Bódis Kriszta

Tudni kell beszélni

Járványnapló

  • Bódis Kriszta
  • 2020. május 30.

Publicisztika

Azon a napon kezdődött. Amikor be kellett zárni az iskolákat és az óvodákat.

A kisagytól indult a halántéklebenyek felé. Mint amikor egy irodaházban a munkaidő végén az utolsó dolgozó is kilép az irodaajtón. Lekapcsolódnak a villanyok. Elsötétül egyik emelet a másik után. Egyik agyterület a másik után. Hallottam a kattanásokat. Láttam, hogy hunynak ki a fények a szemgolyóm mögött. Az arcom sápadttá vált. Mimikám szegényessé. Mozdulataim tétovaságukban megtörtek. A testem elfelejtette, hova is tartott. Mit is akart. Az idő mindeközben természetesen nem állt meg. Bénult testemről leváló lelkem, a dolgozó, mindeközben igyekezett előre. Rendíthetetlenül, mint mindig. Határozottan, mint általában. Felelősséggel, ahogy azt elvártuk tőle. Bezártam a Stúdiókat, hazaküldtem a gyerekeket aggódó szüleikhez, a patrónusokat és munkatársakat home office-ba. Adományt gyűjtöttem, szervezkedtem, intézkedtem. Az idő múlt, én azonban nem mulasztottam egy percet sem. Habár megálltam. Belül megálltam és pattanásig feszült figyelemmel figyeltem azt, amit elhinni nem akartam. Hogyan rendeződik vissza minden. Hogyan zuhan minden a semmibe egy csapásra.

Talán a harmadik nap szakadt ki belőlem a kétségbeesés. Fölocsúdtam. Fölismertem, hogy a tér ugyanaz. Ugyanott vagyunk. Ugyanabban a harcban. De hisz semmi nem változott. Egész életünkben ugyanazt a katasztrófát igyekszünk elhárítani, ami nélkülünk nem volna.

Harchoz szoktam én, vén csataló. Csak átrendeződött a terep, kiélesedett a kép, a hadszíntér. Ugyanaz a hadszíntér. És ezen a harmadik napon fakadt ki a végtelennek hitt hamis nyugalom fekélye. Majdnem elhittem, hogy egyenesen, előrefelé tartó úton haladok. Ami igaz is, nem is. Mikroszinten minden bizonnyal. De mikor hittem el, hogy ez elégséges?

Tisztán láttam mindent a maga valóságában, és tudtam, hogy bele fogok nézni a világ arcába. Sem ijedt, sem nyugodt nem vagyok. Épp úgy látok, mint egy újszülött. A szavaim önsajnálat nélkül szólnak. Fegyelmezett és álszent egoizmus nélkül. Megalkuvás nélkül.

Erőszakosan kellett szimmetriába kerülnöm a harmadik napon azokkal, akikhez beszélek. Ugyanazon a nyelven mondom el újra és újra, hogy önsajnálat nélküli áldozatokkal kell cselekednünk embertársainkért. Legfőképpen azokért, akiket embertelen körülmények között hagyunk, akiket eltaszítunk, vagy akiknek kiszolgáltatottságát megpróbáljuk természetes következménynek, elkerülhetetlen végkifejletnek, nota bene, bűnhődésnek tekinteni.

„Félek. Jön ez a vírus. De hova menjek? Bezárkózunk. Mondom nekik is, ne engedjék ki a gyerekeket. Ne engedjenek be senkit. De itt jönnek-mennek. A csapra csak ki kell menni. Egy kút van. Az egész telep kinn van. Meg a budira is ki kell menni. Mosni se tudok. Hogyan védekezzünk? A drogosok itt csoportosulnak.”

„Én felkelnék, de nem tudok. Ma sem volt mit enni. Mit látnak az osztálytársaim?! Ha kikapcsolom a kamerát, akkor is. Hallják a ricsajt. Meg a veszekedést. Anyám is kivan idegileg.”

„Meg fogok őrülni. Nagyon hiányoztok. Az ölelés. Öten vagyunk ebben a kis szobában. Ki kell mennem. Csak sétálok az üres utcákon. Bezárt a gyár. Eddig sem volt semmink. Ha jól belegondolok.”

„Mikoj jöttök? Mikoj mehetek a Stúdióba? Zsuzsi kérdezgeti mindig. Tudod, az apja megint drogozik. Az anyja kurva. Féltem Zsuzsit. Még ovis.”

