Elsüllyedt szerzők L.

Aki jobban szeretett írni

Feleki László (1909–1989)

Sorköz

A harmincas évek végén az Arsenal edzéseiről küldte írásait a Nemzeti Sportnak, könyvet írt a londoni 6:3-ról, halála után a sportújságírók díjat neveztek el róla. Regényei, verseskötetei jelentek meg, mégis a Ludas Matyi munkatársaként ment nyugdíjba. Fő művét Napóleon életéről írta.

„Olvasók! 2000 oldal tekint le rátok!” E képaláírással jelent meg az Új Tükör 1977. június 24-i számában Kaján Tibor karikatúrája, amelyen Feleki László, a lap állandó szerzője áll Napóleonnak öltözve egy piramis és három vaskos könyv előtt. A rajz abból az alkalomból jelent meg, hogy Feleki valójában 2100 oldalas műve, amely a Napoleon – „a csodálatos kaland” címet viselte (lásd az Elhagyott ékezet című keretes írásunkat) az ünnepi könyvhét szenzációja lett. Leginkább a terjedelme miatt persze, de ugyanakkor témaválasztásával is, hiszen a szerző nevét az olvasók a sporttal és a humorral kötötték össze. A rövid, csattanós sztorik, szójátékok és az aforizmák mesterének tartották, addigi legsikeresebb könyve az 1966-ban megjelent Mindenféle Híres Emberek volt, amelyben aforizmái mellett 800 történelmi személyiség egymondatos „életrajza” is olvasható. Napóleonról ezt írta: „A világ ura, majd foglya”, a könyv előszavában pedig külön is megjegyzi, hogy „sajnos, kevés író tanulja meg azt az igazságot, hogy az utókorhoz csak röviden lehet szólni”. Noha a tíz évvel későbbi háromkötetes életrajzzal ő maga cáfolta e kijelentést, utólag nincs min meglepődni: a Napoleon idején 68 éves Feleki László addigi pályafutása is tele volt különös kanyarokkal, kitérőkkel, ellentmondásokkal.

Tripolisz és metropolisz

„Egyszerű proli környezetből jött, de nem látszott rajta. Nagy tudású, szuper intelligens ember volt. Amikor először jártam a lakásán, lenyűgözött, hogy milyen hatalmas könyvtára van, és csak azért nem érdeklődtem jobban a könyvei iránt, mert ifjú sportújságíróként pancser kérdésnek tűnt” – mondja Szegő András, akit Feleki indított el a pályán a hatvanas évek közepén. „A butaságomra jellemző, hogy miközben az orrom előtt készültek a nem sporttémájú művei, a híres Napóleon-könyve, nem törődtem vele. Persze utólag elolvastam ezeket, nagyon tetszett mindegyik, de arra nem figyeltem, hogy hogyan készültek.”

Kult?ra - Irodalom - Feleki L?szl? ?r?

 
Ízig-vérig sportember (1986)
Fotó: MTI/Tóth István Csaba

A lexikon szerint Feleki László 1909-ben Szatmárnémetiben született, gyerekkoráról annyit tudni, hogy a Tripoliszban, Angyalföld szegénynegyedében nőtt fel „mezítlábas kisfiúként”, ahogy az Kő András Amiről a sportújságírók hallgatnak című interjúkötetében olvasható. Itt Feleki arról is beszél, hogy apja színész volt, nagybátyja a Ganz-gyár szervezett munkása, és anyja szegényparaszti származása „sem módosította a családi légkört”. Az 1929-es Színművészeti lexikonban valóban olvashatunk egy Feleki László nevű színészről, aki „1908-ban fejezte be színésziskolai tanulmányait, és évekig buzgó tanácsosa volt az Országos Színészegyletnek”, de a Színészek Lapja 1920-ban még arról írt, hogy vizsgálják Feleki „kommün alatti tevékenységét”, pár hónappal később meg arról, hogy „Feleki Lászlót, a kecskeméti színtársulat művezetőjét a társulat több nőtagja elleni erkölcsbe ütköző vétséggel vádolták”.

Az idősebb Feleki 1923-ban halt meg, fia ekkor 14 éves volt. Már írogatott, de csak azután döntötte el, hogy újságíró lesz, amikor 1925-ben a Nemzeti Sport humoros rovatot indított BÖK – Bolondos Ötletek Képekkel címmel. „Ez mennyei üzenet volt számomra. Humor és sport. Oda akartam kerülni minden áron”– emlékezett az idézett interjúban. Elmondása szerint hosszúnadrágja sem volt még, amikor bekopogtatott a szerkesztőségbe, de egyből kapott munkát. Az tény, hogy 1927-ben már kolumnás cikkei jelentek meg, pár év alatt pedig a BÖK rovat legnépszerűbb és legszórakoztatóbb szerzőjévé vált. De nemcsak humorérzéke miatt alkalmazták. Egykori kollégája, a későbbi UEFA-elnök Barcs Sándor szerint „focizni ugyan nem tudott, mégis »rettenetesen értett« a focihoz, olyan volt, mint azok a színi- és zenekritikusok, akik soha nem voltak színészek vagy karmesterek”.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk