenem egyre folytatódó törvénytelen tevékenységet a tőlem behajtott adóból finanszírozza, ami itt Közel-Kelet-Európában, a második ezredvégen még az európai civilizációhoz esetleg 2017-ben történő csatlakozás szándékának látszata kedvéért sem veszi ki jól Magát.

Apropos! Úgy értesültem, hogy az Önök jogelődje az életemről egy multimediális, azaz írásos, képes és hangrögzítéses spektákulumot készített suttyomban. Ha még nem égették vagy adták el, kérem a Miniszterelnök urat, csatolja már ezt a fent említett küldeményéhez. Ugyanis egyrészt nagyon érdekel az a rendezői nézőpont, ahonnan e dokumentumok készültek (ez érthető, hiszen még egy nyugodt, svéd miniszterelnököt is érdekelne az a 7 óra 32 perces tragikomédia, amit róla készíthet, mondjuk, a CIA), másrészt, mert eme dokumentumok készítése törvénytelen volt, személyes jogaimat s emberi méltóságomat sértette (a Magyar Népköztársaság törvénykezése - bár szemforgató többértelműségekkel - tiltotta a titkos megfigyelést és adatgyűjtést, de tiltotta az EJED is), továbbá ezen dokumentumok illetéktelenek által történő birtoklása is törvénytelen, sérti személyes jogaimat s emberi méltóságomat, harmadrészt, mert szeretném az Internetre felrakni, ha már ilyen előrelátó volt az Önök akkori államapparátusának closed-society multimédia-osztálya, negyedrészt pedig azért, mert ezen életrajz könyv formában való publikálásával (egy már érdeklődő könyvkiadó szabadpiac-kutatási adatai szerint bestsellerre lehet számítani) a mélyen a létminimumszint alatti fizetésemet talán ki tudnám egészíteni valamicskét még akkor is, ha a tb majd jól kiszipolyozza, míg bezárják a túl korai elhalálozásban világelsők orra előtt az ispotályokat. (Mellesleg egy vaskos utópia-tipp: az adóinkból és a diákok tandíjából a NATO helyett a SEATO-hoz kellene csatlakoznunk, hiszen az sem határos a NATO-államokkal, s akkor vásárolhatnánk egy rakás anyahajócirkálót a MiG-jeinkhez, meg atom-tengeralattjárókat energiaiparelkótyavetyélésért cserébe; s egy zaftos alternatíva-tipp, megint csak így alulról: a hadikiadásaink parányi töredékéből lehetne, ha már annyira szeretnek fütyülni - akár csak úgy próba gyanánt -, egy jó kis Semleges Közel-Kelet-Európai Fegyvermentes Fluxus Zöld Zónát [SEKKEFFEZZ] nyitni keresztben, Finnországtól le, Magyarországon át, délre, Kréta szigetéig, amivel mindenki jól járna, mert olcsó, nem ráz, és végre emberhez méltó hely lenne az - de igaz, kit érdekel az alternatíva, amikor sokkal reálisabb és fontosabb dolgunk is van annál, például a háborúra való készülődés.) Tehát, az életrajzomért legálisan járó sikerdíj - a szegénységi fogadalmam, ami első beavatásom alapja és egyben célja volt, ennek nem mond ellent - jól jönne most, mert a Magyar Köztársaság rendszert váltó II. törvényhozása - a jogfolytonosságot továbbra is mereven a szem előtt tartván - az elkövetett törvénytelenségekért járó kárpótlásomat is visszautasította a minap, megint valami törvényre hivatkozva, hetykén. Nyilván hiányzott a közös kasszából a csak egyszeri jéghegycsúcs-kiszerelésben is minimum 800 000 000. Aztarézfánfütyülőjét!

Mondom, "most" jönne jól az a honoráriumocska. Mert hát mit érnék én azzal, ha 50 év múlva mégiscsak kiderülne, hogy a kárpótlásomat egy titkos, svájci, 50 éves lejáratú, jól kamatozó bankszámlára tették az örök titkos-diplomácia szakértő számvevői - azzal az utasítással, hogy taposóakna-gyártásba fektessék mindaddig, amíg a Magyar Köztársaság mezítlábas, gyermekkorú lakosságát is képviselő kormánya fütyül aláírni a betiltásukról szóló nemzetközi egyezményt?!

Tisztelnék én törvényt, igazodnék szépen, táncolnék én rendre, de maguk ott fenn összevissza füttyögetnek. S így megy ez már másfél éve, hat éve, meg huszonkettő, ötven éve, meg ezeregyszáz esztendőnyi ideje! Tessék mondani, Miniszterelnök úr, amit maguk csinálnak, az lenne a történelem?

Istenem, ha ez a történelem, megértem én és alázatos leszek. Boldoggá tesz, hogy egy időben és egy hazában élhetek Önökkel, s láthatom a tévében a minisztereket, akik mindent megtesznek azért, hogy szépen történjen meg, ha már meg kell történnie, a történelem. És nem kívánok többet, csak azt az érzést még, hogy nem voltam itt a Földön hiába, hogy hozzájárulhattam, ha csak egy porszemmel, ha csak szerény, személyes tulajdonommal is, vagy egy diszkrét, elismerő füttyentéssel az Önök nagy, misztikus művéhez, az érzést kívánom, hogy nem hiába éltem egy ideig ebben a csodálatos világban! Kérem a tisztelt Miniszterelnök urat, hogy ennek bizonyságául adjon nekem egy szabad belépőt a rendőrségre, könyörgök!, s ha úgy találja, hogy nem érdemlem meg, mert nem szolgáltam rá, akkor csapjon be engem kegyesen: adjon egy ingyenparkolási örökjegyet valamely kapitányság területére, vigaszul! De legalább egy rendőrsípot, úgy jelképesen!

Ám ha Ön, Miniszterelnök úr, azt állítja, hogy a miniszterek az én szolgáim csupán, tehát a felelősség engem terhel a történtekért, akkor én Önnel tökéletesen egyetértek. Ezért kötelességem felhívni az Ön figyelmét egy szavazóibörze-előrejelzésre: - jobb befektetésnek ígérkezik a reálpolitikai piacverseny-történelemben, ha az Ön kormánya adja vissza, amit elraboltak tőlem, mintsem a következő - amit a többség -, mert nem a Közvetlen Demokráciában, hanem csak a Közvetettben hisz - szívrepesve vár.

Ha a törvénytelenség folytatódik, alapállást változtatok. Az én benső formátlanságomnak - felelősségem teljes tudatában - formát adok. Úgy teszek, ahogy Önök: fütyülök magukra. S velem együtt a sok millió, kárvallott, demokratikus toleráns.

Remélem, Miniszterelnök úr, bokros teendői közepette nem tartottam fel túl soká.

Kérem, fogadja legőszintébb

jókívánságaim:

Szentjóby Tamás

(A Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója

V. - ad interim - diszpécsere)

Budapest IX., Üllői út 73.

Budapest, 1996. december 5-én, száműzetésem kezdetének 21. évfordulóján