Seriff az égből

  • 1997. február 20.

Publicisztika

Budapesten járt William Bratton New York-i - igaz, csak volt, de nekünk az is elég - főrendőr, és a sajtó, amióta csak ezt tette, róla hozsannázik, írnak lőgyakorlatról, amelyen részt vett, megszólaltatnak céltáblát, amelyet eltalált, sőt ecsetelnek még valami razziát is, ahol egyrészt nyilván kettéállt neki a füle, mert ilyen előállításokat odahaza - ha hihetünk azon embertársainknak, akik ösztöndíj vagy bébiszittolás révén ismeretséget köthettek eme távoli földrésszel - maximum a Disneylandben foganatosíthatna, megbizonyosodhatott afelől, hogy vendéglátói fasza gyerekek, még a töküket is vaskézzel vakarják, úgyhogy nem lesz itt baj egy szál se. És ez jó, a legjobb pedig az benne, hogy darab ideig végre elhallgatnak a sajtóban és a nyílt utcán a hisztis hangok, ember embernek egy darabig nem lesz rizikófaktora, véli az ideig-óráig lecsillapult kedély, az átlagpolgár is megnyugoszik, legalább néhány napig nem járkál azzal az ő, régiónkra egyébként olyannyira jellemző tekintetével, amelytől még a leghumánusabb ember zsebében is megzápul a tojásgránát, kibiztosítja magát az ütőszeg, és elharapózik a dúvad. De tényleg, itt járt közöttünk azzal az ő minden bizonnyal markáns arcélével, és azóta nem volt merénylet egy micurkányi se, csend üli a sétáló jellegű utcákat, szeppenve ül ukrán és exjugó, míg a honi maffiákok a tárgyalásos lerendezés firlefrancait biflázgatják az örvendetesen elburjánzott önmenedzserképzési szakirodalomból. Mert persze kellett már egy ilyen hír is a sok rém után, valami olyasmi, amiből azt olvasni ki, hogy nem veszett még se el, se meg ez a kicsiny haza, a Nyugat által figyelve van felénk, szolgálunk és védenek, ahogy a rendszerváltás hajnalán az el lett képzelve; hogy idejönnek, körülnéznek, megosztják a tapasztalataikat, csurrannak, cseppenünk, természetesen szigorúan financiális értelemben, előnyös hitelkonstrukciók képében, aztán majd jó lesz nekünk. És nem is az a baj, hogy nem lett jó, mert mitől lett volna, hanem az, ahogy ez a minden ízében pitiáner vizitecske fel lett pumpálva eseménnyé. 1989 elején voltak ilyenek, amikor ideevett valakit a fene Baden-Irgendwasból, mi meg körülugráltuk, hátha lesz belőle valami; akkor még minden mindegy volt, most meg ez a szegény exrendőr, egy kisöreg New York Cityből, egy mínuszos hír hőse is megteszi a nyomor nagy uborkaszezonjának kellős közepén, nekünk már ő is elég, hogy egy kicsit álmodozzunk, arról, hogy reménykedünk.
Budapesten járt William Bratton New York-i - igaz, csak volt, de nekünk az is elég - főrendőr, és a sajtó, amióta csak ezt tette, róla hozsannázik, írnak lőgyakorlatról, amelyen részt vett, megszólaltatnak céltáblát, amelyet eltalált, sőt ecsetelnek még valami razziát is, ahol egyrészt nyilván kettéállt neki a füle, mert ilyen előállításokat odahaza - ha hihetünk azon embertársainknak, akik ösztöndíj vagy bébiszittolás révén ismeretséget köthettek eme távoli földrésszel - maximum a Disneylandben foganatosíthatna, megbizonyosodhatott afelől, hogy vendéglátói fasza gyerekek, még a töküket is vaskézzel vakarják, úgyhogy nem lesz itt baj egy szál se. És ez jó, a legjobb pedig az benne, hogy darab ideig végre elhallgatnak a sajtóban és a nyílt utcán a hisztis hangok, ember embernek egy darabig nem lesz rizikófaktora, véli az ideig-óráig lecsillapult kedély, az átlagpolgár is megnyugoszik, legalább néhány napig nem járkál azzal az ő, régiónkra egyébként olyannyira jellemző tekintetével, amelytől még a leghumánusabb ember zsebében is megzápul a tojásgránát, kibiztosítja magát az ütőszeg, és elharapózik a dúvad. De tényleg, itt járt közöttünk azzal az ő minden bizonnyal markáns arcélével, és azóta nem volt merénylet egy micurkányi se, csend üli a sétáló jellegű utcákat, szeppenve ül ukrán és exjugó, míg a honi maffiákok a tárgyalásos lerendezés firlefrancait biflázgatják az örvendetesen elburjánzott önmenedzserképzési szakirodalomból. Mert persze kellett már egy ilyen hír is a sok rém után, valami olyasmi, amiből azt olvasni ki, hogy nem veszett még se el, se meg ez a kicsiny haza, a Nyugat által figyelve van felénk, szolgálunk és védenek, ahogy a rendszerváltás hajnalán az el lett képzelve; hogy idejönnek, körülnéznek, megosztják a tapasztalataikat, csurrannak, cseppenünk, természetesen szigorúan financiális értelemben, előnyös hitelkonstrukciók képében, aztán majd jó lesz nekünk. És nem is az a baj, hogy nem lett jó, mert mitől lett volna, hanem az, ahogy ez a minden ízében pitiáner vizitecske fel lett pumpálva eseménnyé. 1989 elején voltak ilyenek, amikor ideevett valakit a fene Baden-Irgendwasból, mi meg körülugráltuk, hátha lesz belőle valami; akkor még minden mindegy volt, most meg ez a szegény exrendőr, egy kisöreg New York Cityből, egy mínuszos hír hőse is megteszi a nyomor nagy uborkaszezonjának kellős közepén, nekünk már ő is elég, hogy egy kicsit álmodozzunk, arról, hogy reménykedünk.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.