Kitaposott út a semmibe

Mit üzen a 2014-es ellenzéki „összefogás”?

A 2014-es választások előtti ellenzéki politizálás kudarcának kétrészes eseménytörténeti leírása, a taktikai lépések részletes ismertetése után (lásd: Össze, borulás!, és Roncsderbi, Magyar Narancs, 2017. június 22. és 29.) egy kérdés megválaszolatlanul maradt.

Mi volt a döntő oka annak, hogy olyan katasztrofális négy­éves kormányzás után, aminek eredményeként a Fidesz 2010-hez képest 600 ezer szavazót vesztett, az MSZP dominálta összefogás ebből csak egyharmadot tudott megszerezni? (A második egyharmad a Jobbiké lett, a harmadik pedig nem ment el szavazni.) Arról nem is beszélve, hogy további 500 ezer 2010-es Fidesz-szavazót kellett volna legalább az országos szavazatszám egyenlőségéhez átcsábítani, ami a 2010-ben elvesztett 1,35 millió MSZP-szavazathoz képest egyáltalán nem lett volna irreális elvárás. (És a kormányváltáshoz még mindig nem lett volna elég, figyelembe véve a még aránytalanabbá tett parlamenti mandátumszerzési szabályokat, illetve a Jobbik képviselőit.) A dolgok szerencsétlen összejátszása a kudarc oka, vagy X., Y., Z. politikusok rossz döntése, netán a Fidesz ármánykodása (a Simon Gábor-ügy, a rezsicsökkentés stb.)?

Pedig a válasz a cikkből kiolvasható lenne. „Mesterházyék viszont úgy vélték, az Együtt fellépése elszívta tőlük a levegőt, ráadásul liberális nézetei mozgásba hozták a Fideszről leválók táborát.”

 

*

Amennyiben az újságíró megfogalmazása pontosan tükrözi az MSZP 2012. végi hangulatát, akkor ez a mondat döbbenetes. Hát nem az volt a legfontosabb cél, hogy minél több korábbi Fidesz-szavazót hódítsanak el (vissza), ami Bajnai fellépésével rögtön bekövetkezett? Ha megjelenik egy új, önmagát középre helyező mozgalom, vajon nem természetes-e, hogy a Fidesz mellett ez az MSZP-től is visz el szavazókat? És ha – netán – indokolatlanul sok szavazót „szívott el” az MSZP-től az új mozgalom, de a Fidesztől is annyit, hogy az ezzel már kisebbségbe szorult, akkor ennek nem inkább örülni kéne? Mi lehetett a Fideszt leváltani képes, demokratikus ellenzéki összefogás elképzelt módja? „Az MSZP vezetői úgy okoskodtak, ha »befogott orral« is, de rájuk szavaznak majd, és azt sem zárták ki, hogy megalkudjanak azokkal a kisebb pártokkal, amelyek viszont vonzóak a közép számára.” Ez is briliáns elképzelés. Miért gondolták, hogy akik 2002-ben és 2006-ban „befogott orral” az MSZP-re szavaztak, de 2010-ben már nem voltak hajlandók ezt megtenni, azok most ismét megjelennek náluk? Mi volt az a jelentős szakmai-politikai szocialista teljesítmény 2010 után, ami a 2010 előtti ellenérzéseket csökkentette volna? És még ha meg is alkusznak a közép számára szimpatikus kis pártokkal (nyilván az MSZP-dominancia elfogadása mellett) – ezek támogatása, mérsékelt jobboldali szavazói háttér nélkül, a kormányváltáshoz tudhatóan nem volt elég.

Milyen közvélemény-kutatási adatok támasztották alá ezt a gondolkodást? A Medián szerint 2012 szeptemberében a biztos szavazók körében a Fidesz 43, az MSZP 28, a DK 6, az LMP 7 százalékon állt, a baloldalra és a centrumra szavazók összesen tehát 41 százalékon. Bajnai fellépése után októberben a Fidesz 40, az MSZP 15, a DK 3, az Együtt 22, az LMP 4 százalékon volt, azaz a baloldal és a centrum összesen 44 százalékra jött fel. Bajnai fellépése – a Jobbikon kívül – minden párttól vitt el szavazókat, és így 2010 óta először a baloldal és a centrum együttes támogatása meghaladta a Fideszét. Végre egy reménysugár a 2014-es választásokra – de „sajnos” ez már nem az MSZP által dominált összefogás lenne. Ki kell küszöbölni gyorsan ezt a kis anomáliát, azonnal meg kell kezdeni az üzengetést az összefogás formájáról, tartalmáról.

A taktika bevált, novemberben már ismét az MSZP lett a legnagyobb erő a Fidesztől balra, és még a Fidesszel szemben is megmaradt az összesítésben némi előny (a megfelelő százalékok: 40, 19, 3, 16, 3, a négy utóbbi összesen 41). És ha egy bolt beindul: sűrűsödő kommunikáció kezdődött az MSZP részéről a megkezdendő tárgyalásokról (például a decemberben meghirdetett totális összefogás a Schmuck Andor-féle szociáldemokratákkal, a Munkáspárttal stb.), majd magukról a tárgyalásokról is, és ezzel párhuzamosan az arányok teljes visszarendeződése (decemberben már Fidesz-előny, a 2014-es választáson pedig 44-31 százalék). Erőltessük a közös programot, a közös listát, majd amikor a népszerűségi arányok már megfelelőek lettek, ragaszkodjunk a legnagyobb párt által kijelölt közös miniszterelnök-jelölthöz. A folyamat csúcsán, tiszteletre méltó köz­életi személyek rábeszélésének hatására Bajnai vissza is lép a jelöltségtől, remélvén, hogy ezt a nagyvonalú szimbolikus lépést a másik fél is viszonozza (ami természetesen nem történik meg). Számomra megfejthetetlen talány, hogy Bajnaiék vajon hogyan sodródhattak ebbe a helyzetbe, de a cikk kitűnően megválasztott illusztrációja – a szárszói biciklis páros – már júniusban minden jobboldali számára érthetővé tette, hogy Bajnai választása egyben az MSZP dominanciájának az elfogadását is jelentené.

 

*

A 2014-es választás tanulságainak elemzése nem pusztán történelmi kérdés. Közeleg a következő, s az előjelek hasonlóak a 2014-esekhez. Most is volt egy hónap – a Momentum megjelenését követően –, amikor a Fidesztől balra állók összesített támogatottsága elérte a kormánypártét, és ez is megszűnt mára. Az MSZP most is csak közös listát tart elfogadhatónak, természetesen MSZP-vezetés mellett. A Fidesztől balra álló sajtóban gyakran szereplő közíró, Tamás Gáspár Miklós a napokban azt javasolja a többi ellenzéki pártnak, hogy ne induljanak a választáson, de híveiket szólítsák fel, szavazzanak az MSZP-re (amit az MSZP miniszterelnök-jelöltje természetesen azonnal egyetértően kitesz a Facebookra).

Pedig be kéne látni végre, hogy a más pártok tagjaival kiegészített MSZP-lista most sem lesz nyerő, az MSZP – komoly teljesítmény nélkül – továbbra sem lesz kormányváltásra képes nagy párt. Persze az, hogy e helyett 2014 után ismét betöltheti a legnagyobb ellenzéki párt pozícióját, előnyös az MSZP-nek (és a Fidesznek is) – de az ország érdeke mégsem ez lenne.