Jelenések, kísértetek, vámpírok, szörnyek, némi rettegés – az irodalomban külön zsánert teremtett magának az a vágy, hogy megéljük félelmeink és borzongató kalandokra való vágyaink különféle fokozatait a kanapénk kényelméből. Ezekre a művekre fókuszáltunk mi is, miközben a ködös, nyirkos ősz szép lassan átvette az uralmat a derűs napsütés fölött. Nem rettentünk meg némi halloweeni hangulatkeltéstől sem, úgyhogy összeszedtük azokat a rémregényeket, a horror irodalmának azon műveit, amelyeket mi magunk kiemelkedőnek vagy éppen kuriózumnak tartunk. A listánk peszre – ahogy minden lista – esetleges, és olvasóink kényük-kedvük szerint bővíthetik. Bizonyára kihagytunk nagy klasszikusokat, de néhányat azért igyekeztünk megidézni. Biztosan kimaradtak elfelejtett, ámde kihagyhatatlan művek is, de próbáltunk erre is példát találni. És persze kicsit azt is szerettük volna megnézni, hogy a magyar írók hol folytatták azt a vonalat, amelyet Shelley, Stoker és Poe nyitott. Vagy nem is ők kezdték?
Tar Lőrinc pokoljárása (16. sz.)
Rémregénynek túlzás beállítani, de a magyar irodalom egyik igen korai, szellemjárással és egyéb misztikus történésekkel teli szövegemlékeként vétek lenne kihagyni listánkból Tar Lőrinc pokoljárásának történetét. 1411-ben járunk, amikor is bizonyos nemes Tar Lőrinc, Luxemburgi Zsigmond egyik lovagja úgy határoz, hogy a kor kedvelt szokása szerint elzarándokol Santiago de Compostelába és Szent Patrik purgatóriumához. Utóbbi nem más, mint egy írországi barlang, amelyről azt tartották, Isten az írek hitetlenségének felszámolására hozta létre, hogy azok megtudják, milyen is a purgatórium. A helyet egészen a 17. századig a megtisztulásért keresték fel a buzgó vallásosok hosszas utazás és böjtölés után. Mai tudásunk szerint ez a kombináció (a barlang mérges kigőzölgéseiel egyetemben) okozta azt, hogy az alászállás gyakorta mindenféle látomással járt. Erről az élményről számol be Tar Lőrinc Gyöngyösi kódexben fennmaradt, majd Tinódi által szintén megénekelt története.
Lőrinc a szigetre megérkezvén, a kellő böjtölés után merészkedik be a barlangba, bőszen imádkozva indul az úton, amely során négy látomás is megjelenik előtte. De ezek nem csak amolyan ártatlan jelenések: először két gonosz lélek szaggatja meg a szegény kalandra vágyó Lőrincet, aztán különféle gaz csábításoknak is ellen kell állnia, míg újra a felszínre juthat és megkaphatja az igazolást arról, hogy ő bizony megjárta a zord helyet. A szöveg betekintést ad a kor látomáskereséseibe, de ne higgyük, hogy csak a régi magyar irodalom szerelmesei számára tartogat izgalmakat. Ha némi középkori borzongást keresünk, égi kísérőket, tűzben forgó királyokat, akkor mindenképp érdemes utánanéznünk Lőrinc kalandjainak. (Markó Anita)
Mary Shelley: Frankenstein (1818)
A Frankenstein több mint ikonikus horrortörténet, a sokrétegű regény két évszázada kínál újabb és újabb értelmezéseket az olvasók és az irodalmárok számára. A cselekményt többé-kevésbé az is ismeri, akinek a könyv soha nem volt a kezében: Victor Frankenstein, az ambiciózus természettudós visszaretten tőle és magára hagyja emberi testrészekből épített szörnyetegét. A hatalmas termetű alak az apját, teremtőjét keresi, és a rétegesen strukturált könyv „belsejében” maga is elmeséli történetét.
A kérdés, hogy ki a valódi gonosztevő, nem egyszerű, és annál jobban horzsol, minél többet tudunk Mary Shelley regényének keletkezéséről. Például azt, hogy az író tizenhat évesen szülte meg első gyerekét, aki tizenegy naposan meghalt, s mire hozzáfogott a Frankenstein megírásához, már a másodikat, s amikor befejezte, a harmadik babáját várta. Csak százötven évvel később fedezte fel a feminista irodalomkritika, hogy Mary Shelley története nem pusztán a Szilikon-völgy istenkomplexusos technológusai számára intő tanmese, és nem csak a polgárjogi forradalmak vagy az abolicionista törekvések bújnak meg rejtett motívumai mögött, hanem az anyaság is. Shelley, akit saját bevallása szerint lidérces álom inspirált, valójában nagyon tudatosan komponálta meg a gyász következtében megjelenő bűntudatot, rettegést és saját magzata felett érzett undorát is ebbe a remekműbe. (Csabai Máté)
Edgar Allan Poe novellái (1839-1841)
Amikor a Covid-lezárások alatt titkos bulikra derült fény, azonnal A vörös halál álarca jutott eszembe. Mennyire tökéletes egyezés. A pestisjárvány elől vidékre menekülő úri népség álarcosbált tart, eljátsszák, hogy biztonságban vannak, de egyik éjszaka betör a kastélyba a halál. Poe misztikus világa megkerülhetetlenné vált a popkultúrában ugyanúgy, mint az irodalomban. Hogy mi lehet a titka?
