Ha David Irving elsőfokú ítélete jogerőre emelkedik, gyászolhatnak az erre specializálódott bécsi szabók: a ká-európai nácibarátok kétszer is meggondolják majd, hogy a császárvárosban újítsák fel ruhatárukat. A hétfőn véget ért per a holokauszttagadó brit történész ellen alkalmasint az Auschwitz-Lügét, az Auschwitz tagadását terjesztő, de akár a soát "csakúgy" relativizáló szlovák, horvát, román stb. tettestársakat is elriasztja majd a Mozart-év élvezetétől. Beteszik a lábukat Hegyeshalomnál, aztán, sutty, már sittre is vágták őket. (Lenne ötletünk, hogy kit fizessünk be karintiai sítúrára honi közírásunk nagyjai közül.) David Irving, a Hitler háborúja című könyv szerzője a határozat szerint súlyos bűntettet követett el. Megszegte a "mi voltunk a nácizmus első áldozatai" mítoszába illő, közel fél évszázados Wiederbetätigungsgesetz, azaz az "újraelkövetési" törvény szigorú előírásait. E szerint üldözendő a nemzetiszocializmus "egysíkú, propagandisztikusan előnyös" ábrázolása is, nem pusztán a neonáci szervezkedés és a vele összefüggő fizikai erőszak. Az újraelkövetés Ausztriában nem visszaesést jelöl - elég egyszer is harcosan zsidózni, hitlerájt imádni, germánkodni, s lesújt(hat) a jogállam ökle.
Jörg Haider persze kitűnően tudta, hogyan kell "régi kor árnya felé visszamerengni", és az SS-veteránokat tisztes hadfiaknak, a náci foglalkoztatáspolitikát pedig rendesnek nevezni úgy, hogy a jog barátai hangosan öklendezzenek, ám az ököl veszteg maradjon. Miközben ő ügyesen kódolt, egy zöld politikus csaknem rajtavesztett a szókimondáson, mikor a Waldheim-ügy idején, 1987-ben a bécsi parlamentben horogkeresztes zászlót lengetve utalt a délceg Wehrmacht-főhadnagy balkáni kalandjaira. Végül őt sem perelték be, de a törvény nem alszik, szinte minden évben elítélnek egy-két náciszimpatizánst az Alpok túlalján.
De szégyellje-e magát a magyar, mert neki soványabb a bétékája? Mert szelíd rónáinkon még tisztességesen kódolni sem kell megtanulnia a tőrölmetszett antiszemitának? Ez a lap nem szokott folyvást rendőrért kiáltani, s szabadságjogi alapon aligha tapsolna a magyar gyűlöletbeszéd-törvénynek - de nehéz az elég-tétel érzése nélkül szemlélni az Irving-féle el-szántakat a dutyi küszöbén. Némi szuttyogatás ugyanis kijár annak, aki túlélők százezreinek méltóságát sérti (s ha a nácizmus apologétáit ők maguk perelnék be álmatlan éjszakáikért, szívrohamaikért, feltörő kényszerképzeteikért, nem pedig az osztrák állam, akár ennél több is).
Most úgy fest, a tavaly november óta vizsgálati fogságban tartott, 67 éves britet három esztendőre hűvösre teszik. Kaphatott volna akár tízet is, hisz Ausztriában járva már 1989-ben buzgón tagadta a gázkamrák létét. Ám nem is az ítélet számszerűsége volt e per legfontosabb mozzanata. A tárgyaláson hirtelen világosság gyúlt Irving agyában: valami Eichmann-iratok állítólagos tanulmányozása után rádöbbent, hogy tényleg létezett a holokauszt, a gázzal nemcsak kísérleteztek a haláltáborokban, sőt a kristályéjszaka gonosztetteit sem SA-legényeknek beöltöztetett bérencek követték el. E színjáték legalább annyira volt szánalmas, mint amennyire gyomorforgató: a holokauszttagadáshoz, mint piros karszalag a barna inghez, úgy passzol az, ha valaki egy utolsó, gyáva féreg is.
A bécsi bíróság mindenesetre merő hablatynak tartotta e védekezést, Irving eddigi igehirdetéseit pedig különösen veszélyesnek. "' korántsem szokásos Wiederbetätigung-vádlott - jelezte az ügyész. - Olyan ember ül itt, aki visszaélt azzal, hogy történészi szerepe okán példaképnek tekintik."
Példakép? Ízlelgessük egy kicsit ezt a szót.
