Fontos a listavezető személye, természetesen, a győzelmi esélyeket latolgatva azonban lényegesebb faktor egyfelől a zsarnoki rendszer ereje, másfelől az ellenzék állapota, támogatottsága, stratégiája.
Többféleképpen tud megbukni egy parlamentáris díszletek között működő autokrácia, a legkevésbé szabad, békés választások nyomán szokott. Kellő fantáziával elképzelhető, hogy a despotikus rendszerbe kényszerűen betagozódott ellenzék sikeresen alakítja a közhangulatot, minden beépített hátrány, hatalmi machináció, csalás, erőszak dacára a maga javára fordítja a parlamenti erőviszonyokat, sikeresen veri vissza a despota és hívei polgárháborús hangulatot teremtő ellentámadását, átkel a gondosan telepített aknamezőn, helyreállítja és megszilárdítja a demokratikus jogállami viszonyokat, sikeres és népszerű, morálisan kikezdhetetlen kormányzással semlegesíti az autokratikus rendszer ágenseinek intrikáit. Úgy tűnik, a gyenge lábakon álló, széttagolt magyar ellenzék komolyan veszi végre, hogy mire kell összefognia. Nem könnyű a feladat, különösen arra gondolva, hogy az elmúlt jó száz évben minden rendszerváltásnak megvoltak a külső indikátorai és feltételei. Trump bukása óta Orbán számára a nemzetközi helyzet tendenciaszerűen romlik, de „szuverenista” stratégiájának kudarca sem fogja zavarni a brüsszelező, sorosozó, migránsozó retorika folytatásában, amire a sérelmi politika iránt fogékony bázisa helyeslőn reagál, külső nyomást feltételezve dafke magatartással válaszol.
Erővonalak
1. A fülkében kivívott ellenforradalom óta eltelt három ciklus során Orbán a demokrácia jelzésszerű kulisszáit meghagyva koherens despotikus rendszert teremtett, vazallusaival uralja a hatalmi szféra minden intézményi elemét és személyi posztját. Ha még talál rést a bástyán, azonmód betömi, a legfőbb ügyészi poszt végtelenítése csak az első lépés. Végre közhellyé vált, hogy pusztán kormányváltó választásokra készülni dőreség, az ország Orbán utáni kormányozhatóságának feltétele az alkotmányos köztársaságot teremtő rendszerváltás. A kiépült hatalmi szféra Orbán személyére van szabva, a szerkezet uralása nem csereszabatos. Nem az tehát az elsődleges kérdés, hogy egy nem szabad és tisztességtelen választási harcban elért szűkös győzelem esetén ki váltsa Orbánt a kormányfői poszton, hanem hogy milyen módon lehet felszámolni személyi függőségek hálózatával befont rendszerét, mielőtt az uralt hatalmi pozíciókat kihasználva visszakapaszkodna. A jogállamiság helyreállítását akadályozó jogszabályok keltette dilemma valós, de sok tere nincs a lacafacázásnak. Ha az ellenzék nem akarja, hogy győzelme pirruszi legyen, nem vezércserére kell felhatalmazást kérnie, hanem arra, hogy hamar eltakarítsa a rendszerváltás útjában álló intézményi, jogszabályi és személyi akadályokat. A verbális radikalizmus már megvan hozzá, mindössze az a kérdés, hogy van-e, lesz-e hozzá terv és erő.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
