Austra a Dürer Kertben

  • 2014. szeptember 5.

Snoblesse

Az egyik legimpulzívabb elektronikus pop/wave zenekar először Magyarországon.
false

Katie Stelmanis, a lett származású kanadai énekesnő és billentyűs/multiinstrumentalista számos formációval kísérletezett, míg megalapította az Austrát (eredetileg Maya Postepski dobossal és a Dorian Wolff basszusgitárossal kiegészülve, klasszikus trió formációban), amivel szépen be is futott. A titok nyitja többek között Stelmanis érzelmek és hangok széles skáláját átívelő hangja, az erős, s egyben borongós hangulatú, néha fájdalmas tónusú, de mégis tömör energiát hordozó dalok sora – amelyekből már két albumot is összeraktak (s akkor nem szóltunk az izgalmas maxi B-oldalakról). A 2011-es bemutatkozó Feel It Break (erről bővebben itt olvashat) pontosan rafinált nyersesége, a hideg elektronika mindenekfelett való uralkodása miatt volt oly lebilincselő, a tavalyi Olympiát (amiről itt írtunk) többek között a dalok látszólagos törékenységét kijátszó ravasz kifinomultság, a gazdagabb élőzenei szövet és a klasszikus elektronikus tánczenék hatása, a chicagói és detroiti ritmusok ügyes használata tette figyelemre méltóvá. Idén is előálltak már egy remek négyszámos E.P.-vel, friss nyersanyagban sem lesz hiány – s valószínűleg a budapesti közönséget is lenyűgözi majd szuggesztív attrakciójuk, mely egyben a Recorder Magazin 25. számának Launch Party-ja (előzenekarként fellép még Rickolus nevű amerikai kollégájuk is).

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.