Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2009. december 17-i számunkban jelent meg.
Kádár János 1957. augusztus 20-án a kisújszállási sportpályán lépett fel. Az eseményre azonban nemcsak a párt- és állami vezetők, de a moszkvai Világifjúsági Találkozó (VIT) nemzetközi delegációja is elkísérte, melynek tagja volt Gabriel García Márquez.
„Budapest tíz hónapon át tiltott város volt (...) és tíz hónap múltán nekünk is csak azért nyitotta meg kapuit, mert a moszkvai VIT-fesztivál előkészítő bizottsága elérte a magyar kormánynál, hogy meghívjon egy tizennyolc megfigyelőből álló küldöttséget. Két építész volt közöttünk, egy német ügyvéd, egy norvég sakkozó, és rajtam kívül csupán egy újságíró” - írja Gabriel García Márquez korabeli tudósításában. (A cikk a venezuelai Momento című lapban jelent meg 1957. november 15-én. Magyarul: Magyarországon jártam, Nagyvilág, 2003/11.) Ám az csak Gerald Martin idén nálunk is megjelent életrajzából (Egy élet, Magvető, 2009) derül ki, hogy az akkor 30 éves újságíró kizárólag a véletlennek köszönhette magyarországi kalandját.
| ||
García Márquez 1956-ban Párizsban élt, tipikusan „bohém” körülmények között: munkája nem volt, barátai tartották el, néha egy éjszakai bárban lépett fel énekesként. Noha Martin szerint az ekkor született Az ezredes úrnak nincs, aki írjon című kisregényt egyebek mellett az októberi, szuezi válság „ihlette”, úgy tűnik, a hivatalosan „külföldi tudósító” García Márquezt nem különösebben izgatta a világpolitika, legalábbis ami az 1956-os magyar forradalmat illeti. Mégsem meglepő, hogy 1957 júniusában barátaival kelet-európai kalandtúrára indult, hiszen – ahogy Martin írja – „baloldali kötődései és illúziói voltak”. Lipcsébe autóztak emigrációban élő társukhoz, a kommunista Luis Villar Bordához, és begyűjtöttek egy csomó negatív élményt. A kiábrándult barátok hamarosan visszatértek Párizsba, García Márquez azonban maradt, és megpróbálta elhinni, amit az NDK-ban élő dél-amerikaiaktól hallott: azért nincs szocializmus, mert Hitler kiirtotta az összes kommunistát. Ráadásul nem mindennapi lehetőség kínálkozott a számára: ismerősei elintézték, hogy - népzenészként! - a moszkvai VIT-re utazó kolumbiai küldöttség tagja legyen. Két hetet töltött a Szovjetunióban, de az ott tapasztaltak nem okoztak akkora sokkot számára, mint az NDK-ban látottak. „García Márquez nézetei a Szovjetunióról összességében rokonszenvesek és kedvezőek voltak, hasonlóan ahhoz, ennyi év távlatából, ahogy az 1970-es években tekint majd Kubára és az ottani nehézségekre. De egyáltalán nem próbálta rejtegetni azokat a negatívumokat, amelyekre rábukkant” - írja Martin, aki szerint az újságíró azonban „még több élményre vágyott”. Ezért „sikerült bekerülnie” a Magyarországra induló megfigyelők csoportjába - immár újságírói minőségben -, bár az nem derül ki az életrajzból, milyen szempontok alapján válogatták ki a tizennyolc fős csapatot.
Púp a hátukon
„A rendezvényt olyannyira átlengi az együttlét és az összetartozás mámora, hogy a másnapi búcsú a pályaudvaron igen-igen könnyesre sikeredett.” Így számolt be a Magyar Filmhíradó a moszkvai VIT záróünnepségéről, és a mozinéző azt is megtudhatta, hogy Romániában törpeautót kezdenek gyártani, Lollobrigida anya lett, Nyugat-Németországban viszont „újjáéled a militarizmus”. A nemzetközi - épp a VIT-ről delegált - megfigyelők augusztus eleji érkezése azonban mintha elkerülte volna nemcsak a média, de a politikai vezetés kitüntető figyelmét is. A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány - ahogy akkor nevezték - sokkal inkább a magyarországi eseményekről készülő ENSZ-különbizottsági jelentés miatt aggódott, amelynek várható nemzetközi visszhangjához képest valóban lényegtelen volt, hogy mit tapasztal Budapesten egy kolumbiai újságíró, nem beszélve a norvég sakkozóról. „Az ellenforradalmi felkelés célja Magyarország belügyeibe való beavatkozást, Magyarország törvényes rendjének megdöntését jelentette, amely mögött az amerikai imperializmus állt. Mivel ez az eredeti elgondolásuk nem sikerült 1956 októberében, most ismét be akarnak avatkozni Magyarország belső ügyeibe politikai eszközökkel” - mondta Kádár János 1959. augusztus 9-én, azon a megbeszélésen, ahol az ENSZ-jelentés válaszlépéseit fontolgatták. Mindez azonban nem befolyásolta a Belügyminisztérium munkáját: épp másnapra készültek el a Nagy Imre-per vádiratával, amit két héttel később - a leendő ítéletekkel együtt - Biszku Béla személyesen vitt Moszkvába egyeztetésre.
