Magyar Narancs: A szakmád nagyfokú exhibicionizmust igényel, de ha valaki a saját életéről szóló darabban játszik, ráadásul egyedül, akkor teljesen ki kell tárulkoznia. Ez nem rémít meg?
| ||
Hujber Ferenc: Dehogynem, iszonyatosan! Amikor ezzel a felkéréssel megkerestek, az első kérdésem az volt, hogy miért pont én? Amerikában is mindig olyan embereket kérnek erre fel, akik már megjárták a poklot – hát ezért választottak engem. Mikor elmondták, hogyan fog ez kinézni, és mutattak pár részletet John Leguziamo Ghetto klown című show-jából, én halálra rémültem. Két hétig gondolkodtam, hogy akarom-e, merem-e, tudom-e, aztán valahogy meggyőztem magam. És nem bántam meg, bár nagy mentális és fizikai próbatétel, és persze lelkileg is meggyötör: a felkészülés alatt többször volt, hogy kértem, álljunk le, mert nekem most ki kell mennem egy kicsit bőgni.
MN: Nemrég azt nyilatkoztad, hogy ha ezt a darabot jól csinálod, akkor lehet, hogy utána már nem is akarsz a színészettel foglalkozni, ezt az egészet le akarod zárni, gyógyult akarsz lenni.
HF: Én terápiás céllal lettem színész. Annyi rossz dolog történt velem már gyerekkoromban, hogy nekem tulajdonképpen nem az volt a fontos, hogy a színpadon legyek, hanem az, hogy találjam meg végre azt a figurát, akinek a segítségével megértem, miért történtek velem ezek a dolgok. Ha a figurákban, akiket játszom, felismerem a felnőtteket, akik gyerekkoromban nem bántak szépen velem, akkor lehet, hogy megértem az ő motivációjukat, és akkor talán meg tudok nekik bocsátani. És utána talán magamnak is meg tudok bocsátani. Remélem, hogy leszek egyszer annyira gyógyult, hogy ne akarjak színész lenni.
Az interjú teljes egészében itt olvasható. Hujber Ferenc teljes egészében a Millenárison tekinthető meg, ahol a Negyvenen vagyok című one-man show-ban látható.
