…A legveszedelmesebb az az
igazságtalanság, amelyiknek fegyvere
van: márpedig az ember veszedelmes
fegyverekkel születik, amelyek arra
szolgálnak, hogy ésszel és erénnyel éljen,
de éppen ezeket lehet az ellentétes
célokra is a legjobban fölhasználni.
Arisztotelész: Politika, I, 2, 1253a
Bevallom, ez az írás nem szól mindenkihez, csak baloldaliakhoz, tehát még az ellenzéknek is csak egy részéhez – de talán még vannak annyian, hogy a hozzájuk szóló alanyi exhortáció még beszuszakolható legyen olyan tárcák és karcolatok közé, amelyek a nagyközönség figyelmére érdemesek. Ha liberális vagy konzervatív barátaink szeme rátévedne netán, arra kérem őket, lapozzanak tovább.
Magyar baloldaliakhoz szól ez az írás, nemcsak magyarországiakhoz. Erdélyiekhez is meg vajdaságiakhoz: ők még rejtőzködőbben kénytelenek élni, mint mi itt. De vannak, ha nem is sokan.
Meg azokhoz, akik a nyugati diaszpórában élnek, mert kénytelenek voltak elmenekülni innen, s nem pusztán gazdasági vagy néplélektani okokból.
Magyarország nekik is fontos, mert Budapesten vannak annak a kultúrának a kulcsai és zárai, amelyben – balszerencséjükre – élniük adatott.
Valamennyiünk számára végzet Orbán Viktor és Vona Gábor Magyarországa, amely nem fog lassacskán elhalványulni, mint a rossz álom. Valóság: kemény és tartós.
Háromféle jó tanács
Háromféle jó tanácsot szoktunk kapni okos, tapasztalt és tekintélyes pártfogóinktól arra nézve, hogyan éljük túl a várhatóan hosszú, sötét esztendőket.
Az első az, hogy tekintet nélkül a közösség és magunk sanyarú sorsára, végezzük tisztességgel a munkánkat, a lehető legmagasabb szakmai színvonalon, a magunk helyén, s evvel is reparáljuk – lehetőség szerint – a magyar élet minőségét; legyünk együtt érzők, erőnkhöz képest segítsük a kárvallottakat, adakozzunk, ha van miből, végezzünk önkéntes, karitatív munkát, egyébként hallgassunk. Sok beszédnek sok az alja.
A második jó tanács: erőgyűjtés. Szervezkedés, készülődés a jövőre, szövetségesek keresése, az egység megteremtése, tehetséges vezetők megtalálása, helyi gyökerek eresztése, aprómunka. A kedvezőtlen kilátások ellenére kihasználni a még megmaradt alkotmányos lehetőségeket, kísérletet tenni a választási sikerre. Józan programalkotás, meggyőző munka, a képviseleti kormányzat fokozatos visszahódítása. A hagyományos politika továbbfejlesztett változata. Számolni az adottságokkal, nem föladni a kevés megmaradt pozíciót.
A harmadik: az ellenállás, a tiltakozás, a szembenállás kultúrája. Túltenni magunkat a 2014. őszi tüntetéshullámnak, a demokratikus civil társadalom ábrándjának keserű kudarcán. Megőrizni a kritikai tartást, elutasítani a kompromisszumot és a beletörődést, létrehozni és életben tartani a szükségképpen szegényes alternatív intézményeket és csoportosulásokat, őrizni a rendszerellenes underground erkölcsét, tekintélyellenes, szabad együttélési formáit, saját nyelvét – gesztusainkkal és hallgatólagos szemrehányásainkkal emlékeztetve kötelességükre az alternatív közegen kívül eső, de egalitárius és demokratikus véleményközösségeket.
Ezek mind jó tanácsok csakugyan, és nem is akarok vitatkozni velük; mindháromnak megvannak az erényei és előnyei. Bár azoknak, akikhez közel állok, legföljebb az első és a harmadik tanács nyújthat tényleges támaszt; a második hasznos lehet, de aligha a mi ügyünk. Nem volna éppen rossz akár a hivatalos, a polgári baloldal sikere – a „szociális Európa” sikere vagy valami efféle – se, de ezen azoknak kellene dolgozniuk, akiknek kevesebb a kételyük vele szemben. Mivel ebben (a szociáldemokrata irányzatú parlamenti, helyhatósági, korporációs politikában) magam és barátaim nem tudnánk részt venni, tanácsokat sem ildomos adnom, nem is fogok. Bár szeretném, ha vigasztalásaim a mérsékelt, középutas, higgadt baloldal híveit is jobb kedvre derítenék.
Mi vigasztalhat bennünket?
Mindenekelőtt az, hogy – minden hibánk, tévelygésünk, bizonytalanságunk, vargabetűnk ellenére, még ha tudományos szemszögből nemritkán tévesen is ítélünk meg társadalmi tényeket –, azok mellett állunk, akikért dolgozni kötelesség. A politikai állásfoglalásnak, világnézetnek, bírálatnak és a politikai munkának számunkra ez a fő erkölcsi mozzanata; akkor is, ha a válságokban hánykolódó kései kapitalizmusnak nem önálló sajátossága az, hogy igazságtalan: minden ismert (hierarchikus) társadalom igazságtalan, ez nemcsak a jelenlegi (vagy régebbi) kapitalizmusra jellemző. Éppen ezért az erkölcsi indíték (motiváció) – habár alapvető és nélkülözhetetlen – nem lehet kiindulópontja a bírálatnak, hiszen nem elég specifikus. A kizsákmányoltakkal és elnyomottakkal, a kitaszítottakkal és megbántottakkal való együttérzés (szolidaritás) voltaképpen független a kizsákmányolás, elnyomás, kirekesztés, megalázás sajátlagos okaitól – ez utóbbiak ugyanis történelmileg változnak, de a szolidaritás nem. A kelet-európai, a magyar paraszt tragikus sorsa miatti erkölcsi fölháborodás régi hagyománya intellektuális, esztétikai és politikai kultúránknak (Eötvös József: A falu jegyzője, 1845 – Borbély Szilárd: Nincstelenek, 2013; Szilasi László: A harmadik híd, 2014; Berzeviczy Gergely nevezetes értekezése még korábbi: 1806), bár a gazdasági és politikai okok az elmúlt két évszázadban többször is gyökeresen megváltoztak. (A cigányokkal szembeni irtózatos igazságtalanság már Eötvösnél is fölbukkan, s ettől alig különbözően ma is, vö. Radu Jude: Aferim! – román film, 2015.) Ez Kelet-Európában és Ázsiában mindenütt megtalálható, a legjelentősebb irodalmi „dokumentumok” (mint mindig) Oroszországból származnak.
| ||
Hogy a társadalmi igazságtalanság miatt égő szégyent kell éreznünk: igaz, s igaz volt évszázadokkal ezelőtt is. Ebben igazunk volt, és nem a Bourbonoknak, a Habsburgoknak, a Romanovoknak, a Hohenzollerneknek, a Metternicheknek, Dolgorukijoknak, Schwarzenbergeknek, Tiszáknak, Cantacuzinóknak – és mai, épp oly fölényes, érzéketlen és vak utódaiknak – volt és van igazuk. És igaza volt Derkovits Gyulának, amikor híres metszetén ráírta Dózsa mellére, hogy: Büdös paraszt – igen, ez az uralkodó osztály tónusa: egykor és most.
Olvasom Dunja Apostolov kitűnő cikkében, hogy Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök szerint „a munka lesz világnézetünk, hitünk alapja, erre esküszünk” (ezt mondta szlovéniai látogatásakor), s a szerbekkel az a baj, hogy lusták, hogy körhintára ülnének, míg mások dolgoznak; a cikkíró arra is emlékeztet, hogy „a keményen dolgozó kisember” volt már Tony Blair „harmadik út”-jának főszereplője is – más szóval, a mai világ hatalmasai szerint a nélkülözés, a nyomor, a nincstelenség okozói: az erkölcsi defektusoktól sújtott szegények. Meg egyetemlegesen: a szegény országok lakói. A munkanélkülieknek az establishment szerint azért nincs munkájuk, mert „nem szeretnek dolgozni”. Holott dolgozni azok se szeretnek, akiknek van munkájuk: hiszen a munka kín és kényszerűség. A munkát csak a tőkés „munkaadók” és politikai-ideológiai híveik, ízléstelen bértollnokaik magasztalják.
Ilyen ellenfelekkel szemben mindenfajta bűntudat nélkül büszkék lehetnek magukra, akik evvel az aljassággal szembeszegülnek. Ebben is a legyőzötteknek, a hatalomra esélyteleneknek van igazuk.
Vezető liberális ideológus írta a minap:
„Amennyiben a többség uralmát nem korlátozzák, ugyanakkor a lakosság anyagi helyzete nem javul, hanem romlik, különféle demagógok könnyen állítják a többséget maguk mögé. […] Főleg […] olyan országban, ahol az embereknek kevesebb mint húsz év [?] alatt nem volt módjuk megtanulni, hogy gondolkozzanak, mielőtt döntenek.” A jeles szerző itt a Jobbikra gondol, amelynek hívei viszont az átlagnál képzettebbek és vagyonosabbak. A szegény többség általában nem a Jobbikra készül szavazni, hanem senkire se. Nyugalom: a többség uralma hathatósan korlátoztatik. Mindenekelőtt: az országgyűlési, a törvényhozási többség – amely (jelentéktelen kivételektől eltekintve) az uralkodó osztály képviselete, a domináns kultúrához (pénz, nemzet, fehér faj) tartozik – nem a nép többsége. A parlamenti többséget s a rá támaszkodó (illetve az őt létrehozó) végrehajtó hatalmat valóban nem sok minden korlátozza a jelenlegi magyarországi rezsimben, ám a nép többségét annál több dolog.
Ha valakinek az anyagi érdekeire tekintettel van a radikális jobboldali hatalom és kicsinyég még radikálisabb, szélsőjobboldali „ellenzéke”, az a középosztály. (Rájuk se nagyon.) A szociális demagógiának – rezsicsökkentés, „a devizaadósok megmentése”, a Quaestor-kárpótlás, a gyalázatos, „egykulcsos” személyi jövedelemadó (flat tax) gyalázatos csökkentése szemben a gyalázatos, a népet sújtó magas forgalmi adóval – a középosztály a címzettje. A szegényeknek a megalázó és a népjóléti szolgáltatások megszüntetése ürügyeként fungáló „közmunka” jár és jut; a 2015. március 1-jén szétvert szociális segélyezési rendszer nekrológját nem írta meg a középosztály sajtója, mert a súlyos megszorítások a többséget érintették, nem a középosztályt.
A többség – a népi többség – korlátozása csakugyan hathatós: ebben szerepet játszik a munkanélküliek és a prekariátus szervezetlensége és szervezhetetlensége, de éppúgy a nép megfosztása a kultúrától: a „csőcseléknek” a mocskos kertévé, bulvármagazin és gagyi zene jár és jut, a középosztálynak és az egyre tudatlanabb, közönyösebb „értelmiségnek” pedig a provinciális és hedonista antipolitika, a rinyálás a „megosztottságról” (értsd: a posztfasisztákkal való békekötés tapintatos szorgalmazása), a hisztizés a „túlpolitizáltság” miatt (noha a valóság a depolitizáltság, a demobilizáció, a már nem is létező pártokkal szembeni összpolgári gyűlölet, amely csak a gyávaság, a megalkuvás, a behódolás ürügye). Tipikus és általános, hogy a jobboldali államnak a nemzeti burzsoáziát segélyező intézkedéseit „szocializmusnak” és „baloldaliságnak” bélyegzi a baloldalinak csúfolt (valójában neokonzervatív-neoliberális, jobbközép) sajtó.
Holott az „elitek” közötti egyetértés nagymérvű. Azt mondja az országgyűlés etnokonzervatív elnöke: „…Európa nem méltóztatik a saját fiait arra nevelni, hogy dolgozzanak, hanem mindenféle ún. szolgáltató tevékenységekben juttat nekik jövedelmet. [!] De ha ne adj’ Isten ehhez sincsen nagy kedvük, akkor mindenféle munkanélküli- és egyéb szociális ellátásokon keresztül… elviselhető életnívót tud nekik produkálni.” Ez jól rímel Bokros Lajos és Csillag István tirádáira az államfüggő magyarokról, akik mindent a kormányzattól várnak, csak az előítélet emberföldrajzi iránya más.
Államfüggők
Érdekes módon senki nem hívja államfüggőnek az állami költségvetésből – a „stratégiai partnerség” keretében – jutalmazott és buzdított multinacionális vállalatokat, se pedig a „közbeszerzési eljárások” (haha) közbejöttével, állami és európai (azaz szintén állami) pénzekkel kitömött, a szabad piacon nem is próbálkozó, Fidesz-közeli maffiacégeket, amelyek a semmibe vezető, környezetszennyező autópályákat építik a német és japán gépkocsigyártók és a transznacionális kőolajtársaságok számára a dolgozó nép adófilléreiből, viszont az államtól kunyeráló koldusnak föstik le a nem kommersz magyar kultúrát/tudományt és intézményeit, amelyek állami hozzájárulás híján képtelenek a dolgukat végezni (de persze ez utóbbiak alig kapnak pár krajcárt, nem úgy, mint a népnemzeti, „organikus” giccsparádé meg a délibábos-dilettáns káprázatkutató intézetek).
Nem, itt csak a nyugdíjasok, a munkanélküliek, az egyedülálló anyák, a betegek, az éhező parasztgyerekek és a menekültek államfüggők – meg a közmegvetésnek örvendő bölcsészek és művészek. „A többség.” Meg „a tömeg”. A liberális középpolgárság osztálygőgje, a konzervatív nagypolgárság nemzeti és osztálygőgje, a szélsőjobboldali kispolgárság faji gőgje sűrűsödik össze az etatizmus szemrevaló, kackiás vádjában. Amelyet az Új Magyar Gárda, a Betyársereg, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és „néppárti” vérrokonuk, a Jobbik úgy ejt, hogy „segíly” (©kuruc.info). Tájszólásra tekintet nélkül ez a vád azonos – az egyenlőséggel szembeni örök szemrehányás: vagyis a gyöngék megsegítése, „a természetes kiválasztás” és a „létharc” (struggle for life) fölpuhítása miatt a mesterkélt, „természetellenes”, „érzelgős” humanizmus és „filantrópia” címére intézett szemrehányás.
Mit kell ebből a baloldalnak a szívére vennie?
Amennyiben nem tervezzük a kapitalizmus (érték, árutermelés, árucsere, bérmunka, pénz, osztálytársadalom, állami közigazgatás) azonnali megszüntetését – ami még sohasem sikerült, és az esélyek nem lettek sokkal jobbak –, annyiban szerény nézetem szerint arra kell törekedni, hogy a nép átvegye az állam és a tőke fölötti ellenőrzés egy részét. A népjóléti avagy „szociális” ellátórendszer kibővítésének, igazságosabbá és méltányossá tételének legalkalmasabb eszköze ma is a tömegsztrájk (ha van). Tömegsztrájkok és utcai – százezres és milliós – tömegdemonstrációk nélkül nem lenne nyolcórás munkanap, fizetett szabadság, államilag garantált nyugdíj, munkanélküli-segély, ingyenes bölcsőde, óvoda, népoktatás és állami egészségbiztosítás. Nem lett volna szociális bérlakásépítés, olcsó tömegközlekedés, népkönyvtári hálózat, ingyenes felnőttoktatás, szak- és átképzés, gimnáziumi, főiskolai, egyetemi ösztöndíj. (Mert a tömegmegmozdulásokból bontakozott ki az intézményesült munkásmozgalom, amely mindezt kikényszerítette; lásd a belgrádi Mašina munkatársával folytatott beszélgetésemet magyarul itt.)
Mindezeknek a fönntartása és továbbfejlesztése érdekében a népnek – népen itt egyszerűen a tőkejövedelem nélküli többséget értjük – törvényileg garantált befolyást kell meg- és visszaszereznie mind az országos és a regionális-helyi államhatalomban, közigazgatásban, mind az állami és magántőkés vállalatokban, mind a társadalombiztosítási (népjóléti) rendszerekben, hogy a nép számára döntő fontosságú (szociális és kulturális) kérdésekben – a parlamenti erőviszonyoktól függetlenül – érvényesülhessen a nép érdeke és a népakarat.
Néptribun (tribunus plebis)
A vállalatoknál a beleszólási, egyetértési és/vagy vétójog a vezetőségben a dolgozók képviselete („munkástanács”) számára, a munka- és sztrájkjog demokratizálása; mindent meg kell tenni azért, hogy a jelenlegi Munka törvénykönyvét eltöröljék (s az ebbe belenyugvó „sárga” szakszervezeteket újakkal váltsák föl).
Az állammal – mind a politikai kormányzással (törvényhozó, helyben: rendeletalkotó, és végrehajtó hatalommal), mind az európai, országos és regionális-helyi közigazgatással szemben újjá kell alkotni a néptribun (tribunus plebis) intézményét, amely (az ombudsmanhoz hasonlóan, de sokkal tágabb hatáskörökkel) az alkotmányban rögzített fölhatalmazással – javaslattételi és vétójoggal – avatkozhat be a tág értelemben vett népjóléti rendszert (idetartoznék a munkaügy, a közszolgálati bérezés, a munkahelyi diszkriminációnak, illetve a dolgozók társhatalmának, együtt döntési képességének a problematikája, a lakásügy, a tömegközlekedés, a várostervezés, a környezetvédelem, az egészségügy, a népoktatás/szakoktatás) érintő jogszabályok megalkotásába, módosításába vagy eltörlésébe. (Az persze bonyolult kérdés, hogy a „néptribunt”, a nép szószólóját ki válassza meg és hogyan, de ezt további viták tisztázhatják, s nem megoldhatatlan.) A néptribun népjóléti – valóban igen tágra, bőre rajzolt – hatáskörein túl is marad épp elég harci kérdés a népnek, teszem azt a progresszív adózás, a nem kötelező közmunka, nem szólva a kormányzati hatalom korlátozásának és ellenőrzésének örök föladatáról, amelynek teljesítésére csak az egész társadalom képes.
