Publicisztika

Az ember tényleg nem is gondolná, hogy milyen rémesen szar ebben az országban neki magának meg a többieknek is. Jön-megy, ügyintéz, nyaralni küldi a gyereket, kicserélteti a gumikat az autón, meccsnézés közben egy kiló negyven deka cseresznyét zabál fel, és aztán rosszul lesz, szóval, csak úgy elvan, és észre sem veszi, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy mellékszereplője egy kudarcsorozatnak, ami Mohács óta tart!

Úgy kezdődött, hogy választás volt két éve. A magyar választók az első rendszerváltó kormány pártjait, a hajdani népi értelmiség és még hajdanibb úri középosztály amatőr politikusait, kikből a hatalom dilettánsai és sok jel szerint a szélsőjobboldal szálláscsinálói lettek, leküldték a Közértbe parizerért, még utánuk szóltak: vége ne legyen benne. A választók felnőtt emberek, tudták, mit tesznek, jól tették, amit tettek. Ha a mostani kormányzatról gondolkodunk, erről ne feledkezzünk meg egy pillanatra se.

Az egyik férfi, aki a hét végén minden valószínűség szerint az orosz elnökválasztás második, előreláthatóan július hetedikén megtartandó fordulójába be fog kerülni, korrekt náci. Õ ugyan kommunistának hívja magát, nevezzük ezt talán hagyományőrzésnek, de a szó történelmi értelmében vett kommunistákhoz, vagyis a bolsevikekhez nem sok köze van. Zjuganov elnökjelölt a demokrácia intézményeit kihasználva tör hatalomra, mint a weimari köztársaság idején az NSDAP, és nem puccsra készül, mint Lenin; retorikája nem forradalmi, a múltat nem eltörölni akarja, hanem, úgymond, visszatérni hozzá, nem a proletár internacionalizmusról pofázik, hanem nyíltan imperialista, és az államot sem megszüntetni kívánja, mint a leninizmus, vagy mi, hanem az orosz "spirituális hagyományoknak" megfelelően berendezni. Írt két könyvecskét,

A győri Exploited-koncert kapcsán a magyar média megint sikertelen árnyékátlépési kísérlettel kezdte az uborkaszezont. A baj ott lehet, hogy míg a Rolling Stones ősrajongói, de még a koca queenesek is úgy-ahogy beépültek a sajtószakmába, eleddig igen kevés médiacézár került ki a tarajos szubkultúrából. Ezért aztán a hippiknek és ősrockereknek egyre inkább kijáró méltányos bánásmódból az Exploitednek nem sok jutott.

A szerző sepsiszentgyörgyi újságíró, egyetemi tanár.

Hétfő délután négy óra magasságában jó néhányan mindent elkövettek annak érdekében, hogy Magyarország parlamentjéből ismételten hülyét csináljanak (amire persze legyinteni lehetne akkor, ha ez egyszersmind nem magának a parlamentarizmusnak a lejáratását is jelentené). Magyarország parlamentje hétfő délután megkezdte az általános vitát 1956 miniszterelnöke, Nagy Imre emlékének törvénybe iktatásáról. A vita természetesen nem Nagy Imréről szól.

Hiába vártuk a megváltást. Alig két évvel a médiaháború befejezése után, alig pár hónappal a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény elfogadása után már hányunk a média szótól, unjuk a lankadatlan médiacirkuszt, nem tudjuk, mi a mostani nyomulások tétje, kié a Nap TV, kié az MTV, és nem is érdekel minket, csak Dzsoki ne legyen öngyilkos, csak Fridi hívja be O. J. Simpsont, csak legyen meccs. Csak legyen tévénk. Csak kapcsolgathassunk Szekeres Imréről Somára, és vissza, csak legyen értelmes vita a Kossuth rádión, csak legyen háttérpop a Danubiuson és a Juventuson; hogy mi miért van, és kinek a pénzéből, az le van szarva. Mintha - legalábbis részben - nem a mi agyunk, ízlésünk, gondolkodás- és érzésvilágunk jövőbeli állapotáról szólna a mostani médiaizmozás. Közönyünkkel megvalósítjuk Kádár álmát: elégedett chipsmajszoló fogyasztói viselkedés plusz kollektív politikai kuss. A médiaháború befejeződött. Ami most van, az már a kölcsönös elrettentéssel fenntartott béke.

Laptársunk, a Beszélő közölte Kádár János utolsó nyilvános beszédét (amely eddig csak nehezen hozzáférhető pártkiadványokban volt olvasható) Kornis Mihály magyar író széljegyzeteivel, kiegészítéseivel. Kornis Mihály dolgozik azon, hogy az őszre előadható állapotba hozza a szöveget, és darabot, magyar drámát csináljon belőle.

Ötvenedik születésnapját ünnepli az Úttörőszövetség. Méltó módon adózni a jeles évforduló előtt egész rendezvénysorozat hivatott, melynek fénypontja Csillebércen gyúl neves fővárosi művészek fellépésével.

A szerzô statisztikus a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen.

Lassan nyár, félidô, de nem mint a BEK-döntôben, itt nem futnak le a pályáról a csapatok, nincs frissítô, edzôi tanácsok, meghitt öltözôszag, itt csak a büdös van. Itt csak azt lehet tudni, hogy eltelt a fele, itt csak a pályaszélrôl lehet bekiabálni, hogy mi is történt eddig, mi történhet még, aztán majd megint eltelik annyi idô, mint eddig, és akkor majd megint jól megméretôdik minden. Ahogy száz nap után mérleget vonnak, úgy itt is mérlegel majd sok remekbe szabott hírlapíró, politológus, közkolbász és özv. Kodelka Pálné. Sok haszna persze ennek sem lesz, mert az ún. nagy társadalmi folyamatok köpnek ezekre a mérlegekre, a hivatásos és amatôr ítészi vélemények egyébként is tompán pukkannak légüres térben.