Egyszerre könnyen befogadhatók és igényesek a szövegek – e tekintetben lenne mit tanulnia számos művésznek. A történetek épp annyira borzongatóak, hogy még a hihetőség határmezsgyéjén maradnak. Simán elképzeljük, hogy az albérlő felaprítja a főbérlőt, majd akkurátusan elrejti a padlódeszka alatt a darabokat. És ahogyan halljuk, amint a gyilkos hüvelykujja megcsúszik a tolvajlámpa cinfödelén, ugyanúgy halljuk, ahogyan dobog a deszka alatt az áruló szív. És ez annyira zseniális, hogy még Ray Bradbury sem tudta kihagyni a Második Usher-ház című novellájában – de ez egy más történet és elbeszélésére egy más alkalommal kerül majd sor.
Élőhalott hölgyek, mániáik foglyaivá vált bárók és grófok, szörnyszülöttek és folyton kísértő családi titkok. Behunyod a szemed, és nem tudhatod, milyen világban leszel, amikor ismét kinyitod. A Kút és az inga annyira szól az inkvizícióról, mint a legbelső félelemről, Az elsietett temetés pedig a kor egyik legnagyobb misztikus paráját dolgozza fel, az élve eltemetést. Ami kiutat jelent a legszörnyűbb pokolból is, az az élni akarás, maga az akarat. „Az ember nem adná meg magát a sors angyalainak, nem adná meg magát teljesen még a halálnak sem, csak gyenge akaratának gyarlósága folytán.” (F. Szabó Emese)
Joseph Sheridan LeFanu: Carmilla (1872)
„Fiatal hölgy térdepelt ott, keze benyúlt az ágytakaró alá. Kellemes meglepetéssel méregettem, abbahagytam a nyöszörgést. Megsimogatott, mellém feküdt, és mosolyogva vont magához; jóleső megnyugvás töltött el, és megint elszenderültem. Arra az érzésre ébredtem, mintha egyszerre két tű fúródna mélyen a mellkasomba, és nagyot kiáltottam.” A francia gyökerekkel rendelkező ír szerző, Joseph Sheridan LeFanu kisregényének főszereplője a világirodalom első női, ráadásul leszbikus vámpírja. Carmilla történetét egy fiatal lány meséli el, akit behálóz, szépségével rabul ejt a szintén fiatal vérszívó. A 25 évvel a Drakula megjelenése előtt született mű Stájerországban játszódik, és a vámpírtörténetek minden elemét felvonultatja. Ódon várkastély, romos kripta, holdvilág és hasonlók szolgáltatják a romantikus díszletet, amelyek között feltűnik Carmilla, a vonzó, mindenki számára rokonszenves lány. Csak lassan-lassan derül ki: különös viselkedése, furcsa szokásai annak köszönhetőek, hogy vámpír, akit a kisregény végén annak rendje s módja szerint elpusztítanak. (Addigra már sok fiatal lány halálát okozza.)
A vámpír jellemzői, a szexuális (a Carmillában homoerotikus) vágy, a szerelem, a magány, a vérszívó elleni már-már tudományos alapú küzdelem, és egy „szakértő”, aki aztán megöli a gonoszt – mind-mind a későbbi vámpírtörténetek és -regények alapmotívumai. A Carmilla igazi borzongató elbeszélés; lassan kibontakozó cselekményszövésével, szürreális álomjeleneteivel halad a végkifejlet felé. „Carmilla különös kettősség jegyében él bennem mind a mai napig – hol mint játékos, elomló, szépséges leány, hol mint a romos templomban vergődő sátánfajzat” – emlékszik vissza a kisregény utolsó soraiban a történet női elbeszélője. Ez az a vámpírra jellemző kettősség, ami aztán visszaköszön, megjelenik a világirodalom hasonló történeteiben. (Ambrus Vilmos)
Bram Stoker: Drakula (1897)
A Drakula minden idők leghíresebb vámpírregénye. Feldolgozásainak se szeri, se száma, sőt valóságos Drakula-iparág alakult ki belőle. Az erdélyi kastélyából a 19. század végi London nyüzsgésébe megérkező Drakula már nemcsak félreeső falvakban és elzárt helyeken lévő várkastélyokban szedi áldozatait, mint Carmilla, hanem modern, nagyvárosi vámpír. A regény egyes szám első személyben íródott napló- és levélrészletekből áll össze. A történetnek nincs egy állandó elbeszélője, a cselekmény mindig más nézőpontjából folytatódik. Mégsem széttöredezett, mozaikos a szöveg, hanem jól követhető és kifejezetten izgalmas. Amikor a hajóval Angliába tartó Drakula elpusztítja a legénységet, horror a javából, a regény talán legjobban sikerült része.