Nagyon sajnálatos, hogy – a parlamentarizmus kiüresedése, szétzüllése (1), a demokratikus pártmozgalmak de facto megszűnése, továbbá a méltányos párt- és kampányfinanszírozás megoldhatatlansága, a médiabefolyás elkerülhetetlenül egyoldalú jellege miatt – a választások iránt fájó szívvel bár, de érdektelenségünket kell nyilvánítanunk. (Bár nyilván nem szavazunk tekintélyelvű, fasisztoid vagy korrupt – no jó: botrányosan korrupt – pártokra.) A nép (misera plebs contribuens: a nyomorú adózó nép) pártjainak vagy munkáspártoknak – vagy akár hagyományos, küzdő szellemű, nagy létszámú szakszervezeteknek – a létrehozására nincsen semmi remény. A politikai viszonyokon kívül ennek a korszellem se kedvez. Mind a védekező individualizmus, mind az általános csalódottság bizalmatlanná teszi a plebejusokat a szerveződés, szervezettség, intézményesülés (képviselet, hatalomátruházás, közvetett népi hatalomgyakorlás) iránt, ezért a „szavazzon rám, majd én elintézem” fölhívás még a kedvezményezett polgárságban se kelt lelkesedést. Ilyesmivel kísérletezni: időfecsérlés.
Ugyanakkor azonban helytelen volna – a kudarcok láttán – a formális (alkotmányos-szabadelvű) demokrácia fölszámolását passzívan nézni. Igaz ugyan, hogy két jobboldali államkapitalista-járadékvadász (állami funkciókat részrehajlóan privatizáló) klikk érdekvezérelt összetűzése többet használt a médiapluralizmusnak, mint több tucat nagy tüntetés. Ennek ellenére világos, hogy – amennyiben megmarad a polgári társadalom és a polgári rendszer – pl. független alkotmánybíróság, erős ombudsman, regionális választott állami szervek, a képviselők függetlenségét és egymás közti egyenlőségét biztosító parlamenti házszabály, befolyásos országgyűlési és helyhatósági ellenzék, arányosabb és méltányosabb választási rendszer, pártatlan(abb), minőségi „közszolgálati” médiák stb. nélkül a „misera plebs” érdekei sem érvényesíthetők, tekintélyelvű féldiktatúrában a tribunátus intézménye se működhetnék.
Ahhoz, hogy polgári rendszerben a rendszer polgári jellege, a fölsőbb osztályok (kisebbség) aránytalan politikai ereje korlátoztassék, a „polgári demokrácia” (a váltógazdálkodás valószínűségére alapított képviseleti kormányzat) megerősítésére és kiszélesítésére van szükség, ezért a szomorúan kevés és igen határozatlan polgári (liberális) demokrata relatív törvényhozási sikere számunkra nem teljesen közömbös, bár többé soha nem szabad az éles világnézeti (sőt: kulturális és esztétikai!) ellentéteket eltompítani. Valaha a munkásmozgalom nyomása tette lehetővé a modern polgári demokrácia kialakulását (mindenekelőtt a nőkre is kiterjesztett, általános szavazati jogot) – a konzervatív polgárság ellenében –, és ma is plebejusok kellenek hozzá, hogy az emberi jogokat a pozitív jog részévé változtató ENSZ-dokumentumok, nemzetközi egyezségokmányok (beleértve az európai alapjogi chartát) és szerződések új életre keljenek, bár tény, hogy a történelmi munkásmozgalom maradandó, ma is érvényes elvei között ilyesmi nem szerepel és nem szerepelhet.
De hogyan lehetségesek mégis ilyen célkitűzések – és nem pusztán stratégiai és „szövetségi” megfontolások – abban a legmélyebb természetét illetően antikapitalista munkásmozgalmi hagyományban, amely a kommunisztikus alapgondolat kulturális kerete? Az ilyen célkitűzés – amely a proletariátus + a prekariátus érdeke – helyes megértéséhez szükséges használnunk Kant „tiszta érdek” fogalmát, amelyet Jürgen Habermas rekonstruált.
„Az általában vett érdek az az öröm, amelyet valamely tárgy létéhez vagy valamely cselekvés képzetéhez kötünk. Az érdek a létezésre irányul, mivel kifejezi a bennünket érdeklő tárgy viszonyát a vágyképességünkhöz. Az érdek ugyanis vagy föltételezi a szükségletet, vagy pedig maga hozza létre.” Kant megkülönbözteti az empirikus és a tiszta érdeket. „A gyakorlati öröm a jóval szemben, vagyis olyan cselekedetekkel szemben, amelyeket az ész princípiumai határoznak meg – tiszta érdek. Az akarat a gyakorlati ész törvényeit tiszteletben tartva cselekszik, a jó iránt érdeklődik, de mégsem az érdekből kiindulva cselekszik.” (Az érzékek érdeke a kellemessel és a hasznossal szemben „patologikus”, a szükségletből származik; „az ész gyakorlati érdeke a jó iránt [viszont] szükségletet ébreszt föl”.)
