Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2013. december 20-i számában jelent meg.
66 éves fehér férfi, több százmillió eladott könyv szerzője lép a színpadra. Stephen King megérkezett élete első franciaországi sajtótájékoztatójára, hogy A ragyogás folytatásáról, a Doctor Sleepről diskuráljon.
Nem, Stephen King nem horrorszerző - ha ezt más állítja, csak legyintünk egyet, ha maga King hozakodik elő ezzel, egyetértően bólogatunk. King rögtön egy életből vett sztorival támasztja alá coming outját. A minap - meséli - megállította egy bevásárlókocsiját tologató, görnyedt nénike, és azzal rontott neki, hogy nem szereti a horrorjait, az ő lelkét az olyan felemelő drámák érintik meg, mint például A remény rabjai. De hisz azt is én írtam - így King. Na, persze! - így a nénike.
A minapi néni szerepel ugyan Az írásról című, 2000-ben megjelent szakmázós memoárban, tehát aligha tegnapi a sztori, de nincs okunk kételkedni, hogy meghatározó történet ez a horrorokat író nem horrorszerző életében. Végül is annak hívnak, aminek akarnak - hárítja el az önigazolás gyanúját még idejében az író -, Jim például itt mellettem szakértőnek hívja magát. Az oldalvágás a King balján elhelyezkedő Jim Bittermann-nak, a CNN párizsi főemberének szól, aki a délután folyamán olyan pengeéles kérdésekkel vétette észre magát, mint például annak firtatása, hogy az erőszakos könyvek szülik-e az erőszakot, vagy fordítva. Köszönjük, Jim, leülhet.
Mivel az egybegyűlteket szépen, de nyomatékosan megkérték, hogy kérdéseiket King 56 regényéből a legfrissebbre, a Doctor Sleepre irányozzák, aligha meglepő, hogy igen hamar a Doctor Sleep előzménye, A ragyogás került a kérdés-feleletek középpontjába. King rögvest megcáfolja, sőt egyenesen bullshitnek nevezi azt a közszájon forgó történetet, miszerint korai főművét saját szellemélményei ihlették volna, melyekre - szól a népköltés - a coloradói Stanley Hotel 217-es szobájában tett szert 1974-ben. Nem, King nem találkozott szellemekkel, viszont valóban megszállt a kiüresedett hotelben, s nem egy szellemlény, hanem egy falra szerelt vászon tűzoltóspricni ihlette meg. "Megláttam, és rögtön átfutott rajtam, hogy mi történne, ha kígyóvá változna, és rám támadna. Mire felértem a szobába, már össze is állt a sztori a fejemben."
A ragyogás kapcsán szóba került King hajdani, ma már inkább irodalomtörténeti alkoholizmusa, hiszen a regény nemcsak a horror-, de az alkeszirodalom egyik kimagasló alkotása is. King jól láthatóan egy biztonságot adó Light Coke-ba kapaszkodik a sajtóesemény teljes hossza alatt, és ez a tény nem is maradhat szó nélkül, miként az sem, hogy Danny Torrance, A ragyogásban megismert kisfiú apja nyomdokait követve alkoholistaként tér vissza a Doctor Sleepben. "Danny Torrance, amellett, hogy alkoholista apa gyermeke, mai szóhasználattal élve társfüggő is. A társfüggő az, aki, ha haldoklik, valaki más élete pereg le a szeme előtt" - adja meg King a kodependencia viccnek szánt definícióját. Nem ez a délután fénypontja, King ennél azért megnyerőbb előadó, aki majd mindig gondoskodik róla, hogy a poénjain ne csak ő maga derüljön. A horror (bocsánat, az emberi drámák) királya az aranyoskodó vagy szimplán csak butácska kérdésekből is rendre jól jön ki, pedig a helyzet nem könnyű, például Bittermann, a jó tanuló azt firtatná, mi lenne a legkínosabb halálnem King számára. A hirtelen beállt lose-lose helyzetben sem maradunk szellemes válasz nélkül: "Ha én most itt maguk előtt infarktust kapnék és összeesnék, az felettébb kínos lenne. Ha viszont önök közül adná be valaki a kulcsot, az már írói matéria."
