Mi is beszélgettünk velük, igaz, külön-külön, de most egymás mellett (alatt) idézzük őket.
„Befelé fordultunk, nem érdekel minket, mi fáj másnak, hogy például milyen identitásküzdelmeket vív önmagával egy kínai költő Ausztráliában, vagy milyennek látja magát egy indonéz Németországban. Az emberek összevissza vándorolnak a földön, nem kevesen közülük többnyelvűek, és álmukban azt se tudják, melyik nyelven szidják a dolgok kutya úristenit. Interneten küldözgetik egymásnak a külső-belső tetoválásaikat, de nekünk nincs időnk ilyesmikkel foglalkozni: teljesen lefoglal minket a saját nyomorunk. Kár, mert túl sokat – úgy néz ki – nem profitálunk belőle, és valami fene nagy örömünket se leljük benne” – nyilatkozta nekünk Kántor Péter (a teljes szöveg itt)
| ||
„Írás közben nem szabad kifelé figyelni. Írás közben nincs olvasó. Írás közben írás van. A Virágzabálókban azt tekintettem a legnagyobb kihívásnak, hogy képes vagyok-e emberi arcokat, eleven figurákat teremteni; fel tudom-e eleveníteni az irodalom régi nagy hivatását, még a tizenkilencedik századból: hogy az olvasó érezhesse és láthassa azt a bizonyos embert, aki a papíron botladozik. Miközben maga a történet, illetve annak fordulatai számtalan kérdőjelet hagynak maguk után...” – válaszolta kérdésünkre Darvasi László (a teljes interjú itt).
