Hegedűs Dániel

A nagy Orbán–Salvini-hack

A radikális nemzeti jobboldal elképzelt útja az európai hatalomhoz

  • Hegedűs Dániel
  • 2018. október 6.

Publicisztika

Közhely, hogy Magyarország és Olaszország stratégiai érdekei az európai menekültpolitikában különbözőbbek már nem is lehetnének. Olaszország stratégiai frontország a földközi-tengeri útvonal kellős közepén, és ezen érdemben az sem változtat, hogy a menekültek most inkább Spanyolország felé indulnak.

A mindenkori római kormány – függetlenül attól, hogy épp milyen pártok alkotják – alapvetően abban érdekelt, hogy a tagállamokra nézve kötelező mechanizmus ossza szét a menedékkérőket az Európai Unióban. Magyarország – jól ismert módon – e mechanizmusnak a távoli lehetőségét is vehemensen elutasítja.

Ám bármilyen kézenfekvő is e felismerés, az augusztus 28-i találkozójukon nagy barátságot mutató Orbán kormányfő és Matteo Salvini belügyminiszter politikai szándékainak megértéséhez sajnálatos módon nem visz közelebb, sőt, kifejezetten megnehezíti azt. Ennek oka, hogy szakpolitikai racionalitást feltételez abban a politikai viszonyban, amelyben efféle megfontolások semmifajta szerepet nem játszanak.

A nagyjából 2015 után erős irányzattá vált „post-truth” és „post-factual”, az igazságon és a tényeken túli politika sikere abból a felismerésből fakad, hogy a politikai események szubjektív észlelése és értékelése messze nagyobb jelentőséggel bír, mint a statisztikailag bizonyítható tények sora vagy a feltételezett szakpolitikai racionalitás. Vizsgált témánknál maradva: 2018 januárja és augusztusa között mintegy 20 ezer menedékkérő érte el Olaszország partjait, 2016 és 2017 hasonló időszakában nagyjából 100-100 ezer. Vagyis ma aligha beszélhetünk akut menekültválságról. Ennek ellenére populista és radikális jobboldali erők Európa-szerte, Magyarországtól Ausztrián át Franciaországig, Olaszországtól Németországig hirdetik teljes hangerővel, hogy az európai civilizáció sorsdöntő küzdelmet vív etnikai, kulturális és vallási önazonossága megtartásáért az illegális bevándorlással szemben.

 

Erős embereink

A híres ausztrál populizmuskutató, Benjamin Moffit performed crisis, azaz eljátszott válság elmélete szerint valóban szoros kapcsolat áll fenn a populista politikai erők támogatottsága és a politikai válság között, ám ez az összefüggés nem pont úgy működik, mint elsőre gondolnánk. Tény, hogy a politikai krízisek gyakran járnak kéz a kézben a populizmus rohamaival: az elbizonytalanodó választó fogékonyabbá válik az elitellenes, belső vagy külső ellenségképekkel operáló, de mindenképp radikális és egyszerű megoldásokat kínáló politikai üzenetekre. Csakhogy a válság nem pusztán külső tényező a populizmus számára, hanem az efféle politika elválaszthatatlan velejárója – nem (csak) oka, hanem okozata (is). A politikai válság ugyanis szintén nem objektív, hanem interpretációfüggő jelenség: a politikai beszélő vagy a társadalmi nyilvánosság percepciójától függ, hogy van-e „válság”. A populista aktorok pedig saját jól felfogott politikai érdekükben mindent megtesznek a válság, pontosabban a válság általános képzetének fenntartásáért és elmélyítésért. Így válhat az ellenségképzés, a válságért „felelős” csoportok megbélyegzése, a radikális politikai megoldások propagálása a politikai környezet természetes részévé – de ezt a környezetet ők, a populisták teremtik meg.

Az európai politika egy része most épp ezt műveli. A radikális jobboldali és populista erők együttműködésére irányuló lépések – és nyilván ebbe a sorba illeszkedik az Orbán–Salvini-találkozó is – elsődleges célja nem valamiféle menekültpolitikai vagy intézményi együttműködés kialakítása, hiszen ebben alapvető érdekkonfliktusok állnak fenn országaik között, hanem a válságperformance koordinálása.

Orbán és Salvini közös rövid távú stratégiai érdeke a jövő májusi európai parlamenti választások előtt a politikai helyzet kiélezése, a válságdiskurzus radikalizálása a menekültkérdésben. Hazai politikai támogatottságuk és népszerűségük is ezen alapul, és ezt kívánja meg az EP-választási stratégiájuk is. Minél tehetetlenebbnek, bénultabbnak mutatkoznak az uniós intézmények a populista erős embe­rek ultimátumai és normabontó húzásai által felkorbácsolt vizeken (s ilyen volt a kerítésépítés, a kvótanépszavazás, a menekültellenes törvényalkotás, a menedékkérők éheztetése, illetve a civil mentőhajók kitiltása az olasz kikötőkből), annál több EU-kritikus szavazatot gyűjthetnek majd be a jobboldali populista pártok jövő májusban. Az a tény, hogy Olaszország és Magyarország gyökeresen eltérő álláspontot képvisel az uniós menekültpolitikában, e kontextusban hátrányból előnnyé válik. Hiszen Orbán és Salvini így tudják fenntartani azt a politikai patthelyzetet, ami a fő muníciót szállítja a sikeres politikai mobilizációhoz. Így lehet hatékonyan és hitelesen riogatni Közép-Európában a „migránskvóta” rémével, Olaszországban pedig Brüsszelre, Párizsra és Berlinre mutogatni vádlón a szolidaritás hiánya miatt.