Néhány héttel ezelôtt még elkeseredett cikkben ostoroztam a szellemi élet hiányát ebben az országban. Azóta viszont lezajlott egy fontos vita, amelyben ismét alapvetô kérdésekrôl, azaz a szólásszabadság határairól, a demokrácia ellenségeinek szóláshoz való jogáról van szó. Négy évvel ezelôtt a Narancs hasábjain Balassa Péterrel, Szalai Pállal és Sükösd Miklóssal folytatott eszmecserénkben egyszer már kifejtettem errôl álláspontomat. Szerintem a liberális demokrácia abban különbözik szociális, nemzeti vagy egyszerűen többségi demokratikus társaitól, hogy a többség akaratát a szabadság alkotmányos elvei korlátozzák. Lehet, hogy a demokratikus társadalom többsége adott esetben lesittelné a homoszexuálisokat, betiltaná a pornográfiát, bezárná az AIDS-eseket stb., de ezeket az intézkedéseket mégsem hozhatja meg, mert még a többséget is korlátozzák az emberi szabadságjogok. Ha bizonyos csoportokat politikai és egyéb nézeteik kifejtésében törvényileg korlátoznak, azzal nemcsak a vita lehetséges tárgyait szűkítik le, hanem az államilag vezérelt tabusítással a liberális demokrácia lényegét sértik meg. Ezzel ugyanis nem engedik meg, hogy politikai álláspontok kikristályosítása (egyesek elvetése, mások elfogadása), tehát a közöttük való választás, a demokratikus társadalom felelôsen gondolkodó állampolgárai által, szabadon történjék meg.

A központi nyomozóhivatal felállításáról folytatott MSZP-SZDSZ-vitának a látszat ellenére is van tétje. Igaz, ellenzéki vélemények szerint minden le van vajazva: lesz nyomozóhivatal, a szabad demokraták izmozása arra megy ki, hogy ne legyen oly látványos a miniszterelnöki akarat érvényesülése. A Kuncze-féle módosító javaslat esetleges elfogadása eleve benne van a pakliban, állítják, s ezt az ügyet is annak bizonyítékaként emlegetik, hogy a kisebbik koalíciós párt elhatárolódási kísérletei egyre erôtlenebbek. Pedig az SZDSZ számára általában és Kuncze belügyminiszternek meg különösen nem mindegy, hogyan is záródik le ez az ügyecske. Van a dolognak egy olyan logikája - és Horn Gyulának az az ismert kóstolgatós természete -, hogy a kormányzati ciklus fele elérve, a Bokros-féle restrikciós csomag úgy, ahogy beteljesítve, külföldi renomé visszaszerezve (Horn az OECD-tagsággal, IMF-hitellel, javuló fizetési mérleggel, privatizációs bevétellel joggal verheti a mellét: itt történt valami), és a 98-as kampány célegyenesére lassan ráfordulva eljött az ideje egy igazi erôpróbának a kisebbik koalíciós partnerrel. Horn a maga kisszerű módján ügyes fiú: ô határozza meg a témát. Találni egy ügyet, ami az SZDSZ számára elfogadhatatlan, kiélezni a helyzetet, és a szabdemokraták nem tudnak jól kijönni belôle. Mert 1.: elfogadják a nyomozóhivatal felállítását, ez Kunczénak hallatlan presztízsveszteség; a rendôrség legjobb erôit átcsábítják, és a belügyi tevékenység egy hangsúlyos része kikerül a belügyminiszter ellenôrzése alól. Kuncze lemondhat, de ez a koalíció alapját roppantja meg, kitalálhatnak új liberális belügyminisztert, vagy Magyar Bálint lehet koalíciós helyettes, de ez mindenképpen vereség, ergo a helyes döntés a koalícióból való kilépés lehet. De 2.: ha nem fogadják el a nyomozóhivatal létrehozását, akkor is ki kell lépniük a koalícióból - öt magyar parlamenti párt fetrengene, visítozna a gyönyörűségtôl. És akkor ott fognak állni hülyén, két évet kormányozva, két évvel a választások elôtt, hogy hol is legyen a helyük egy bontakozó holdkóros összellenzéki szövetség és az akkor már gátját vesztett, korporatív-korrupt hajlamú egypárti kormány között. A közvélemény meg néz hülyén. A korábbi sűrű koalíciós konfliktusok hozzászoktatták a perpatvarhoz, és Horn ügyesen kommunikálja rendkívüli fôműsoridôs tévéshow-iban, hogy ugyan már, elvtársak, mi akárnánk a szépet meg a jót, glásznoszty is van, a peresztrojka is jól halad, csak ezek a belvárosi zsúrfiúk mindig pattognak. Tisztára, mint tíz év elôtt.

A közvélemény, sôt a sajtó egy része is úgy hiszi, hogy az adatvédelmi biztos kritikus összegzése a Nemzetbiztonsági Hivatal (NbH) úgynevezett biztonsági ellenôrzéseirôl - vadonatúj szenzáció. Egy újszülöttnek, persze, mint tudjuk, minden vicc új. A Magyar Nemzet (április 26-án) az adatvédelmi biztos közleménye alapján arról értesíti olvasóit, hogy a nemzetbiztonsági eljárás 797 személy esetében jogszabálysértô volt. Az ellenzéki lap feltehetôleg úgy véli, a jogsértés a mai kormány miniszterének sara: "a tények teljes körű feltárását" és "a személyes felelôsség körültekintô tisztázását" igényli. Meglehet, elfeledte, hogy egy évvel ezelôtt a felelôsségnek nemhogy a tisztázását, de még a megállapítását is - éppen az ellenzék akadályozta meg.