A járvány kitörése óta tudjuk, hogy azok, akik Covid-gyanús betegek közelében dolgoznak az egészségügyben, nem kapnak megfelelő védőfelszerelést, de ez a tény minden egyes nappal növeli a veszélyeztetettségüket. (Közben a Vatikánnak, és ki tudja, hova még, küldünk nagylelkűen maszkokat.) Április elején még a hivatalos adatok szerint is az egészségügyi dolgozók az igazolt betegek 12,5 százalékát tették ki, és az átlagos populációhoz képest nyilván jóval nagyobb volt körükben azok aránya is, akiket Covid-gyanúval karanténba küldtek. Ők 60 százalékos táppénzre jogosultak, és hiába kérte a Magyar Orvosi Kamara (MOK), hogy ez legyen 100 százalék, közel egy hónapja választ sem kapnak. Beszéltem olyan ápolóval, akinek a főnővér azt mondta, hogy egyáltalán nem jár táppénz a karantén napjaira, így nem is íratta ki magát, visszamenőleg pedig már nincs rá lehetőség. Ezekre a napokra nulla forintot kap, pedig nem önszántából maradt otthon, és nem várható tőle, hogy a főnökénél pontosabban ismerje a Munka törvénykönyvének vonatkozó paragrafusát. Ha egy egészségügyi dolgozó koronavírussal megfertőződik, akkor ez nem minősül automatikusan munkahelyi balesetnek: külön adminisztrációt igényel, hogy meglegyen ez a minősítés és vele a 100 százalékos táppénz. Azt igazoltatni pedig, hogy nem a közértben, hanem a kórházban kapták el a kórt, színtiszta megalázás. Fogalmuk sincs (mert senki nem tette közzé hivatalosan), hogy pontosan mikor jutnak hozzá ahhoz a fix bruttó 500 ezer forinthoz, amit a kormány ígért a ki tudja, meddig tartó kötelező helytállásért – de ehhez még az arcukba kapják a multimilliomos miniszterüktől, hogy a munkájukat „pénzzel megfizetni nem lehet. Soha nem gondoltam azt, hogy az egészségügyiek munkáját csak pénzzel ki lehet fejezni. Hozzátartozik a társadalom megbecsülése és a munkájuk elismerése.” És nem szakadt le a plafon.
És orvosaink, ápolóink még mindig nem tagadják meg a munkát. Igen, van ebben félelem is, de benne van a hivatástudat is. Miközben az a fejetlenség, amit az egészségügyet igénybe vevők joggal panaszolnak, őket is éppúgy sújtja (csak nonstop jelleggel), hiszen szinte semmivel jobban nem informáltak, mint egy utcai járókelő. A járványkórházaknak kinevezett intézményekben az összes dolgozó egyszer csak „Covid-állományú” dolgozó lett, pszichológusból, szülésznőből, de időnként orvosból is ápolóvá vedlettek, ahogy az ide-oda átvezényelt szakemberekkel is ez történik. A gyakorlat szempontjából nem baj, ha kipróbálják egymás munkáját, sőt (bár talán nem a vészhelyzet a legjobb pillanat erre), de azért néhány súlyos gond itt is akad.
Ha a bérskála alacsonyabb fokozatába kerülnek, akkor csak az alapbérükre vonatkozóan igaz az, hogy a kedvezőbb összeget kell figyelembe venni. Tehát előfordulhat, hogy az eddigi munkájuknál veszélyesebbet ellátva kevesebb pénzt visznek haza. Annál is inkább, mert akinek eddig volt másodállása is, az most csak a főmunkahelyén dolgozhat, hogy ezzel is csökkentsék a vírus terjedésének veszélyét. A másik gond akkor merül fel, ha olyan feladattal szembesülnek, amit csak gyorstalpaló távoktatásból és minimális gyakorlati képzésből ismernek, jelesül az intenzív osztályon kell helytállniuk. Ilyenkor az emberi felelősség mellett szorongatja őket a jogi bizonytalanság is. Tapasztalatom szerint az érintettek teljesen zavaros ismeretekkel bírnak arról, hogy ebben a helyzetben vajon milyen mértékben róható fel nekik bármilyen hiba. Beszéltem olyan, széles körben véleményformáló, nagy tekintélyű orvossal, aki meg van győződve arról, hogy a gyorstalpaló képzés ugyanolyan felelősséggel ruházza fel őket, mint azokat, akik éveken át tanulták, gyakorolták az intenzív ellátást és szakvizsgát tettek belőle. De szerencsére ez nincs így, csak az adott feladatra vonatkozó képzettségüknek megfelelően vonhatók felelősségre. Ha viszont úgy érzik, hogy kompetenciájukat a kért feladat elvégzése meghaladja, és ezzel más életét veszélyeztetnék, akkor megtagadhatják a munkát – ezt jelezniük kell, lehetőleg írásban. Ám, ha mások veszélyeztetése nem állapítható meg (ki által?), akkor már nem tagadhatják meg. Életszerű döntési helyzet, nem? Amikor alig találni jogászt, aki hajlandó volna ebben a kérdésben akár név nélkül nyilatkozni (négyből kettő helyből visszautasított, mert annyira zavaros és bizonytalan a helyzet), akkor képzeljük el, milyen biztonságérzetük lehet e téren is az egészségügyieknek. Ha egy egészségügyi dolgozó el akarja kerülni, hogy kivezényeljék, nem tehet mást, mint Covid-tüneteket hazudik, akkor karanténba küldik egy időre. Ez néhányszor eljátszható. És hiába mond fel, az egészségügyi dolgozók akkor is kirendelhetők, ha aktuálisan nincsenek foglalkoztatási viszonyban. (Van néhány kivétel, például a gyermeküket egyedül nevelők, az idősek, a terhesek stb.) Rendkívüli felmondásra (a közszférában ezt rendkívüli lemondásnak hívják) van elvi lehetőség, de pusztán a vészhelyzet nem indok. Akkor lehet a rendkívüli lemondás jogával élni, ha a munkáltató a kötelezettségét jelentős mértékben megszegi, vagy olyan magatartást tanúsít, amely a közalkalmazotti jogviszony fenntartását lehetetlenné teszi. Ügyvéd legyen a talpán, aki ezt bizonyítani tudja.
