Koncentráltabb figyelem – Nánay Fanni színházi szervező

  • rés a présen
  • 2014. február 6.

Snoblesse

Február 10-ig zajlik az Európai Színművészeti Egyetemek Szemléje Miskolcon.

rés a présen: Hogyan kerültél kapcsolatba a Színművészeti Egyetemek Szemléjével?

Nánay Fanni: Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója és a SZEM fesztivál kitalálója keresett meg tavaly nyáron, hogy vállalnám-e a frissen induló esemény koordinálását. Bár korábban nem volt szorosabb kapcsolatom (sem a magyar, sem a külföldi) színházi egyetemekkel, nagyon tetszett a fesztivál ötlete, az, hogy ablakot nyit Európára.

rap: Miért lehet érdekes egy nem szakmai néző számára, hogy milyen munka zajlik a különböző színiiskolákban?

NF: A fesztivál előadásai tavaly tömött nézőterek előtt zajlottak, s a résztvevők mellett ugyanolyan jelentős részét alkották a közönségnek a miskolci színházkedvelők, ami azt bizonyítja, hogy komoly az érdeklődés. Ennek okát kereshetjük a különböző társadalmi-kulturális kontextusok, színházi hagyományok különbözőségében, de a fiatal alkotók látásmódjának, alkotói módszereinek frissességében is.

false

rap: Milyen szempontok szerint történt a válogatás?

NF: Idén a zenés színház áll a középpontban, ennek megfelelően három opera-előadás, valamint két kortárs zenei produkció is helyet kapott, ám ugyanúgy láthatunk mozgás-, illetve szövegalapú alkotásokat is. A külföldi színházi egyetemek és akadémiák nyílt pályázati felhívásra jelentkezhetnek kész vizsgaelőadásokkal, amelyek közül a Miskolci Nemzeti Színház művészeti tanácsa választja ki a programba bekerülő öt produkciót. A magyar válogatás esetében inkább a kurátorok személyes tapasztalata a döntő.

rap: Jó helyszín Miskolc?

NF: Több szempontból is fontos, hogy a fesztivál nem Budapesten valósul meg. Egyrészt némiképp enyhíti a kulturális élet főváros-orientáltságát, másrészt koncentráltabb figyelem irányulhat a programokra, s végül egy kisebb város a résztvevőknek is alkalmasabb lehet az alkotó együttlétre.

rap: Melyek a kedvenc előadásaid?

NF: Talán a helyszín-specifikus művészetekre fókuszáló Placcc Fesztiválban végzett kurátori és szervezői munkám az oka, de személyes kedvencem a varsói Akademia Teatralna im. Zelwerowicza Lukrécia meggyalázása című operája, amelynek bemutatójára egy használaton kívüli nyomdaépületben került sor, a miskolci közönség pedig a Nemzeti Színház festőműhelyében láthatja a produkciót. Nagy érdeklődéssel várom Zsótér Sándor Hamlet-előadását a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem IV. éves színész osztályával, amely szintén elszakad a színpadtól, és bebarangolja az épületet. Fontosnak tartom, hogy délelőttönként a diákok mozgás- és énekworkshopokon vehetnek részt közösen: idén Szabó Mónika, Horváth Csaba és Gemza Péter tart egy-egy háromnapos kurzust.

rap: Hogy állnak a Placcc előkészületei és utómunkái?

NF: 2013-ban két Placccot is szerveztünk, májusban Csepelen, szeptemberben pedig Budapest belsőbb kerületeiben jelentkeztünk köztéri és helyszín-specifikus programokkal. A csepeli fesztivál minden várakozásunkat felülmúlta, a gyárnegyed valóban erős inspirációként szolgált a felkért alkotók számára. Jelenleg már a 2014-es fesztiválra készülünk, amelynek keretében a külföldi előadások meghívása mellett magyar művészeket is felkérünk különleges helyszínekre álmodott alkotások megvalósítására. A fesztivál időpontja immár hagyományosan szeptember utolsó hete lesz, ám úgy tervezzük, hogy addig is jelentkezünk kisebb Placcc-akciókkal.

rap: Van időd más projektekre is?

NF: A két fesztivál, vagyis a Placcc és a SZEM szervezése valójában szinte kitölti a teljes naptári évet. A Placcc esetében persze jóval erősebb az érintettségem, hiszen annak (Erdődi Katival együtt) alapítója, valamint egyik kurátora és főszervezője is vagyok, így rendszeresen járok hasonló (a köztéri és helyszínspecifikus művészetekre fókuszáló) nemzetközi fesztiválokra. Mindenekelőtt azonban igyekszem nem munkamániássá válni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.