Elég belenézni egy rendes távcsőbe, hogy felmérjük, mennyire. A civilizáció viszonylagos, nem mindenkinek egyformán jutó komfortja a fantáziánkkal és a tagadásainkkal karöltve megpróbálja elfeledtetni velünk az ebből fakadó tehetetlenséget. Néha összejön. Ám a környezet, a társadalom és a gazdaság is hatalmas, hiperbonyolult erőt képviselnek, és mi ezekkel szemben is érvényesíteni próbáljuk a szükségleteinket, miközben azt tapasztaljuk, hogy néha a lakógyűlésen is alig hallják meg a javaslatunkat. Ahhoz, hogy ezt kibírjuk, és ne menjen folyton az agyunkra, megtartó, együttérző, támaszt nyújtó kapcsolatokra és segítő, jó szándékú értelmezési keretekre van szükségünk.
A karantén jókora lapáttal rátesz a mindig meglévő nehézségeinkre, hiszen még tehetetlenebbek vagyunk, miközben kényszerűen el is szigetelődünk egymástól. Ráadásul ismeretlen az élmény, úgyhogy ember meg nem mondja, mi van a kanyar után. Nincs tapasztalat, amire alapozva kitapogatnánk a jövőt, benne önmagunk helyzetét. A vírus nem „tanít”, mert nem pedagógus, de attól még levonhatunk tanulságokat, sőt ronthatunk is a helyzetünkön. Veszélyek lesnek és lehetőségek várnak ránk. Bármikor is veszítjük el a dolgok befolyásolásának a lehetőségét, az erős reakciókat vált ki belőlünk. Néha ilyenkor, a megnövekedett nyomás alatt rossz döntéseket hozunk, tömegként pedig sokszor a közéleti szűklátókörűség, az önző számítás vagy az irányított rosszhiszeműség befolyásol, noha csak akkor kellene cselekednünk, ha már tudjuk, mi a teendő. Ám nem lehet hezitálni, az időtényező is fontos, különben lemaradunk az események mögött, ami szintén növeli a kárt. Hogy elég gyors és egyben kellően megérlelt döntéseket hozzunk, nagy kihívás. Így aztán többet fogok a nehézségekről beszélni, mint a lehetőségekről, de a két szál szorosan összefügg.
*
Személyes szinten a karantén kicsit olyan, mint egy semmibe vesző karácsony. A karácsony ugyanis a rejtett hibák ünnepe. Az összezártság mindent felnagyít, azt is, ami jó, és azt is, ami rossz a kapcsolatainkban. A szenvedés és a konfliktus, a közeledés és a megnyugvás lehetősége is benne van, de hogy kinek melyik részéből jut több, nem jósolható meg biztosan. Két dolgot emelnék ki. Először is, hogy mennyire hiányoznak most a többiek hús-vér mivoltukban, másodszor pedig annak paradoxonát, hogy még ha jelen is vannak a szeretteink, az igényünk a gondoskodásra a puszta jelenlétüktől is mohón megnő. Ha már ott vannak, adják meg mindazt, amit máshonnan nélkülöznünk kell. Ezt a kisgyerekes szülők érzik leginkább a bőrükön. Mémek tömege igyekszik átsegíteni őket a nevetésbe, miközben a helyzetük többnyire már nem vicces. Hozzájuk zárkóznak fel azok, akiknek a rokonát egészségügyi ellátás híján hazafuvarozzák, így a megélhetésükről és a gyermekeikről való gondoskodás mellett profi ápolóként is gyorstalpalhatnak egyet. Mindehhez kiemelkedő szereprugalmasság kéne. Magánemberként lépni ki a mosdóból, szülőként reagálni a gyerekek igényeire, majd felölteni a pedagógustalárt, közben leadni pár biztató házastársi jelzést, lazán, futtában kötni be a branült a nagyinak, hogy aztán munkaerőként elérjünk egy védett sarokba. Úgy, hogy mindeközben a csacsi kis számításaink percenként borulhatnak.
A bántalmazók, akik szeretnek a homályban ténykedni, most kiélvezhetik a helyzetüket. Nekik ez a Bántalmazási Olimpia edzőtábora. Szenvednek ők is talán, de szenvedést hoznak létre, hogy ettől szabaduljanak, és a másik fájdalmával töltsék meg a bennük tátongó űrt. Ők az emberi kapcsolatot sartre-i pokolként értelmezik, és inkább szeretnének kápóvá válni, mint személyesen főni az üstben. A bántalmazó közösségvezetők is otthonossá tehetik a maguk számára a szituációt, annak a sugalmazásával, hogy kezükbe adva pár maradék jogot megoldják a helyzetünket. Közben persze további ellenfeleket mocskolhatnak be, hogy a közutálat tovább egyengesse útjukat. Az egyéni sorsok tönkretételét mindig egy nagyobb ügy szolgálatának hazudják vagy simán eltagadják.
Aki most egyedül van és elszigetelt életet él, a karantén mézesheteiben azt tapasztalhatja, hogy a világ az ő élménymódját veszi át, és ez megnyugvást hozhat neki, úgy érezheti, az emberiség az övével végre közös sorsban osztozik. Ám az idő nem kedvez annak, hogy ez a tünde könnyűség fönnmaradjon, és az elszigeteltség fájdalmai újra a felszínre törhetnek. Aki mindig fél, hogy kimarad valamiből, annak a kínját egy darabig enyhíti, hogy az élet máshol is megállt. Aztán visszagyűrűznek a fantáziák, hiszen mindez eddig sem a fizikai síkon zajlott, hanem a lélek mélyén, és az univerzális kimaradás nem hoz tartós enyhülést a kívülállás alapérzetére. A kötődés kínjai azokat is elérik, akik mellett ott vannak mások is, hiszen nagyon nehéz megtalálni a kapcsolódás és a békén hagyás egyensúlyát, ritkán kapjuk meg ezt masnival átkötve, aranymetszésben. Erre utalhatnak a gyakoribb csattanások. A szex iránti igény is változhat, nőhet, de csökkenhet is, nem kell megijedni. Sokan meglepő énerővel fejlesztik magukat, lendületet kapnak, talán elevenebben is dacolnak a bajjal, mint amit megjósoltak volna saját magukról.