 

Minden egyes kérdésben

Rövid távú céljuk tehát világos, mint a nap: a szavazatmaximalizálás az EP-választáson. A középtávú cél pedig a meghatározó befolyás kiépítése az uniós intézményeken belül. Ehhez az út az EP működésképtelenné tételén át vezet – vagy a választások során megszülető jobboldali-radikális blokkoló kisebbség, vagy az EP-n belüli döntéshozatalhoz szükséges konszenzus ellehetetlenítése által. Az előbbihez a mandátumok közel egyharmadát kellene megszereznie az euroszkeptikus jobboldalnak. De az EP hatékony működésének akadályozása könnyebben is megvalósulhat. Ha a radikális jobboldali pártok összteljesítménye durván 20 százalék körüli lesz – és jelenleg ezzel számol a legtöbb elemzés –, az Európai Néppárt (EPP) és a Baloldal (S&D) várható erős visszaesése mellett már rendkívül bonyolulttá válik a kétharmados többség kialakítása. Márpedig az EP-ben gyakran van szükség kétharmadra fontos politikai kérdések eldöntéséhez. Eddig ehhez nagyjából elégséges volt a Néppárt és a Baloldal egyetértése; de más, alkalmi politikai többségek is születtek a liberálisok, a zöldek vagy a konzervatív-reformerek bevonásával.
A fenti esetben azonban szinte akár borítékolható lenne a Néppárt, az európai szocialisták, a liberálisok és a zöldek kompromisszumának a szükségessége minden egyes kérdésben, ami irreális politikai költségekkel járna mindegyik politikai csoport számára.

 

A kisebbik rossz

Orbán és Salvini nyilatkozatai ráadásul ennél távolabbra mutatnak, hiszen az Európai Bizottság „megregulázását” helyezték kilátásba, és a mérsékelt jobboldali pártcsalád, az Európai Néppárt (EPP) „bevételét” határozták meg ehhez szükséges eszközként. Érdekes, a projekció klasszikus freudi mechanizmusait idéző színfoltja volt közös sajtótájékoztatójuknak, amikor a néppárti renegát Orbán és a még csak nem is az EPP soraiban politizáló Salvini Emmanuel Macront vádolták azzal, hogy a Néppárt kettészakítására törekszik.

Nos, az Európai Néppárt valóban nem áll messze a pártszakadástól, de ez inkább köszönhető Orbánnak, mint a francia elnöknek. A sorsdöntő kihívás, amivel az EPP szembenézni kénytelen, kettős: az EP-n belüli vezető szerepe éppúgy késhegyen áll, mint hagyományos, integrációpárti értékei és irányultsága. Az Orbán sugalmazta nyitás az Európa-kritikus jobboldal felé, a Salvini-féle Liga, sőt, a lengyel PiS felvétele ugyan továbbra is garantálhatná a Néppárt számszerű többségét az új EP-ben – de ez a bővülés a kilépés felé taszíthatja a liberálisabb és az európai integráció iránt elkötelezettebb Benelux és skandináv tagpártokat. Ugyanakkor könnyen visszaüthet a nemzeti radikális iránnyal szembeni éles fellépés is: a Fidesz, a horvát HDZ, a szlovén SDS, netán az osztrák ÖVP távozása tovább gyengítené a jövő jobboldali-radikális frakciói javára az Európai Néppártot, miközben a bázisa Olaszországban és Franciaországban már össze is omlott. Manfred Weber, az EPP frakcióvezetőjének jelölése az Európai Bizottság elnöki posztjára azért tűnik racionális politikai döntésnek, mert a fenti dilemmát egyelőre nyitva hagyja. Weber megértő a renitens keletiekkel szemben, Orbánnal fenntartott szívélyes kapcsolata közismert, de még mindig kellően mérsékelt és elkötelezett européer, hogy ezekben a vészterhes időkben a párt liberális szárnya számára is, mint kisebbik rossz, elfogadható legyen. Az pedig aligha fog megtörténni, hogy az EPP vezetése az EP-választás eredményeinek befutása előtt tegye le a garast az egyik vagy a másik orientáció mellett, s döntsön a középre tartás vagy a jobbszélre húzás dilemmájában. De ha ezt nem is láthatjuk előre, azt biztosan kijelenthetjük, hogy a 2019-es EP-választások nagy téttel bírnak, s az európai választópolgárok kezében valóban az Európai Unió jövője nyugszik.

Neked ajánljuk