Fischer Iván és Kocsis Zoltán, mi sem természetesebb, egymástól radikálisan elütő módon képzeli el Bartók műveinek lemezösszkiadását.
Fischer koncepciója amolyan díszpintykeresés, válogatás a créme de la créme-ből, a magyar művészek elmúlt évtizedekben készült legszebb Bartók-felvételeiből. Terve voltaképpen alig haladja meg egy nívósabb lemezbolt kreativitását, a müncheni Ludwig Beck például rendszeresen csinál efféle külön polcokat egy-egy nagy művész halálakor, születésnapján, aranylakodalmára stb. Kocsis terve nagyratörőbb. Fő eleme az újrateremtés és példaadás: mivel a nemzetközi Bartók-interpretáció fokozatosan romlásnak indult, készítsünk magyar előadókkal új felvételeket lehetőleg minél több Bartók-műből, különösen azokból, melyek régi Hungaroton-felvétele művészileg silány, lásd például a hegedű-zongora szonátákat. Fischer elképzelése inkább praktikus (és viszonylag olcsó), Kocsisé elsősorban esztétikai alapú (és persze drága). Kocsis elgondolásából persze nem világos, hogy egy minden elemében vadonatúj összkiadásról van-e szó - ez az út nyilván járhatatlan és talán értelmetlen is lenne, hiszen kinek jutna eszébe Kocsis Philips-sorozata után újra felvetetni Bartók szólózongorára írott darabjait. És valódi összkiadásról sem beszélhetünk, minek is, elvégre a Bartók-zsengéket (például a Pósa Lajos-megzenésítéseket) feltehetően se eljátszani, se meghallgatni, se megvenni nem akarja senki, a tudósnak meg ott a kotta. (Ha már: ugyan mi újság a kritikai kottaösszkiadással?) Marad tehát a régi sorozat részleges kiegészítése. De hol vannak az újrajátszás határai?
A két elképzelés közül nyilván Kocsisé a kockázatosabb, ám merészebb is. ', szemben Fischerrel, nem múzeumot, hanem valami élő, 21. századi organizmust vizionál, más kérdés, hogy bizonyos idő múltán minden felvétel muzeálissá válik, és kiköveteli az újraértelmezést.
Úgy tűnik, Kocsis eszétikai ideálja győzött, hiszen megnyerte a pályázatot. Ám mintha mégis másként lenne. Tavaly lapunk mindkét protagonistának feltette a kérdést: noha a Philipsnél a 80-as évek elején megjelent Bartók-zongoraversenyek felvétele (karmester: Fischer Iván, szólista: Kocsis Zoltán) sok tekintetben etalon, nem gondolják-e, hogy újat, korszerűbbet kellene készíteni? (2005. június 30. és november 24.) Fischer olyannyira megkerülte a választ, hogy Kocsis Zoltán nevét a szájára se vette: "Az a tapasztalatom, hogy ez a kérdés a közönséget már egyáltalán nem érdekli, és bevallom, engem sem. Régen túlléptünk ezen a korszakon, a közelmúlt felvételei sokkal izgalmasabbak..." Kocsis a mostani pályázata szellemében válaszolt: "A fesztiválzenekaros felvételt én bizonyos fokig ma is érvényesnek tekintem, noha lehetséges, hogy ugyanaz a gárda ma jobban el tudná játszani. Mégis valami újra van most szükség. Nekem Ránki Dezsővel van olyan kapcsolatom, és a darabokat sokszor játszottuk itthon is, külföldön is, hogy azt mondjam, talán ez lenne a legjobb felállás."
A két válasz csírájában már tartalmazta jelenlegi vitájuk lényegét. Fischer ebben a felállásban fölöslegesnek vélt bármiféle újrajátszást, Kocsis ragaszkodott az újraértelmezéshez. Ám a sajtóban már arról olvasni, hogy az új "összkiadás" egyik első darabja a Bartók-zongorakoncertek lesz, de nem új felvétel, hanem éppen az, melyet Kocsis Fischerrel és a Fesztiválzenekarral készített, és amelyet ma már egyikük sem tart teljes mértékben vállalhatónak. Elképzelhető, hogy Kocsis a béke és a távolabbi célok megvalósítása érdekében engedett. Ez gesztusnak gáláns, művészi kompromisszumnak meglehetősen elvtelen. Kocsis Bartókot részben újraértelmező radikalizmusából ekként nem sok maradt. Maszatolással kezdünk tehát, és még senki nem látja a végét.