A nép – a tőketulajdon nélküli személyek összessége – érdeke azoknak a normatív elveknek az érvényesítése, amelyeket a francia forradalom óta a polgári társadalomban „emberi jogok” néven ismernek – akármennyire is támaszkodnak (többnyire öntudatlanul) az osztályegyenlőség és az osztálybéke, a nemi egyenlőség és az etnikai egyenjogúság hamis hipotézisére (ez a föltevés nem a polgári társadalom tökéletlenségei, „torzulásai” vagy fejletlensége miatt hamis: az említett aszimmetriák a polgári társadalom leglényegéhez tartoznak). Az „emberi jogok” elméletéből nem következik cselekedet az osztály-, nemi és etnikai egyenlőség megvalósítására, mert az elmélet hallgatólagosan föltételezi ezeket, ennek folytán ezekkel a célkitűzésekkel szemben semleges. (A nemi és etnikai egyenlőség nem következik be pusztán a diszkrimináció megszüntetésével.) Ugyanakkor azonban – ha a kapitalizmus megszüntetése nem a program része –, a becsületes programnak, amely viszont a kapitalizmus radikális korlátozását, a tőkés vállalatok és a tőkés állam fölötti népi ellenőrzés megszerzését tűzi ki célul, szükségszerű korlátja és előföltétele az „emberi jogok” pozitív, ez esetben alkotmányos, azaz alkotmányjoggá nyilvánítása. Ennek a nyílt és egyértelmű elismerése eloszlatja a liberálisok nem oktalan aggodalmát, hogy a kapitalizmus korlátozása a kapitalizmus körülményei között (amihez óriási hatalomra lenne szükség, voltaképpen nagyobb hatalomra, mint amekkora a kommunizmus bevezetéséhez kellene) egykönnyen diktatúrához vezet, mert a magántulajdon korlátozhatatlanságához fűződő érdekek a szokott polgári jogállami-joguralmi keretek között nemcsak erősek, hanem legitimek is – tehát leszorításuk csak illegitim lehet, csak jogkorlátozással (az alkotmányosság megbontásával) válhatnék elképzelhetővé.
| ||
Ráadásul – de ezt szerintem el kell fogadnunk, ismét csak a kapitalizmus, a polgári társadalom kénytelen-kelletlen, ímmel-ámmal, üggyel-bajjal elismert keretei között (s ez az elismerés még így is mindössze prudenciális) – a tribunátus bevezetése formailag szemben áll a jogegyenlőséggel, hiszen a szegényeknek többletjogokat biztosít (ezt nevezték a görögök demokráciának). Ez leküzdhetetlen ellentmondás. A „szociális demokrácia” alkotmányos garanciái logikai és társadalmi feszültséghez vezetnek a polgári társadalomban, a polgári jogállamban – szemben az esetleges egalitárius (egyenlősítő) kormányintézkedésekkel, amelyek (bármennyire üdvösek, ha sor kerül rájuk) nem módosítják az állam szerkezetét, és nem kezeskednek az egyenlőség fönnmaradásáért, hiszen más színezetű kormányok által visszavonhatók. El kell ismernünk, hogy egalitárius kormányzatok hosszú távú fönnmaradása fölöttébb bizonytalan a hierarchikus osztálytársadalmakban, márpedig a polgári társadalmak ilyenek. A gazdasági-szociális-kulturális-politikai, továbbá nemi és etnikai egyenlőség s a vele járó osztálybéke csak az osztályharc alkotmányos kiegyensúlyozásától várható – bizonyos mértékig – a kapitalizmusban. (És ez nem jelentheti sem a fölvilágosító, sem a marxi értelemben vett emancipációt. – Az egyenlőség definíciója egyszerű, különösen, ha a meghatározás minden idők egyik legnagyobb géniuszától származik: az egyenlőségen azt kell érteni „…a vagyon tekintetében […], hogy egyetlen polgár sem olyan gazdag, hogy egy másik polgárt megvásárolhasson, és egyetlenegy sem olyan szegény, hogy kénytelen legyen eladni magát” [„…quant à la richesse, que nul citoyen ne soit assez opulent pour en pouvoir acheter un autre, et nul aussi pauvre pour être contraint de se vendre”], Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződésről, 1762, II, xi. A kapitalizmus – ha Marx jól látja, márpedig alighanem élesen látja – nem elégítheti ki ezt a kritériumot.)
Nem kétséges, hogy evvel szemben is fölmerülnek liberális aggályok. Az alkotmányos-szabadelvű demokrácia mai hivatalos doktrínája szerint a magántulajdon korlátozatlansága biztosíthatja egyedül az életformák pluralitását, a személyi függetlenséget és a szüntelen aleatorikus-sztochasztikus változást, a rögzült tekintélyek állandó föllazítását – s ezt a korlátozatlanságot a magas adók se szüntetik meg, hiszen az adók nem jelenthetik (a polgári társadalomban) a tulajdon törvényes elkobzását, bizonyos mértéken túl nem lehet adóztatni. A tribunátus (bármi legyen a konkrét közjogi megoldása) előjogot jelent a szegények számára – s a többség rögzített előjogai is előjogok.
A képviseleti kormányzat szemmel látható rothadása
A képviseleti kormányzat szemmel látható rothadása elviselhetőbb lenne, ha volnának megkérdőjelezhetetlen integritású intézmények, amelyek nem szolgálják ki a jobboldali/szélsőjobboldali végrehajtó hatalom intencióit – ilyen(ek) kellene hogy legyen(ek) az alkotmánybíróság, a kúria, a legfőbb ügyészség, a számvevőszék, az ombudsman hivatala, a versenyhivatal, a tudományos akadémia, a nagy egyetemek, a kutatási és művészeti közalapítványok, a közszolgálati médiák, és í. t. (És persze haladéktalanul vissza kellene állítani a társadalombiztosítási önkormányzatokat – javított kiadásban.) Ez az integritás számos kiváló tisztségviselő erőfeszítései ellenére sajnos nem tekinthető bizonyosnak.
Ámde kérdés, hogy megmarad-e egyáltalán Kelet-Európában az a polgári társadalom, amellyel máskülönben harcban (békés állóháborúban) állunk, s nem teszik-e tönkre még ezt is az „osztályharc fölülről” olyan beteges jelenségei, mint az uralkodó osztály legerőteljesebb hatalmi frakcióinak a hadjáratai a legszegényebbek, a romák meg a nők, a melegek, a menekültek/bevándorlók, a zsidók, a „külföld” mint olyan és a nemzetközi polgári jogintézmények ellen. Ezeket a hadjáratokat még veszedelmesebbé teszi a „perverz újraelosztásnak” az az agresszív alakváltozata, amelynek keretében az informális érdekcsoportok által „megszállt” nemzetállam egyszerűen – ellenszolgáltatás nélkül – átnyújt vállalatokat és (túlárazott megrendeléseknek álcázva) pénzt ugyanezeknek az érdekcsoportoknak, amelyek nem a piacon működnek, hanem állami beszállítókként biztos jövedelemre tesznek szert az adófizetők fabatkáiból. A cégek versenyét nem a piac dönti el, hanem a kormányzó klikk kegye – többek között ez az általános drágaság oka. Itt nem a hagyományos korrupcióról van szó (amelyben vállalkozók államhivatalnokokat vesztegetnek meg), hanem a piac politikai manipulálásáról, amelyet a főhatalmat gyakorló klikk jogszabályokkal legalizál. A főhivatalnok és a korrupt üzletember itt gyakran egy és ugyanazon személy. Az állami zsebéből átteszi a zsozsót a magánzsebébe, teljesen törvényesen.
