Ivan & the Parazol Orfűn

  • 2014. június 12.

Snoblesse

Lovasi házifesztiválján hangoskodnak.
false

„Tőlünk nem lehet elvárni azt, hogy ötévente megújuljunk, mint David Bowie. De ez hozzáállás kérdése is. Manapság meglátnak a színpadon egy aktívabban mozgó énekest, és rávágják, hogy »ez tiszta Mick Jagger«. Lehet, hogy Mozartot is dicsérték úgy, hogy »ez tiszta Bach«.” Vitáris Iván, az együttes ékezet nélküli Ivanja összegezte így az elmúlt néhány száz év zenetörténetét, de lássuk, mit gondolnak a többiek:

Magyar Narancs: A fiatal rockzenekarok között sokan nyúlnak inspirációért a hatvanas, hetvenes évek rockzenéjéhez. Mi a közös pont az akkori és a mai fiatalok életérzése között?

Beke István: A mai fiatalok keresik a gyökereiket, és nem találják sehol sem. Ez a gyökértelenség lehet a párhuzam a hippigeneráció és a mostani fiatalok közt: ami a II. világháború után felnövő fiataloknál a szülőhiány, az most a generációs szakadék. Manapság sokszor a szülő és a gyerek nem családként él együtt, hiszen a szülők is elmennek bulizni, és keveset foglalkoznak a felnövő generációval. Ezért a fiatalok egymás között keresik az értéket. Ezért jó kapaszkodó lehet, hogy a mi zenekarunk olyan értéket képvisel zeneileg, ami bebizonyította az idők során, hogy képes fennmaradni.

Simon Bálint: Ez a jelenség nemzetközi szinten is megvan. Azért nincs gyökerünk, mert bárhol lehetne, annyira kinyílt a világ az internet és a határok megszűnése által. A kommunizmusban a fiatalok azon sírtak, hogy csak egy közül lehet választani, most mi a nagy demokráciában azon sírunk, hogy végtelen mennyiségű dologból lehet választani.

Balla Máté: Ha lázadásról beszélünk, az elsődleges a zene. Itthon pedig nem nagyon vannak olyan jellegű rockzenekarok, mint mi. Én ebben érzem a forradalmat.

SB: Azt szokták mondani, hogy a Stones vagy az LGT már megcsinálta azt, amit mi. Természetesen. Csakhogy az negyven éve volt. Mi viszont most csináljuk, és ez ráébresztheti az embereket, hogy milyen jó a rockzene.

Vitáris Iván: A szakma és a sajtó részéről ránk irányuló figyelem jó lehetőséget nyújt arra, hogy elkezdjen felépülni a mi generációnk zenei élete. A magyar könnyűzenében a 10-15 éve működő zenekarok – Heaven Street Seven, 30Y, Vad Fruttik stb. – után van egy szakadék, és utána rögtön mi jövünk. Most beindult itthon egy kisebb hullám, és tökre örülünk azoknak a zenekaroknak, amelyek azt gondolják, hogy ha mi elmentünk az amerikai SXSW fesztiválra, akkor beneveznek ők is.

SB: A külföldi szereplésekkel az is célunk, hogy feltegyük a magyar zeneipart a nemzetközi térképre. Vannak jó klubok, jó zenekarok, jó producerek, jó fesztiválok: minden adott ahhoz, hogy Magyarország ugyanolyan fontos résztvevője legyen a nemzetközi piacnak, mint bármelyik másik ország.

Nos, csak remélni tudjuk, hogy jó úton halad országunk felhelyezése a nemzetközi zenei térképre (a teljes interjú itt). Hogy hol tartunk per pillanat, mindenképpen kiderül a mai koncertből.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.