A kémiai ismeretterjesztés különösen mostohagyermeke ennek a műfajnak és hazai, alapvetően humán műveltségi hátterű médiamunkások ritkán kényeztetnek bennünket ilyesmivel. Barotányi kolléga kémiai tárgyú esszéi (Konyhai kémia I-III., Magyar Narancs, 2008. január 17., február 7., március 13.) korrekt írások, haa kidolgozásban találunk is elnagyoltságot, az csak a kritikai szellem iránti olthatatlan vonzalmunk eredménye. Én lennék az utolsó, aki súlyos kifogásaival kedvét szegné a szerzőnek az efféle írásoktól: jól van ez így, kedves kolléga, folytassa csak ez irányú tevékenységét, az esetleges kiegészítéseket, javításokat majd megteszik az olvasók. Mint például most, a guarmézgáról szóló írása kapcsán. A cikkben szó van gumiról, mézgáról, gyantáról, enyvről. Az utolsót felejtsük is el, ezzel az anyaggal kapcsolatban nem használják ezt a kifejezést. A gyanta alatt általában inkább vízben nem oldódó anyagot értünk, márpedig a guarliszt a vízzel igencsak jó barátságban van. Az igazi harc az elnevezésért a mézga és a gumi között dúl. Reménytelen vállalkozásnak tűnik elfogadtatni a laikus közvéleménnyel, hogy a növényi izzadmányok beszáradt nedveit és lisztszerű őrleményeit szerencsésebb a mézga közös névvel illetni, mintsem a gumival, de legalább itt írjuk le, hogy a mézga a korrekt név. Más nyelvekben is megfigyelhető ez a tétovázás, pl. a németben a Gummi lehet gumi és mézga is, a Harz gyanta, de az angolban a mézga (gum), a gumi (rubber) és a gyanta (resin) szavaknak megfelelő fogalmak többé-kevésbé jól elkülönülnek. Ha egy név körül ilyen bizonytalanság jelenik meg, az mindig a fogalmak tisztázatlanságát takarja. A mézgák esetében sem meglepő ez, számos más anyaggal is előfordult már (és még fog is), hogy előbb kezdtük el használni és elnevezni, mintsem a pontos mibenlétét megismertük volna. A kolloid oldatok létezése nem valami ritkaság, hogy mást ne mondjunk, az élelmiszerek jelentős része ilyen anyag. Elég a tejre gondolnunk, amely, ha valódi oldat lenne, víztiszta, átlátszó folyadék volna. Az igazi és kolloid oldatok közötti határvonalat nehéz pontosan meghúzni és a növényi mézgák híg vizes oldatai erősen feszegetik ezt a határt. Gyakran hidrokolloidoknak is nevezik őket és ezek az oldatok hétköznapi szemmel nézve hihetetlen tulajdonságokkal bírnak, pl. úgy néznek ki, mint a gélek, de egy pöccintésre ismét folyékonnyá válnak, hogy aztán ismét nyugalomra térjenek a külső hatás megszűnte után. Épp ez az a tulajdonság, ami roppant vonzóvá teszi a használatukat számos területen, pl. a zselésítő-sűrítő élelmiszeradalékok közül számos anyag ilyen mézga (E410: szentjánoskenyérliszt, E412: guarmézga, E413: tragakant- vagy tragantmézga, E414: arabmézga (gumiarábikum), E415: xantánmézga, E416: karayamézga, E417: taramagliszt, E418: gellánmézga). A cikk végén a szerző futólag említést tesz a dioxinnal szennyezett guarmézga-szállítmányokról és nagyon helyesen nem vállalkozik arra, hogy ilyen rövid terjedelemben érdemben foglalkozzon a témával. Én sem kívánom ezt tenni, csupán két rövid megjegyzésre szorítkozok. Először is, a dioxinok kétségtelenül mérgező voltát senki sem kérdőjelezi meg, azonban a bennük megtestesülő kockázat megítélése már jóval bonyolultabb feladat. A tavalyi élelmiszerbotrány számos eleme a hisztéria tipikus vonásait mutatta, amelynek egyik oka a széles körben elterjedt kemofóbia (Kemofóbia, HVG 2007. október 6; terjedelmesebb formában itt olvasható: http://www.mke.org.hu/content/view/11/98/). Másrészt, valószínűleg a közvéleményt és számos szakembert is sokkolna Christopher Rappe, az elismert dioxinspecialista toxikológus véleménye, aki szerint valószínűleg többen élnek meg a dioxinokból, mint ahányan ténylegesen szenvednek tőle (John Emsley: "The consumer's good chemical guide", W. H. Freeman-Spektrum, Oxford, 1994, 203. o.). Márpedig megélhetési bulvár- (és vulgár) környezetvédőből Magyarországon (is) van elég.
Kovács Lajos
Nucleic Acids Laboratory
Department of Medicinal Chemistry University of Szeged