Szívleállásra és más, ösztönzőleg ható rosszullétre a sajtóesemény során nem került sor, alapanyagként legfeljebb azt a kifejezést vitte magával az író, amelyet a csinos orosz tudósítótól irigyelt el; a "fogantyú nélküli bőrönd" orosz metaforájának átvitt értelmei azonban meghaladnák beszámolónk kereteit. King mindenesetre se szakmázós, se metaforázós kedvében nem volt ezen a kedden, mint mondta, nem akarja halálra untatni a közönségét mestersége apró-cseprő részleteivel. Pedig érdekes lett volna hallani, hogy a pillanatnyi divatszavak és kifejezések dolgában mint nyilatkozik, ha már az írásról kiadott memoárjában oly részletesen taglalta, mit kell kerülnie minden valamit is magára adó írónak. Például a barokkos fogalmazást - figyelmeztetett az író -, hiszen a szenvedő szerkezetek és a komolyság látszatát keltő kifejezések még senkit sem tettek naggyá.
King nem is bonyolítja túl a dolgot, élőbeszédben is közérthetően fogalmaz, s a halál témájánál maradva gyorsan megvallja, hogy előrehaladott koránál fogva leginkább az időskori elbutulástól retteg, hívják azt Alzheimernek vagy demenciának. Aggodalomra azonban semmi ok, az író hosszú távú memóriája jól vizsgázik ezen a délutánon. King élményszerűen idézi fel, hogy élete első és mindeddig utolsó rendezése - talán, mert nem értette az olasz stábot, talán, mert nemcsak részeg volt, de be is volt kokózva - miért végződött borzalmas eredménnyel. Egy rövid oldalvágás erejéig Kubrickra is kitér, akivel A ragyogás filmváltozata okán keveredett híresen nem szeret-nem szeret viszonyba ("Az én regényem tűzforró volt, Mr. Kubrick verziója viszont jéghideg"). És még arra is pontosan emlékszik, mit vásárolt élete párjának ("elvégre ő vette vissza a szemétből a Carrie kéziratát"), amikor élete első jelentős, írásból származó jövedelméről tudomást szerzett. Az asszonyi könnyekkel végződő sztori ugyancsak megtalálható Az írásról című kötetben (King hajszárítót vett), de az író előadásában - elvégre színészként (lásd Sons of Anarchy) sem utolsó - új árnyalatokkal gazdagodik.
A délután hátralévő része is a szórakoztatás jegyében telik. Az akadémikus kérdéseket (rosszat tesz-e az irodalomnak a self-publishing?, rizikós-e folytatást írni?) King elegánsan kikerülte (válaszok: fene tudja/igen, az), belerúgott egy kicsit A szürke ötven árnyalatába, és jelezte, hogy a megannyi feldolgozás, mozifilm és musical után most már szívesen látná a Carrie bábfilmváltozatát.
És holt volt akkor, amikor Kennedyt meggyilkolták? A kérdés nem a semmiből jött, hiszen ekkor már - a sajtótájékoztató vége felé járunk - a 11/22/63 című (magyarul is olvasható) merényletes-időutazásos regény a téma. A válasz olyan, mint egy King-sztori szüzséje: "Az iskolából tartottam hazafelé. Nem volt iskolabusz, annyira kicsi és szegény városban laktunk. A szülők összedobták a pénzt, és béreltek egy taxit; egy felújított halottaskocsit. A sofőr egy zsémbes öreg volt, aki soha nem szólt egy szót sem, és a rádiót sem kapcsolta be soha. De aznap valamiért ment a rádió. Hallottuk a hírt, hogy az elnököt lelőtték. És a sofőr, aki addig sohase szólalt meg, most mégis felénk fordult: Ha fejbe lőtték, akkor vége. És így is lett: néhány perc múlva bemondták a halálhírt. Amikor hazaértem, anyámat, aki világéletében republikánus volt, könnyek közt találtam. Szegény asszony, szegény árva gyerekek - ezt hajtogatta."
S ha már szóba kerültek republikánusok és demokraták, King búcsúzóul még megjegyezte, hogy politikailag teljes szürreália uralkodik az Államokban, a két oldal nem kommunikál egymással. Hogy mik vannak - gondolta a magyar tudósító. King azonban nem prédikált jóról és rosszról, s nagy szavakat is jó, ha egyszer használt, amikor megjegyezte: neki nem számít más, mint az olvasó agya. Igaz, sietett hozzátenni, ez olyan szöveg, amit a pap szokott mondani a kóristalánynak.
A Narancs tudósítója kérdést intéz a rémkirályhoz - a soha vissza nem térő, szenzációs pillanatról itt olvashat.
Stephen King pályájáról és a Doctor Sleepről pedig itt tudhat meg minden lényegeset.
Az Ásatás korábbi részeit itt találhatja:
