Kortárs science fiction és fantasy

  • 2015. április 22.

Snoblesse

Beszélgetés a sci-firől a könyvfeszten.

Nem olyan régen, egy nem olyan távoli galaxisban történt, hogy a Galaktika szerkesztői a magazin háromszázadik, ünnepi számába a kortárs hazai szépirodalom nagyjait kérték fel egy-egy fantasztikus novella megírására. Lássuk, hogyan értékelte kritikusunk az eredményt:

false

„A jelenlévők változatos, de jól körülhatárolható stratégiák mentén igyekszenek megoldani a feladatot: vagy humorral és iró­niával kerülik meg a kihívás legjavát (Hartay Csaba: Egy tehén fénykora, Vörös István: Az iskolabusz nem jut el a Jupiterre), vagy tessék-lássék módon fantasztikus elemekkel dúsítják fel saját szerzői világukat. Az agyvérzéses nagypapa harmadik típusú találkozása Cserna-Szabó András Smafujában vagy Dragomán György illegális határátlépőinek medvehátasai szabadon felcserélhető, idegen díszletelemek a szövegtestben, amik mintha csak a műfaji címke kedvéért kerültek volna bele. Ugyanezt a kompozíciós logikát követi a kiadvány egyik legerősebb szövegében Kiss Noémi, de az Orsolya, a csecsemőnk hajléktalanokat elnyelő utcavégi gödre végre egyaránt bír cselekményformáló erővel és metaforikus jelentőséggel, így a fantasztikum felbukkanása egy megromlott házasság árnyékában több lesz puszta gegnél.”

És akkor idézzük, mert kritikusunk is idézi, Theodore Sturgeon sci-fi író elhíresült szállóigéjét: „A sci-fi – és vele együtt bármilyen kulturális termék, színháztól a költészetig – kilencven százaléka szükségszerűen rossz, ebből a szempontból nincs különbség elitirodalom és populáris kultúra között.” Jobb, ha ezt is a fejünkbe véssük, s így veszünk részt a könyvfesztiválos beszélgetésen, melyen a hazai és a nemzetközi zsánertrendekről, díjakról és kortárs szerzőkről lesz szó.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.