Érdekes: a Bram Stoker regényében meglévő magyar vonatkozású utalások arra a tévhitre vezethetők vissza, hogy az európai gondolkodásban Magyarországot tartották a vámpírhit egyik központjának. Az igazság ezzel szemben az, hogy a magyar néphit egyáltalán nem ismerte a vámpír figuráját, ez inkább a szomszédos népek folklórjában van meg. (A Dráva menti horvátoknál még a 20. század utolsó évtizedeiben is lehetett a vérszívó délszláv megfelelőjéről, a noráról szóló történeteket gyűjteni!) Ugyancsak magyar szál a Drakulában Vámbéry Ármin felemlegetése: az egyik fordításban a vámpírvadász Van Helsing stílusosan Vámpíri Árminként említi. Azt pedig az egész világon tudják, hogy Drakula alakja egy magyar színész, Lugosi Béla alakításának köszönhetően vált legendássá. Filmbeli szavai, melyekkel a távolban felüvöltő farkasok hangjára reagál rettenetesen magyaros angoljával – „Liszn tu dem. Csildren of de nájt. Vát mjúzik déj mék.” – szó szerinti átvételek a regényből. (Ambrus Vilmos)
Szerb Antal: A Pendragon-legenda (1934)
Bátky János, a Budapestről Londonba települt bölcsészdoktor a titokzatos Earl of Gwynedd meghívására utazik a walesi Pendragon-kastélya. Látogatásának célja, hogy a kastély gazdagságáról tudós körökben messze földön híres könyvtárában kutatva tárja fel a rózsakeresztesek történetének titkait. Azonban már az indulás előtt nyilvánvalóvá válik, hogy ez az utazás korántsem merül majd ki a könyvritkaságok tanulmányozásban, a birtokra érkezve pedig csak még egyértelműbb lesz, furcsa dolgok történnek az earl körül, ráadásul szépen lassan egy bűnügy részletei is kibontakoznak.
Szerb Antal 1934-es regényében az angol detektív- és kísértetregények hagyományai lépnek párbeszédbe a századelő magyar prózairodalmának klasszikus formáival. Persze szó sincs az angolszász irodalmi minták puszta imitációjáról, vagy éppen az azok meghonosítására tett kísérletről. A bűnügyi és kísértettörténetek eszköztárához szinte sztereotip módon kapcsolt olyan elemek, mint a ködös dombok fölé magasodó ódon családi kúria, a babonás helyiek vészjósló anekdotái, a titkos társaságok összeesküvései vagy a természetfölötti erők elérésére tett kísérletek beemelését ugyanis egyáltalán nem kell véresen komolyan vennünk. Ahogy Bátky János nem kevés öniróniával reflektál saját munkájára – „nekem az a természetem, hogy szorgalmasan összegyüjtöm az anyagot egy nagy műhöz és mikor minden együtt van, gondosan bezárom az íróasztalomba és elkezdek mással foglalkozni” –, úgy ezek a hagyományos módon elmaradhatatlannak tűnő kellékek is képesek időnként kifordulni önmagukból, a szöveg humora pedig lehetőséget ad arra, hogy a regényt a megidézett műfajok paródiájaként is olvashassuk. Ettől függetlenül persze a rémregények sorában is megállja a helyét A Pendragon-legenda, a fordulatos és kifejezeten szórakoztató cselekmény gondos szövése pedig már-már krimiírói ambíciókat idéz. Azonban az élő holtak és alkimisták világában barangolva sem árt szem előtt tartani: bár „az ember irodalmilag fel van készülve” egy ősi angol kastélyban kísértő szellemre, a legkísértetiesebb a világon azonban mégiscsak az, ha valójában nincs is kísértet. (Bajnai Marcell)
Ira Levin: Rosemary gyermeke (1967)
A történet, ami hollywoodi sztárrá tette Roman Polanskit, így kezdődik: Rosemary és feltörekvő színész férje baljós múlttal rendelkező házba költözik az Upper West Side-on. Hamar összebarátkoznak szomszédjukkal, az idősebb Castevet házaspárral, akik először szimpatikusnak tűnnek, de a lakásukból átszűrődő hangok másról tanúskodnak. Egy éjjel Rosemary azt álmodja, hogy egy hatalmas, sárga szemű lénnyel közösül, reggelre pedig horzsolásokat talál a mellkasán. A férj először nem törődik a dologgal, de Rosemary hamarosan megbetegszik, és egyáltalán nem nyugodt a hasában növekvő baba miatt. Az ördőgűző-sztorik sorát inspiráló horrorról 2022-ben az író úgy nyilatkozott, nem örül a téma sikerének: „Egy egész nemzedéket tett ki veszélynek, és egyre többen hisznek Sátánban.” Azt azért hozzátette, hogy egyetlen dollárnyi jogdíjról sem mondott le emiatt. A Rosemary gyermekéből Polanski 1968-ban mutatta be a maga filmváltozatát, tizenhárom hónappal később feleségét, a várandós Sharon Tate-et brutálisan meggyilkolták Los Angelesben. (Csabai Máté)
Shirley Jackson: Hill House szelleme (1959)
„Nem létezik olyan élőlény, amely sokáig élhetne egyhuzamban kizárólag az abszolút realitás körülményei között; egyesek úgy vélik, még a pacsirták és tücskök is álmodnak” – hangzik Shirley Jackson 1959-es klasszikusának nyitómondata. A Hill House szelleme ragyogóan megírt kísértetházas horror – Stephen King szerint a legjobb –, amiből már három filmes változat készült, a legutóbbit, egy tízrészes sorozatot a Netflix mutatta be. A történet négy szereplő, a fiatal Eleanor Vance, a tudományos címeihez ragaszkodó Dr. John Montague, a különleges antennákkal rendelkező művész, Theodora, valamint a megbízhatatlan Luke Sanderson nyomozását követi a kiismerhetetlen, titkos épületben. A szobák mozognak, feliratok jelennek meg a falakon, feltárulnak a ház rejtett zugai, és minden bizonnyal szellemek is vannak; a Hill House szelleme azonban nem hatásvadász módon hideglelős, inkább a szereplők közötti pszichológiai kapcsolatok érzékeny rajzával okoz borzongást. Ahogy Eleanor fejében mindinkább felülkerekednek az irracionalitás erői, úgy merül mélyebbre az olvasói saját kétségeiben. A végkifejlet tökéletes, de valószínűleg megosztja az olvasókat: emlékeztessük rá magunkat, hogy ez nem a Scooby-Doo, amiben a fehér lepedőt csak úgy le lehet húzni a szellemekről. (Csabai Máté)
Stephen King: Ragyogás (1977)
Klasszikussá nőtte ki magát Maine állam leghíresebb lakójának regénye, nem kis részben a könyvből készült Kubrick-film miatt – amelyet King mellesleg mélységesen gyűlöl. Nehéz igazságot tenni, de azért itt is a könyv volt a jobb – nyilván.
A regény indulásakor az atmoszféra kellemes, hovatovább reményekkel teli, hiszen a családfő gondnokként végre munkát kap, ami mellett még marad ideje írni is. A feleség támogató és vállalja a kihívásokat. A gyereknek meg van valami fura képessége, mintha belelátna mások fejébe, de alapvetően ez nem para. Felbukkan még egy kellemetlen emlék is a múltból, de ez nem számít igazán, hiszen apa évek óta nem piál. Az iszonyat egészen lassan óvatoskodik bele ebbe a szinte idilli képbe. A gondnoki feladatokat egy télire bezárt szállodában kell ellátni, amelyet több hónapra elvág a hó a külvilágtól. A hotelről keringenek kísértethistóriák, de valószínűleg egyszerűen sokan becsavarodnak az egyedülléttől és mindenhova gyilkos nyulakat haluznak. Alkoholizmusból kigyógyult férfi, zord tél, civilizációtól elzárt, hátborzongató helyszín – minden adott egy tökéletes rémtörténethez.
King lassan fokozza a feszültséget. Mintha levest ízesítene, mindig más-más fűszerből ad hozzá egy kicsit, hogy a végén összeálljon valami egyészen brutális íz. Már csak kettőt kell rottyannia, és kész. Minden kicsit furább, minden kicsit gyanúsabb, minden kicsit félelmetesebb, mégsem lehet biztosan rámutatni egy eseményre, hogy aha. Lassan forrósodik a leves, majd hirtelen elkezd bugyogni. Egy pontig minden normálisnak tűnik, aztán elszabadul a pokol. Apa nem iszik (még), csak épp marokszám zabálja a fájdalomcsillapítót. Rohadó testű nők másznak ki a fürdőkádból, halott lányok járkálnak a folyosón. Anya rájön, hogy a fő ellenség apa. A nyúl alakúra nyírt bokrok megmozdulnak. Vajon időben felér a hotelbe Dick, az egyetlen, akivel a gyerek kommunikálni tud? (F. Szabó Emese)
