Seriff az égből

  • 1997. február 20.

Publicisztika

Budapesten járt William Bratton New York-i - igaz, csak volt, de nekünk az is elég - főrendőr, és a sajtó, amióta csak ezt tette, róla hozsannázik, írnak lőgyakorlatról, amelyen részt vett, megszólaltatnak céltáblát, amelyet eltalált, sőt ecsetelnek még valami razziát is, ahol egyrészt nyilván kettéállt neki a füle, mert ilyen előállításokat odahaza - ha hihetünk azon embertársainknak, akik ösztöndíj vagy bébiszittolás révén ismeretséget köthettek eme távoli földrésszel - maximum a Disneylandben foganatosíthatna, megbizonyosodhatott afelől, hogy vendéglátói fasza gyerekek, még a töküket is vaskézzel vakarják, úgyhogy nem lesz itt baj egy szál se. És ez jó, a legjobb pedig az benne, hogy darab ideig végre elhallgatnak a sajtóban és a nyílt utcán a hisztis hangok, ember embernek egy darabig nem lesz rizikófaktora, véli az ideig-óráig lecsillapult kedély, az átlagpolgár is megnyugoszik, legalább néhány napig nem járkál azzal az ő, régiónkra egyébként olyannyira jellemző tekintetével, amelytől még a leghumánusabb ember zsebében is megzápul a tojásgránát, kibiztosítja magát az ütőszeg, és elharapózik a dúvad. De tényleg, itt járt közöttünk azzal az ő minden bizonnyal markáns arcélével, és azóta nem volt merénylet egy micurkányi se, csend üli a sétáló jellegű utcákat, szeppenve ül ukrán és exjugó, míg a honi maffiákok a tárgyalásos lerendezés firlefrancait biflázgatják az örvendetesen elburjánzott önmenedzserképzési szakirodalomból. Mert persze kellett már egy ilyen hír is a sok rém után, valami olyasmi, amiből azt olvasni ki, hogy nem veszett még se el, se meg ez a kicsiny haza, a Nyugat által figyelve van felénk, szolgálunk és védenek, ahogy a rendszerváltás hajnalán az el lett képzelve; hogy idejönnek, körülnéznek, megosztják a tapasztalataikat, csurrannak, cseppenünk, természetesen szigorúan financiális értelemben, előnyös hitelkonstrukciók képében, aztán majd jó lesz nekünk. És nem is az a baj, hogy nem lett jó, mert mitől lett volna, hanem az, ahogy ez a minden ízében pitiáner vizitecske fel lett pumpálva eseménnyé. 1989 elején voltak ilyenek, amikor ideevett valakit a fene Baden-Irgendwasból, mi meg körülugráltuk, hátha lesz belőle valami; akkor még minden mindegy volt, most meg ez a szegény exrendőr, egy kisöreg New York Cityből, egy mínuszos hír hőse is megteszi a nyomor nagy uborkaszezonjának kellős közepén, nekünk már ő is elég, hogy egy kicsit álmodozzunk, arról, hogy reménykedünk.
Budapesten járt William Bratton New York-i - igaz, csak volt, de nekünk az is elég - főrendőr, és a sajtó, amióta csak ezt tette, róla hozsannázik, írnak lőgyakorlatról, amelyen részt vett, megszólaltatnak céltáblát, amelyet eltalált, sőt ecsetelnek még valami razziát is, ahol egyrészt nyilván kettéállt neki a füle, mert ilyen előállításokat odahaza - ha hihetünk azon embertársainknak, akik ösztöndíj vagy bébiszittolás révén ismeretséget köthettek eme távoli földrésszel - maximum a Disneylandben foganatosíthatna, megbizonyosodhatott afelől, hogy vendéglátói fasza gyerekek, még a töküket is vaskézzel vakarják, úgyhogy nem lesz itt baj egy szál se. És ez jó, a legjobb pedig az benne, hogy darab ideig végre elhallgatnak a sajtóban és a nyílt utcán a hisztis hangok, ember embernek egy darabig nem lesz rizikófaktora, véli az ideig-óráig lecsillapult kedély, az átlagpolgár is megnyugoszik, legalább néhány napig nem járkál azzal az ő, régiónkra egyébként olyannyira jellemző tekintetével, amelytől még a leghumánusabb ember zsebében is megzápul a tojásgránát, kibiztosítja magát az ütőszeg, és elharapózik a dúvad. De tényleg, itt járt közöttünk azzal az ő minden bizonnyal markáns arcélével, és azóta nem volt merénylet egy micurkányi se, csend üli a sétáló jellegű utcákat, szeppenve ül ukrán és exjugó, míg a honi maffiákok a tárgyalásos lerendezés firlefrancait biflázgatják az örvendetesen elburjánzott önmenedzserképzési szakirodalomból. Mert persze kellett már egy ilyen hír is a sok rém után, valami olyasmi, amiből azt olvasni ki, hogy nem veszett még se el, se meg ez a kicsiny haza, a Nyugat által figyelve van felénk, szolgálunk és védenek, ahogy a rendszerváltás hajnalán az el lett képzelve; hogy idejönnek, körülnéznek, megosztják a tapasztalataikat, csurrannak, cseppenünk, természetesen szigorúan financiális értelemben, előnyös hitelkonstrukciók képében, aztán majd jó lesz nekünk. És nem is az a baj, hogy nem lett jó, mert mitől lett volna, hanem az, ahogy ez a minden ízében pitiáner vizitecske fel lett pumpálva eseménnyé. 1989 elején voltak ilyenek, amikor ideevett valakit a fene Baden-Irgendwasból, mi meg körülugráltuk, hátha lesz belőle valami; akkor még minden mindegy volt, most meg ez a szegény exrendőr, egy kisöreg New York Cityből, egy mínuszos hír hőse is megteszi a nyomor nagy uborkaszezonjának kellős közepén, nekünk már ő is elég, hogy egy kicsit álmodozzunk, arról, hogy reménykedünk.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.