Ezek után nem csoda, hogy a Budapestre érkező megfigyelők korántsem abban a „meleg, elvtársi fogadtatásban” részesültek, amihez Moszkvában hozzászoktak. „Este fél tizenegykor érkeztünk meg Budapest kihalt pályaudvarára, egy csapat nyugtalan, energikus férfi várt ránk: tizenöt napon keresztül kísértek bennünket, és mindent elkövettek, hogy ne tudjunk pontos képet adni a helyzetről. Még le sem tettük a bőröndöket, az egyik férfi, aki tolmácsként mutatkozott be, névsorolvasást tartott: a nevünket és nemzetiségünket sorolta, nekünk pedig, mint az iskolában, jelentkeznünk kellett. Utána betessékelt bennünket egy autóbuszba. Két apróság tűnt fel nekem: az egyik, hogy milyen szépszámú kísérőnk van - tizenegyen voltak egy ilyen kis delegációhoz -, a másik pedig, hogy mind tolmácsként mutatkozott be, jóllehet legtöbbjük csak magyarul beszélt” - írja García Márquez megérkezésükről a már idézett riportjában, amely bár tele van tárgyi tévedéssel – például a forradalom kitörésének napját következetesen október 28-ra datálja -, mégis hátborzongatóan precíz leírása a korabeli állapotoknak. Mindez leginkább annak köszönhető, hogy García Márquez újságíró kollégájával, a belga Maurice Meyerrel az egyik éjszaka az – egyébként fegyveres – vendéglátók éberségét kijátszva elszökött a szállodából, hogy megismerkedjen az "igazi” Budapesttel. Kocsmákat kerestek fel, „ötforintos” kurvákkal beszéltek, látták a vécék „Kádár, a nép gyilkosa” feliratait. „[M]eggyőződtem róla, hogy az erőszakkal hatalomra segített rezsim ellenére a felkelés lángja még ég” - írja, de hozzáteszi, hogy miután kiderült éjjeli kalandjuk, "megváltozott a légkör”. „Megenyhültek a tolmácsok, s mi teljesen szabadon mozoghattunk. Kineveztek egy hivatalos bizottságot, amelyben a kommunista pártnak két KB-tagja is részt vett, amely nyugodt balatoni környezetben válaszolt a kérdéseinkre, s megvitatta velünk a helyzet legkényesebb részleteit is. Bemutattak bennünket Kádár Jánosnak, és elvittek meghallgatni a beszédét. Hát ezért álltam én augusztus 20-án Kádár mellett a tribünön.”
A jó Kádár
„A stratégia bevált - nem ez az utolsó alkalom, hogy (...) megrészegül a hatalom közelségétől” - írja Martin, és noha García Márquez lesújtó véleménye Magyarországról ezután sem változott, Kádárt kifejezetten szimpatikusnak találta, és próbálta megvédeni: „[E]gy jóságos, házias férfi megnyerő benyomását keltette. (...) Egyszerűen döbbenetes ez a természetes szerénység, az, hogy egyáltalán nincs benne semmilyen hivatalnokoskodás, hogy úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dob az elefántoknak. (...) Az a gond, hogy lehet Kádárt kihúzni a kátyúból. Biztos, hogy ő is meg a Szovjetunió is élne a lehetőséggel, ha alkalom nyílna valamilyen tisztes visszavonulásra. Csakhogy a Nyugat nem állt elő olyan formulával, mellyel mindkettő megőrizhetné a méltóságát, s ennek most a magyar nép fizeti meg a következményeit.”
Nem tudni pontosan, hogy García Márquez miféle „nyugati formulára” gondolt, ám az bizonyos, hogy később, Nagy Imre kivégzése – amit közönséges politikai gyilkosságnak tartott – után sem Kádárt tette felelőssé a történtekért: „Nekünk most, akik elvi okok miatt hittünk benne, hogy Hruscsov döntő szerepet játszik a szocializmus fejlődésében, el kell ismernünk, hogy a szovjet miniszterelnök (sic!) gyanúsan kezd hasonlítani Sztálinhoz.” Ám ennek nemcsak az volt az oka, hogy Kádárt személyesen ismerte. García Márqueznek meggyőződése szerint Kádár és Nagy Imre sorsa párhuzamos – „Együtt harcoltak, együtt szenvedtek, együtt győztek és vesztettek. Nagy a jugoszláv követségre indult, Kádár a hatalomba” –, bár ezt egy nyilvánvaló tévedésre alapozta: „Kádárt ugyanakkor és ugyanazzal a váddal küldte annak idején Rákosi a börtönbe és zárta ki a pártból, mint Nagy Imrét. Ugyanahhoz az irányzathoz tartoztak mindketten, mely a módszereken akart finomítani. Ugyanakkor engedték ki és rehabilitálták őket és ugyanazzal az indokkal. (...) Az az igazság, hogy Kádár és Nagy között november 4-én keletkezett az első nézeteltérés.”
