| ||
David Yengibarjan tizenkilenc éves volt, amikor 1995-ben lelépett Jerevánból. Szobrászművész bátyja már két éve Budapesten dekkolt, az ő műtermében húzta meg magát. Kottákat kerített, bejárt a dzsessz tanszakra, hangszerelést és zeneszerzést tanult. Főképp dzsesszzenészekkel került kapcsolatba, egyelőre még nem volt szó tangóról.
Az új tangóba a színházas Halász Péter avatta be, neki köszönhető, hogy – David szavaival – „kinyílt egy új kapu”. Mélyen és jóvátehetetlenül megérintette Astor Piazzolla szerzeményeinek a szomorúsága, „az a fajta szomorúság, amiben azért van remény. Együtt a féltékenység, a mámorosság, a harag”.
Nem kellett sok, hogy David legyen a tangóharmonikás a pesti éjszakában: játszott kocsmákban, színházakban, az Operaházban és a Zeneakadémián; fellépett a Chalabannal és a Besh o droMmal, és Snétberger Ferencnek is ő kellett, amikor a Holstein Lovers című filmhez készített zenét…
Marton László Távolodó vázolta fel néhány bekezdésben David Yengibarjan karrierjének főbb állomásait, s bár nemrég arról szóltak a hírek, hogy a Budapesten élő örmény zenész hazatért Jerevánba, most ismét itt zenél: tangóharmonikájával lép fel a Pótkulcsban.