Tehát itt nem „államosítás” folyik – amelyről s amely ellen liberális barátaink deklamálják dörgedelmeiket –, hanem állami funkciók bizonyos tőkés érdekcsoportok javára történő értékesítése (privatizálása), amelyben a funkciókat a költségvetés forrásaiból az állam működteti, a profit azonban a politikailag kiváltságos magántőkés érdekcsoportok számláira érkezik: ez kettős kizsákmányolás!
Orbánisierung, orbanizacja
Szerencsétlenségünkre vannak olyan autentikusan baloldali értelmiségi csoportok, amelyek készpénznek veszik ezt a liberális tévedést, és azt képzelik, hogy az Orbán-rezsim (németül már megszületett az Orbánisierung és lengyelül az orbanizacja kifejezés, komoly lapok használják…; hogy is kell ezt majd ragozni? „Macedónia koszovói mértékben leorbánosult”, vagy inkább „elorbánizálták”, vagy „boszniai mintára orbánosodott szét”?) a maga államot tördelő „nemzeti” kapitalizmusával – „hibái” ellenére – mégiscsak szembeszáll a globális kapitalizmus hegemón erőivel: ez dőreség. Mindössze annyi történik, hogy az államot széttördelő, a polgári közigazgatást és igazságszolgáltatást pusztító rezsimet vezető (regionálisan, nemzedékileg és politikailag körülhatárolt) magántőkés érdekcsoport – visszaélve hatalmi monopóliumával – leszedi a sápot. Ez nem egyszerű korrupció, nem államkapitalizmus, még csak nem is „gazdasági nacionalizmus” (hol vannak itt védővámok?), hanem antiegalitárius államtalanítás – bár nem tiszta piaci logika, hanem a magáncélú kisajátítás logikája szerint. Ennek vannak előzményei a két világháború előtti Kelet-Európában; hasonló folyamatok kezdődtek el a „létező szocializmus” (tervező államkapitalizmus) végóráiban is, csak nem ennyire centralizáltan. A profitot a piacon hozzák létre, de nem teljesen a piacon osztják el: ezért tőkés vállalatok hanyatlásnak indulhatnak pusztán azért, mert valamely cégcsoporttól megvonják – politikai és személyi ellentétek miatt – a kormányzattól származó privilégiumait. Az adófizetők egyrészt mint megrendelők finanszírozzák a kegyelt vállalatokat, másrészt mint fogyasztók és fölhasználók fizetik a vállalati nyereséget: ez önkényen alapuló hiperkapitalizmus, amely régen csak olyan különleges területeken volt észlelhető tőkés országokban, mint a fegyvergyártás és a katonai objektumok építése. A kormányzat gazdasági beavatkozással növeli a kizsákmányolási rátát, és az így keletkező szupraprofit az államot nem joguralmi, hanem informális-önkényes módszerekkel vezető klikket gazdagítja. De ne túlozzunk: ez a gazdaságnak csak kisebb része; rajta kívül a kapitalista piaci szokvány uralkodik.
Itt a nép nem pusztán anyagi veszteséget szenved el, hanem elveszti az államát – elveszti a „közjóba” és a „közérdekbe” vetett hitét is, amelyen a mai kelet-európaiak már röhögni se tudnak –, amivel aztán elveszti nemcsak a polgári társadalomban amúgy is erősen korlátozott befolyását, hanem az ellenhatalmát (az ellenhatalom lehetőségét) is, amely csak a nem esztelenül részrehajló jogállammal szemben lehetne hatékony.
Egyszóval paradox módon a proletár és prekárius népnek nem lehet közömbös, hogy mi történik ellenségével, a polgári jogállammal. Ezért ilyen bonyolult – már 1848 óta legalább – a baloldali politika. Tudjuk, hogy emiatt ezt a politikát milyen ellentétes végletekbe ragadta a huszadik század. Hiszen 1917–1923 kommunista alapeszméi megmaradtak utópiának, aztán mind a bolsevik, mind a szociáldemokrata típusú államkapitalizmus megbukott, a mindezt világosan látó szekták pedig megmaradtak szektának. Az újból egyre népszerűbb marxizmus pedig nem a proletármozgalom tudománya és fogalmi költészete, hanem antikapitalista kritikai műfaj és – sokszorosan tagolt – intellektuális áramlat, amely valóságos mozgalomhoz nem kapcsolódik, hiszen ilyen mozgalom nincs.