A karanténban kiújulhatnak a korai kötődéseink problémái és a hajdani gyermeki eszköztelenségünkből fakadó éretlen élmény- és reakciómódok is. Akik amúgy jól vannak, azokkal is hasonló történik, csak enyhébben. A megértés utáni vágyunk versenghet a másikéval, miközben mindenkié érthető. Akik nincsenek jól a közvetlen kapcsolataikban, akiket elszakít a karantén, akik elveszítenek valakit, azoknak kutya nehéz a helyzet. Tetézi mindezt, hogy féltjük az egészségünket, aggódhatunk, hogy elveszítjük a jövedelmünk egy részét vagy akár az egészét, és a megélhetésünk alapjai veszélybe kerülnek. Szembesülhetünk az állami gondoskodás szűkmarkúságával és hogy számos bajunkra felfüggesztik az ellátást, miközben a hivatalos hírekben minden csakis értünk történik. Ide-oda csapódik a képzeletünk, kire haragudjunk, melyik elméletben találunk magyarázatot. Az „állam”, mint gyakorlati, a „haza”, mint metafizikai entitás egyszerre hordoz gondoskodó és elhanyagoló aspektusokat, és az arányokkal sosem volt nagy szerencsénk. Szóval nemcsak projektáljuk a hiányt, van is mit projektálni. Az állam egy hatalmas T-Rex, ami még jóindulatúnak deklarált ténykedés közben is ráléphet bármelyikünkre. Nem kiemelkedően érzékeny, de brutalitásában legalább fotogén.
A nagy színtéren bemozdulnak a férfijátékok, a hatalom körüli zsizsgés, és zajlik a nők csendes, gürcölős háttértevékenysége, ami próbálja elviselhetőbbé tenni az életet. A járványügyi helyzet kezelése így a következő választás szolgálóleányává korcsosul, amivel mellékesen, alig vagy maximum véletlenül járhatunk csak jól. A nem hatalmi szinten közben vigyázunk is egymásra, amit átsző a gyanakvás, ki árthat, miközben olyan egészséges arcot vág. Gyorsan ítélünk, melyik csoport a felelőtlen. Hol a külföldiek, hol a fővárosiak, hol az idősek, hol az orvosok. Kiéleződnek az igényeink a megtartó emberi kötődésekre és a jó értelmezési keretekre. Ám nehéz tisztán látni. Feltüzelnek minket, vagy mi egymást, hogy bűnbakot találjunk. A válság, amikor már oldódik az elszigetelődés és a fájdalmas következményekkel élünk együtt, további meg nem érlelt cselekedetekhez vezethet, amik tovább ronthatnak az életünkön. A tehetetlenséget csak átmenetileg csökkentik, a mozgásteret tartósan.
*
Ugyanakkor számos jele van jó dolgoknak, és további jó dolgok esélyének. Többnyire mosollyal kerüljük ki egymást, ami bizonyítja, hogy az értelmes, mindannyiunkat figyelembe vevő keretek összehangolnak minket. Csökken az ingermennyiség, ami akár boldogság forrása is lehet. Emberibb, mikor nem kell millió dekódolnivalót felszívnia az idegrendszernek a nap során. Valójában az ingercsökkenést „ellensúlyozza” az új alkalmazkodás okozta stressz, mégis, van mit élvezni abból, hogy az élet lelassult kicsit. Kergethetjük, de utol is érhetjük magunkat. Fontos, hogy helyes és valóságközeli értelmezési keretben lássuk át a dolgainkat. Nincsenek illúzióim, hogy mit tesz tömegméretekben a propaganda, az ellenséggyártás és a fake news ipar, de amit meg lehet tenni ez ügyben, azt érdemes is. Ne azokra figyeljünk, akik érdekeltek a befolyásolásunkban. Ne a mesemondókra hallgassunk, hanem azokra, akik felnőttnek tekintenek. Átalakíthatjuk a diffúz szorongásainkat indokolt félelmekre, így megoldásokat is találhatunk. Ha túl frusztráltak vagyunk, higgadjunk le előbb. Törődhetünk egymással, megélhetjük, milyen fontosak a közösségeink. Az emberiség közös döntésekre van kényszerítve, és ez megadhatja az összehangoltság élményét, és fejlődhet általa a felelősségérzet. Ebben a helyzetben sokkal nyilvánvalóbbá válik, hogy az egyénekre bontó, önkizsákmányolásra késztető, a kapitalizmus farkastörvényeinek vagy a klánok érdekeinek eleget tevő létmód katasztrófához vezet. Főleg, ha a torz értelmezések, a primitív tömegindulatok, tagadások, elhárítások és a bűnbakképzés uralkodóvá válnak. Közelebb kerülhetünk egymáshoz, tudatosítva, hogy osztozunk a bajban, és a Föld a közös otthonunk. Érezzük magunkénak. Nem rémült gyermekként, hanem felnőtt felelősséggel.
A szerző pszichiáter.
(Portréfotó: Bulla Bea)
