Publicisztika

Közben a legfiatalabb generáció életét is megkeserítik.

A 2014-es választások előtti ellenzéki politizálás kudarcának kétrészes eseménytörténeti leírása, a taktikai lépések részletes ismertetése után (lásd: Össze, borulás!, és Roncsderbi, Magyar Narancs, 2017. június 22. és 29.) egy kérdés megválaszolatlanul maradt.

A sorosozó óriásplakátok sűrűjében könnyen az a benyomása támadhatott az embernek, hogy sikeresen dübörög a kormánypropaganda, de a Google és a Facebook adatai mást mutatnak.

A magam részéről, ha a politikáról van szó, szarok a barátságokra és egyéb családi, szerelmi, akolbéli kapcsolatokra.

Gyakran halljuk mostanában, hogy nemsokára eltűnik az életünkből a készpénz. Nem a jól bevált papírdarabokkal fogunk fizetni, hanem kártyával vagy a fintech cégek újabb és újabb elektronikus megoldásaival.

Ha már Orbán Viktor június 21-én tartott beszédében Horthy Miklóst kivételes államférfiúnak nevezte, s ez éles visszhangot váltott ki itthon és külföldön, érdemes felidézni, amit erről a korszakról a számok nyelvén mondani lehet.

Kedves Orbán-fanok, titeket vernek át csak igazán, mert ti naivul még el is hiszitek, hogy nem vagytok átbaszva.

Azok az emberek, akiknek esélyük sincs rá, hogy egy átmeneti szállóról legalább saját albérletbe költözzenek, hiába dolgoznak, vagy – ha már idősek – dolgoztak korábban évtizedekig. Azok a gyermekes családok, akiket kilakoltatás fenyeget, de nem fordulnak segítségért a családsegítőhöz, mert a kilakoltatásnál is jobban félnek attól, hogy elveszik tőlük a gyerekeiket. Az a tartósan beteg, idős nő, akinek a családsegítőben azt válaszolták, túl sok adóssága halmozódott már fel az önkormányzat felé ahhoz, hogy segíteni tudnának neki, és megadták a fővárosi női éjjeli menedékhelyek elérhetőségét, hogy oda költözzön át a kicsi, fűtetlen önkormányzati bérlakásából, amelyben 28 évig lakott. Az az egyedülálló pályakezdő diplomás férfi, aki úgy 100 ezer forintot keres, az albérleti díja pedig még három lakótárssal együtt is a jövedelme több mint felét elviszi. Az a bántalmazott nőknek fenntartott krízisszállón élő nő, akinek néhány héten belül el kellett volna hagynia a szállót, a piaci lakbéreket nem engedhette meg magának, az önkormányzathoz pedig hiába fordult szociális bérlakásért. Az a fiatal anya, aki lakást bérel, de mivel oda nem tud hivatalosan bejelentkezni, nem tudja a kerületi óvodába beíratni a gyerekét, és ezért mindennap a város másik végébe kell utazniuk. Azok a pályakezdő pedagógusok, ápolók, szociális munkások, akiknek, ha egyedül élnek, akár a legolcsóbb kerületekben is megfizethetetlen az önálló lakhatás. Az a vidékről Budapestre érkező, betongyárban dolgozó, egyedülálló férfi, akinek hónapokba telt, amíg talált egy olyan albérletet, amelyet a kaucióval együtt meg tudott engedni magának, s addig egy sátorból járt be dolgozni.

Az utóbbi időben megfigyeltem: számos sajtószerv rendszeresen beszámol róla, hogy Török Gábor éppen mit gondol.

Miután június elején Parragh László „óriási hibának” nevezte, hogy a polgármesterek nem mernek gimnáziumokat bezárni, múlt héten az mfor.hu-nak nyilatkozva értekezett a gimnáziumi férőhelyek számának szükséges megvágásáról. „A gimnázium azért csábító még mindig, mert élnek a régi beidegződések, melyek szerint a biztos jövőt ez az iskolatípus garantálja” – magyarázta a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.

Április elején az Országgyűlés rohamtempóban megalkotta a CEU-törvényt, majd két hete, sokkal komótosabban – a Velencei Bizottság tanácsadó véleményének tervezetét bevárva – elfogadta a civiltörvényt is. Sem a kormányt, sem a nép választott képviselőit, sem a köztársasági elnököt nem hatották meg a kitartóan tüntető tíz­ezrek, a társadalmi nyilvánosság maradék eszközeit tiltakozásra használó százak, köztük elismert magyar jogászok, az óvatosságra intő nemzetközi szervezetek (például az EU különböző fórumai), az aggodalmuknak hangot adó külföldi kormányok és az értetlenkedő európai politikai pártok.

A NER jogfelfogásának sokatmondó lenyomata, hogy az állammal szembeni jogérvényesítés rendre dacos és felháborodott reakciókat vált ki a rendszer képviselőiből.

Ez a rendszer van, ezt kell szeretni, jut eszembe az idei, valóban csöndes és végképp botránymentes POSZT-ról, ahol még a díjazottak is rendben vannak. Mondjuk, a fődíjas Mesél a bécsi erdőt az Örkényből éppen nem dicsértem nagyon e lap hasábjain, a Katona Nóráját azonban elég jónak tartottam. Ettől függetlenül valóban nem született botrányos díj, olyan, amilyen korábban, amikor visszatetsző lendülettel taroltak a Nemzeti előadásai.

Nem csak a forma, a tartalom is leleplező.