Riporter kerestetik
„A budapesti falakra ilyen mondatok vannak nagy betűkkel felmázolva: ’Bujkáló ellenforradalmár, rettegj a nép hatalmától!’ Másutt Nagy Imrét hibáztatják az októberi katasztrófáért. Ez már rögeszméje a kormánynak. Miközben Nagy Imre kényszerszáműzetésben van Romániában (Nagy Imrét már 1957. április 14-én letartóztatták, és Budapestre szállították - L. T.), a Kádár-kormány telefesti a falakat, brosúrákat ad ki és tüntetéseket szervez ellene.” Helyszíni tudósításában García Márquez többször említi, hogy a hatalom minden eszközt megragad, hogy a lakosságot a maga oldalára állítsa. Arra azonban valószínűleg nem gondolt, hogy személy szerint ő maga is ennek a propagandának az eszközévé válhat, bár sejthette, hogy nem véletlenül ültették Kádár közelébe augusztus 20-án, Kisújszálláson (amit egyébként következetesen Újpestnek ír), a VIP-páholyba. Arról azonban nem esik szó a riportban, hogy ő vagy a delegáció bármely tagja magyar újságírónak nyilatkozott volna, hiszen - mint ahogy arról már szó volt - a megfigyelők látogatását egyébként sem verték nagydobra. Mégsem mondhatjuk, hogy a korabeli sajtó megfeledkezett volna García Márquezről. Több mint egy héttel elutazása után, 1957. augusztus 30-án a Fővárosi Autóbuszüzem vállalati lapjában, az Autóbuszban jelenik meg az a vele készült interjú, ami ragyogó példája a korszakra jellemző manipulációnak, egyúttal tökéletes abszurd - különösen, ha a későbbi, Nobel-díjas írót látjuk magunk előtt. A cikk címe: „Egy dél-amerikai újságíró nyilatkozata a pesti közlekedésről”, ami persze nem meglepő, hiszen mi másról is kérdezhette volna a Budapesten csak „átutazóban tartózkodó” külföldi vendéget az Autóbusz munkatársa, ha nem erről.
| ||
García Márquez igen határozott véleményt fogalmazott meg: „Furcsállom, hogy a kalauz nem ül. Én bejártam mint újságíró az egész világot. Minden világvárosban a buszkalauz ül, és csak testi hibásak jegyének kezeléséhez áll fel. Pesten kívül már csak két helyen dolgozik állva a kalauz: Londonban és Brüsszelben. Meg kell jegyeznem, hogy lassúnak tartom a közlekedési sebességet is. Igaz, hogy nálunk a városok csak 40-50 évesek, s így az utak nyílegyenesek. Érdekes, hogy sehol a világon annyi utas nincs, mint a pesti buszokon. De az érthetetlen előttem, miért engedik meg, hogy az utasok a kocsi lépcsőjén is kapaszkodjanak? Ez sehol másutt nem lehetséges.”
Valószínű, hogy az Autóbusz olvasóit meglepte a jogos kritika, sőt talán még az is megfordult a fejükben, micsoda bátorság volt a szerkesztő részéről közölni egy ilyen markáns véleményt - ráadásul külfölditől. Csakhogy az interjú nem itt ér véget, sőt úgy tűnik, hogy a további részleteket - legalábbis García Márquez riportjainak tükrében - a képzelet szülte. A „barátságos dél-amerikai újságíró” áradozik Budapest szépségeiről, egyúttal képeslapcserére buzdítja az újságírót („Szeretném, ha a városról küldenének nekem majd képeket. Én ezt bogotai képekkel hálálnám meg”), s természetesen a moszkvai fesztivál is szóba kerül („A VIT a fiatalság és szépség pompás felvonulása volt. A békét kívánó világ ifjúságának nagyszerű, színes ünnepe”). De ami a legfontosabb lehetett az Autóbusz munkatársa számára, az bizonyosan a cikk fináléja, az 1956-os „ellenforradalmat” elítélő határozott állásfoglalás: „Nem tapasztaltam Magyarországon sem terrort, sem elnyomást, nyomort és éhhalált, romvárosokat és fegyveres harcokat. Meg kell állapítanom, hogy önöknél szabadság van.”
García Márquez budapesti riportjában ennek pont az ellenkezőjét írta: „[Kádár] kénytelen börtönbe zárni az embereket, és elvei ellenére kénytelen egy olyan elnyomó rendszert fenntartani, amely még az előzőnél is kegyetlenebb”, így hát minden bizonnyal tiltakozik, ha tudomására jut, hogy egy magyar lap ezzel ellentétes tartalmú - hamisított - nyilatkozatot adott a szájába. Ám ha ehelyett csak arról értesül, hogy 1958-ban Budapesten megkezdték az ülőkalauz-rendszer bevezetését, biztosan azt hitte volna, hogy ehhez ő is hozzátette a magáét.