De van azért vigasz
De azért van vigasz: a szerényen antikapitalista baloldalnak vannak – régi és új – politikai föladatai, amelyek a jelenlegi, a nép számára fölöttébb kedvezőtlen viszonyok között is értelmesek és elodázhatatlanok. Ezek a föladatok nem a polgári politikán belül értelmezhetők – a főhatalom megszerzése nemcsak kilátástalan, hanem a tanulságok fényében nem is kívánatos –, de egyelőre a polgári jogállamon belül (2). Ezen belül a tendenciájában (nem a valóságában) emancipatorikus jellegű, a proletariátus és a prekariátus osztályhelyzetét, relatív súlyát intézményesen javító ellenhatalom létrehozására törekedni kell és lehet. Ez a nép „tiszta érdeke”. Ennek a törekvésnek a sikere, ha lesz, nem lesz „szocializmus”. Csak a létező rendszer demokratikus elemét – amely csak az egyik, jelenleg alig létező eleme az egésznek – erősítheti. És még ennek is elejét veheti a fajgyűlölet, az etnicizmus, a sovinizmus, az antiszemitizmus, a xenofóbia, az iszlamofóbia, a nőellenesség (antifeminizmus), a homofóbia – mindezek a rendszer egyenlőségellenes, hierarchikus és elnyomó mozzanatait változtatják „passzív ellenforradalommá”, nem kizárt, hogy széles népi részvétellel. Nem lehetetlen, hogy a megtévesztett nép jelentős szerepet vállal önmaga legyőzésében és kisemmizésében. Nagy-Britanniától Macedóniáig és Dél-Afrikáig (ahol rasszista erőszak sújtja a fekete bevándorlókat, akiket a többségi fekete fajüldözők lenézően „afrikai”-nak neveznek!…) ennek számos fenyegető jele látszik. Ezeknek az ügyeknek a tekintetében a liberalizmus balszárnya – ugyan mindig bizonytalan és megbízhatatlan – szövetséges lehet néha. Bár nyilván még ennyire se szövetséges a nyugati imperialista hegemónia kritikájában, a kizsákmányolt, éhen halasztott keleti és déli népek iránti maradéktalan szolidaritásban és számtalan más ügyben, nem szólva az Európai Unió negatív szerepéről Kelet-Európa számos problémáját illetően, amit kitűnően illusztrál Görögország ügye meg az egész balkáni krízis. (Természetesen nem tagadható, hogy a magyarországi szegénység és mélyszegénység föltárását liberális szociológusok és írók végezték el: nélkülük minderről semmit se tudnánk. Semmilyen világnézeti ellentét nem késztethet bennünket hálátlanságra – és füllentésre. A radikális baloldal száz éve gyűlöli a „haladó értelmiséget”, a liberálisok pedig nevetnek a marxistákon: ez politikai-pszichológiai értelemben nem meglepő – a tőkés világrenddel szembeni ingerült megvetés és a polgári „meliorizmus” nyilván nem egyeztethető össze –, de engem ez személy szerint hidegen hagy.)
Tudom, hogy a „munkás” és a „paraszt” politikailag inkorrekt szólásforma lett, de az emancipációs és/vagy ellenhatalmi harc szubjektuma az említetteken kívül a fehér és heteró munkásság és parasztság (ezt Magyarországon eufemisztikusan „a vidék”-nek szokták nevezni), azaz a proletariátus, a prekariátus és az underclass (a szubproletariátus). A kis létszámú, habozó és civakodó baloldali (értsd: antikapitalista, polgárellenes, rendszerellenes) értelmiség önazonosságának kulcsa – ha szabad magamat ilyen régimódian kifejeznem – a hűség a néphez.
Bármiféle kritikai stratégiának csak ez lehet az alapja; akkor is, ha ez hedonista-nihilista fiatal polgárok számára abszurd és nevetséges.
A föladat
A föladat – s a belőle fakadó vigasz, amely nem érzelgés, hanem munkaterv – főleg abban áll, hogy létre kell hozni (kezdetben természetesen csupán mikropolitikai szinten) azokat a mozgalmakat, amelyek (a végcél föladása nélkül, mert a végcél nem semmi) a polgári társadalmon belüli ellenhatalmat (a tribunátust) fogják megteremteni, megbontva – de nem pusztán informális, hanem alkotmányos erővel – a polgári jogállam egységét, az „orbánizációval” ellentétes irányban. A közszabadságok liberális híveinek megnyugtatására: az ellenhatalom nem növeli, hanem csökkenti az állam összhatalmát. (A hatalommegosztás és a szabad nyilvánosság liberális-demokratikus alapelve is hasonló logikát követett, történelmi hanyatlása miatt azonban már kevéssé hatékony. A demokrácia megújításához új elvekre, intézményekre, gyakorlatokra lesz szükség.)
Az autoritárius és represszív polgári állam egységének megbontását a voltaképpeni demokratikus (népi) elemek bevitelével csak intenzív – szociális és egalitárius – tömegmozgalmak vihetik végbe. A munkahelyeken és az utcán. És csakis akkor, ha ez illúziók nélkül történik: a tőke és a tőkés állam abszolút hatalmának a korlátozása nem „szocializmus”, még akkor se, ha ennek a korlátozásnak kiharcoljuk a permanens alkotmányos biztosítékait. Evvel csak annyit lehet elérni, hogy a proletariátus és a Gramsci értelmében vett „szubaltern osztályok” ismét tevékeny szereplőivé válnak az alapvető és állandó konfliktusnak, és újjászületik a kontrahegemonikus „adversary culture” – ez utóbbinak a kezdetei már megfigyelhetők, ha nem is Magyarországon, bár aprócska jelek már itt is föl-föltűnnek.
A liberális kollégák nevetni szoktak rajta, hogy a pillanatnyi magyarországi rezsim „polgárinak” és „nemzetinek” titulálja magát. De ajánlatos lesz, hogy az ajkukra fagyjon a mosoly: a nemzeti burzsoázia előnyeinek maximalizálása rövid úton lehetséges az állam kifosztása révén, ami nem „államosítás”, hanem ennek az ellenkezője. Rezsim ennél polgáribb már nem is lehet. Amikor a burzsoá állam „közmunkás” éhbérért „foglalkoztatja vissza” (!) már a tanárokat is (a „közmunka” egyébként: közvetett bércsökkentés), s egyben kedvezményekkel, hitelekkel, állami megrendelésekkel „serkenti” a tőkés társaságok beruházásait, akkor osztályelkötelezettsége nem vitás. Amikor rasszista uszítással legitimálja – igen sikeresen – a népjóléti rendszer fölszámolását, ez az elkötelezettség szintén világosabb a napnál. Ezeket az európai rezsimeket a radikális változástól csak a háború – polgárháború, etnikai háború, nemzetállamok közötti háború – mentheti meg, ezért a béke (amelyre a fő veszélyt az eszement nyugati, főleg amerikai külpolitika jelenti, amelynek a keleti-déli ellenfelei, de szövetségesei is iszonyúak) a radikális demokratikus és egalitárius átalakulás legfőbb föltétele ma. Ezért – eltérően a kelet-európai liberálisoktól és a nyugati konzervatívoktól – nem szabad fölülnünk az egyébként önmagában is helytelen orosz- és arabellenes uszításnak, a primitív iszlamofóbiának; ezért is aggasztók az olyan tünetek, mint Michel Houllebecq szalonrasszista ponyvaregényének sikere minden „oldalon”.
És amiről a liberális médiahegemónia – amiről nem valami összeesküvés tehet, hanem az, hogy az értelmiség több mint háromnegyede liberális – miatt a sajtó meg az internet többnyire hallgat, arról nem szabad megfeledkeznünk: az elnyomás paradigmája az osztályuralom (beleértve a néptömegek iránti megvetés domináns politikai kultúráját), amin nem javít, csak ront az, hogy a proletariátus (és nagyszámú történeti utóda) immár nem politikai szubjektum, nincs saját politikája és nincs saját morális identitása. Ezt nem lehet „fölülről” újra megalkotnunk; működnünk ennek hiányában kell, de minden lehető alkalmat meg kell ragadnunk a nép mozgósítására, a „misera plebs contribuens” autonómiájának fokozatos kialakítására, az új demokratikus hatalommegosztás érdekében.
Ne búsuljatok: nagy munka vár ma reátok, állnak még a paloták (3).
(1) Ennek az írásnak a megértéséhez egy másikat is föltétlenül el kell olvasni: ezt itt.
(2) Természetesen vannak olyan technikai rendszabályok, amelyekkel – a mai rendszeren belül – meggyöngíthető (a népnek visszaadható) a hatalom egy része. Például: 1. be kell vezetni a teljesen arányos („tiszta listás”) képviseleti rendszert, bejutási küszöb nélkül; 2. legföljebb kétévenként országgyűlési és helyhatósági választásokat kell tartani; 3. senki nem lehet kétszer képviselő, és legföljebb egy évig (és csak egyszer) lehet miniszterelnök (a kétéves ciklus félidejében kormányfőt kell cserélni), a képviselők (miniszterek, államtitkárok) 50 százaléka nő kell hogy legyen, háromból legalább egy miniszterelnöknek nőnek kell lennie (legföljebb egy ízben követhet férfit férfi); 4. a részvétel a választásokon és a népszavazásokon – komoly pénzbüntetés terhe mellett – kötelező; 5. a képviselői (miniszteri, államtitkári stb.) tiszteletdíj maximuma a diplomás átlagbér; 6. a képviselőnek (miniszternek, államtitkárnak stb.) és családjának nem lehet semmilyen működő vállalkozása, nem lehetnek részvényei, kötvényei, állampapírjai; 7. a költségvetés főbb tételeiről, irányszámairól és az adók általános jellegéről minden évben népszavazást kell szervezni (ez internetes is lehet); 8. az alkotmányt és minden módosítását – a módosíthatatlan alapelvek (Ewigkeitsklausel) egyszer s mindenkorra szóló, egyetlenegyszer elfogadott pár mondatától eltekintve – négyötödös országgyűlési (vagy alkotmányozó gyűlési) többséggel lehet csak elfogadni, és népszavazással kell megerősíteni, amelynek eredménye csak kétharmados többség létrejötte esetén érvényes; 9. a népszavazások tematikai korlátozását meg kell szüntetni; az államnak szorgalmaznia kell, hogy minél többször döntsön a nép közvetlenül – helyben és országosan; 10. az államnak nem szabad titkos szerződéseket kötnie, és záros határidőn belül, időközönként nyilvánosságra kell hoznia minden diplomáciai ténykedést; 11. minden állami és kormánytevékenységet dokumentálni kell, és a dokumentumokat nyilvánosságra hozni; a kormányülések nyilvánosak; 12. meg kell szüntetni minden titkosszolgálatot; 13. az állam nem lehet tagja olyan föderatív vagy nemzetek fölötti rendszernek, amelynek a törvényi és regulatív alapelvei nem elégítik ki saját alkotmányosságának és részvételi alapprincípiumának kritériumait; 14. nem szabad katonai jellegű rendőrséget (ilyen a mai magyarországi – és a legtöbb – rendőrség ma) fönntartani; 15. vissza kell állítani az Alkotmánybíróság jogköreit, és ki kell szélesíteni, meg kell növelni az ombudsmani hivatalokat; 16. vissza kell állítani a korábban független állami intézmények függetlenségét (beleértve az egyetemi autonómiát), amelyekben demokratikus-önkormányzati belső rendszert kell létrehozni, ideértve a közszolgálati médiákat is; 17. a nép megélhetése és biztonsága számára fontos gazdasági területeken állami ellenőrzést lehet létrehozni; az állami holdingok és vállalatok igazgatóit kétharmados többséggel választja meg az Országgyűlés, akiknek (és családtagjaiknak) nem lehetnek működő magánvállalkozásaik, részvényeik, kötvényeik és állampapírjaik, akárcsak a fontosabb köztisztviselőknek és a jegybank, számvevőszék vezetőinek stb., e megbízásuk letelte után még legalább tíz évig. És így tovább. Jellemző, hogy az ilyen (vagy hozzájuk hasonló) egyszerű és gyakorlatias, demokratikus „ihletésű” rendszabályok szokták leginkább kivívni az „utópiának” rendszerint jutó megvetést és gúnyt – és nem az utópiák. Az utópiák szépek, s mivel utópiák, nem követelnek meg lemondást hatalmi kiváltságokról, és nem kívánnak áldozatot és elkötelezettséget a megválasztott vezetőktől. (Az átabotában és hevenyészetten összeállított lajstrom követelményei egyébként önevidensek, maguktól értetődők – mármint demokraták számára; s itt demokratán NEM liberálist értünk persze.)
(3) Persze lehetséges, hogy írásom – látva a görög baloldal és a görög nép rettenetes kudarcát – okafogyott, és az ilyen reformista elmefuttatásoknak már semmi értelmük nincsen. Lehetséges, hogy a kései kapitalizmus gyöngécske demokratikus tartalékai immár teljesen elfogytak.