*
A 65 éven felüli orvosoknak márciusban megtiltották, hogy közvetlenül találkozzanak páciensekkel, és ezzel kitették őket a munkáltatójuk kénye-kedvének, mert volt, hogy azok elbocsátották idős foglalkoztatottjaikat. Ez nemcsak emberileg volt pokoli nehéz az orvosoknak (a Népszavának egy aneszteziológus úgy fogalmazott, hogy „elhajtottak, mint a magzatot… még azt sem mondták, ha koronavírusos leszel, akkor lesz egy gép a számodra”), de egzisztenciális bizonytalanságot is okozott. A nyugdíjas korú közalkalmazottaknak ugyanis le kell mondaniuk a nyugdíjukról, ám, ha elbocsátják őket, akkor a nyugdíjfolyósítást nekik kell újra kérelmezni. Ez egyrészt időigényes, másrészt személyes ügyintézést igényel, ami ennek a korosztálynak végképp ellenjavallt. Alig telt el egy hónap, és az Emmi visszakozott (bár korábban is tudniuk kellett, hogy az alapellátás gyakorlatilag erre a körre épül): ha szükséges, akkor lehet foglalkoztatni az idős orvosokat, sőt, Kásler miniszter azt is javasolja, hogy ha munkát nem is tudnak épp adni nekik, akkor is tartsák őket állományban, hogy ne legyen bevétel- és jogosultságkiesésük. Állományban tartani azt jelenti, hogy az intézmény a saját terhére fizeti őket. Már ha akarja.
Tudunk olyan esetről, ahol 70 feletti orvosnak azt írták elő, hogy otthonról nem végezheti a telefonos munkát, be kell mennie a rendelőbe. Magyarázatot az illetékeseknek eszük ágában nem volt adni, józan ésszel pedig nem találni rá mást, mint azt, hogy „csak”. (A rendelő helyett természetesen táppénzre ment az orvos, és így – a fizetésének egy részét elveszítve – otthonról folytatta a távrendelést.)
Mindezt a totális bizonytalanságot megfejeli a morális sérülés, aminek a járványhelyzet megágyaz. A morális sérülés trauma, amit az él át, aki olyasmit követ el, vagy olyasmit nem sikerül megakadályoznia, vagy olyasminek a tanúja, amit nem tud az erkölcsi értékrendjével összeegyeztetni. Az tehát amikor dönteni kell, hogy kit vegyünk le a lélegeztetőgépről, mert jönnek az újabb rászorulók, morális sérülést okoz. Amikor felhívják a kórházból a hozzátartozót, hogy vigye haza a haldokló beteget, az nemcsak a család számára jelent szinte megoldhatatlan és elviselhetetlen nehézséget, hanem észrevétlenül megbetegíti a komplett egészségügyi személyzetet is. (Részint ennek megelőzésére adta ki a MOK az Etikai megfontolások az orvosi erőforrások elosztásához című útmutatóját – erről lásd cikkünket a 26–28. oldalon.) És van még egy további lelki teher is az egészségügyieken: ha ők megbetegszenek, akkor nagyobb bűnösökké válnak, mint azok, akik maximum egészséges emberek körében forgolódnak, hiszen megfertőzhetnek olyan embert, akinek a gyógyításán munkálkodnak. Az így keletkező bűntudat a fertőzésszégyen. Ezt szinte minden Coviddal diagnosztizált ember átéli, de az egészségügyben ez hatványozott, sokan már előre szoronganak. Olyan ez, mint a megelőlegezett gyász, itt a betegséggel kapcsolatos szégyenérzetet élik meg makkegészségesen is.
És Orbánnak még mindig volna olyan eszköz a kezében, amivel különösebb pluszmunka nélkül is csökkenthetné ezt a brutális nyomást a járványhelyzet első számú szereplőin: forint a neve. De hogy erről mit gondol, azt megüzente a sámán-doktorral. Lehet tapsolni.