„Hova készülsz, kislányom? Jön az autó, megyek a Stúdióba. Tanulok Lenke nénivel. Jaj, gyerekem, nem gyönnek. Majd ha nem lesz a vírus, gyönnek. Majd hív Lenke néni telefonon, segít a leckében. De én látni akarom Lenke nénit!”

„Azt mondják az iskolában, igénytelenek vagyunk. Piszkos a doboz. Pedig rengeteget teszek abból a mosogatóból. A lavórban gyorsan kihűl a víz. A hideg víz miatt van, hogy a zsír lerakódik. Még jó, hogy egyáltalán ezt is tudtam szerezni. Ezt a dobozt. Erre csak kétszer jár a busz, reggel meg este. Nem hagyhatom a gyerekeket, hogy éhezzenek, a nagyobbak felváltva mennek be az ebédért az iskolába. Vagy én, ezzel a két kisebbel. Maszkom nincs. Honnan volna. Kesztyűm meg pláne nincs.”

„Ha megírtam a feladatlapot, visszaviszed az iskolába és hozol egy másikat?”

„Az a borzasztó, hogy lényegében semmi sem változott. Ugyanúgy élünk. Életben kell maradni. Ahhoz, hogy életben maradj, alkalmazkodni kell ehhez a körülményhez. Ez van száz éve. Nem a vírustól van. Nincs kitörés innen, ha beleszületsz. Segítség nélkül nincsen. A vírustól meg mindenki fél. Gyerekkoromba is úgy vót, és egyik-másik most is úgy gondolja, és van benne igazság, el kell taposni a másikat, hogy életben maradj. Itt már csak a Jóisten segíthet, abban bízunk.”

Menjünk innen? Hová mennénk? Nincsen hová. Minden itt van és minden mi vagyunk.

Ebben a században halnak meg a holokauszt túlélői. Fokozatosan megváltozik a világ, mert elmennek azok, akik másképp beszéltek és másképp hallgattak, elhagynak minket, engem, téged. Magunkra maradunk a felelősséggel. Elmentek, elmennek azok is, akik ismerik ezt a felelősséget. Esterházy, Polcz Alaine, Heller Ágnes és még sokan. Édesapám is.

Húsvét óta keresem a lehetőséget, hogy Jézusról beszéljek. Először egy csoportban próbáltam, ahol hívő emberekkel online kapcsolódunk. Azon az estén nem tudtam a csoporthívásra reagálni. Nem működött a kód, ledobott az internet, lefagyott a gépem. Teológiai és vallási béklyók nélkül, a lét elviselhetetlen nehézségeiről ama elviselhetetlen könnyűség közegében akartam nekik Jézusról beszélni, ami a hitem. Vigasztalásképpen arról, hogyan működik a hit tágassága. Azóta minden egyes interjúban, nyilvános szereplésben beszélni akarok Jézusról, vagyis az Isten-hitem korlátairól és korlátlanságáról. Eddig nem sikerült. Nem voltak rá kíváncsiak, én meg nem akartam vele tolakodni. Lehet-e a szenvedésről beszélni? Mert illeni nem illik. Élünk-e a beszéd lehetőségével, amikor a szenvedés elviselhetetlen? Élünk-e a vallás, a kultúra, a hit lehetőségével, amikor a szenvedés a szörnyű emberi mivoltában kibírhatatlan?

A kisöcsém első osztályos volt 1980-ban, és az iskolában megkérdezték a gyerekeket, ki a példaképük. A hatéves testvérkém azt mondta, hogy neki Jézus. A szüleimet behívták. Ők büszkék voltak az öcsikémre. Mégis arra kértek, hogy sehol ilyenekről ne beszéljünk. Ne beszéljünk, mert baj lehet belőle. Nem lett baj, én kipróbáltam. A bölcsészkaron a magyar−történelem szakos felvételin azt fejtegettem, hogy a 48/49-es szabadságharc követelései ma is aktuálisak. 1984 volt. Úgy véltem, ott biztosan olyan felelős embe­rek tanítanak, akik pontosan tudják, mekkora hazugság az a hatalom, ami uralkodik és nem szolgál. Nem vettek fel. Tudni kell beszélni. Jézus munkatársa szeretnék lenni. Az vagyok. Nem fogok lemondani az Istennel való egység öröméről. Arról a kimondott szóról, ami jelent valamit. Arról a beszédről, aminek van következménye.

Neked ajánljuk