Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi, művészeti tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk a Magyar Narancs 2012. december 13-i számában jelent meg.
Vlagyimir Szorokint A jég tette világszerte ismertté, de a Kékháj és utóbb Az opricsnyik egy napja is sokat tett kultusza gyarapodásáért. Legutolsó regénye, a Hóvihar ugyancsak olvasható magyarul. Az orosz irodalom sztárja e-mailen válaszolt a Putyin-rendszer és a művészek viszonyát firtató kérdéseinkre.
Magyar Narancs: Nem fukarkodik Putyin és rezsimje bírálatával. Nem teszi ki magát ezzel veszélynek?
Vlagyimir Szorokin: Egzisztenciális kérdésről van itt szó. Ha az ember Oroszországban él, ráadásul még író is, mi több, olyan író, aki nemcsak a pénzért ír, hanem azért is, mert érdekli az őt körülvevő világ, s ezt szeretné minél őszintébben megörökíteni, nos, ez esetben előbb vagy utóbb kénytelen szembesülni a klasszikus hatalom-író ellentéttel. Ketyegő bomba ez, ami előbb vagy utóbb biztosan felrobban. Ilyenkor az ember kénytelen eldönteni: ír vagy sem. Az én válaszom erre: írni kell mindenáron! És hogy ki van odafenn, II. Miklós, Sztálin, Brezsnyev, Putyin – nem fontos.
Az alpinistának is két lehetősége van: vagy megijed a magasságtól, vagy felmászik a hegyre. Az igazi író ma Oroszországban vagy ír, vagy fél.
MN: A Pussy Riot tagjaira kirótt börtönbüntetésnek az az üzenete, hogy művészek, vigyázzatok?
VSZ: Az oroszországi politikai helyzet kritikusra fordult. Hasonlóképp mentek a dolgok a 20. század elején az Orosz Birodalomban; olyannyira elkorhadt minden az államban, hogy jobb híján már csak a hatalmi paranoia tartotta egyben. Ez látszik a Pussy Riottal szemben meghozott ítéletben, amely másképp, illetve logikai úton aligha magyarázható. Szerintem a putyini rendszer paranoiája csak erősödni fog. Ha megnézzük az Oroszországban legutóbb elfogadott törvényeket, például a hazaárulásról, a gyülekezésről vagy a külföldi civil szervezetekről szólókat, akkor jól látni, hogy mindegyiket a növekvő paranoia szülte.
MN: Mi újság a cenzúrával és az öncenzúrával?
VSZ: Szerencsére Oroszország fennállása óta első alkalommal nincsen irodalmi cenzúra: az író mindent megírhat, amit csak akar, a kiadó pedig kinyomtathatja. Az elmúlt húsz évben így éltünk. A cenzúrát újabban bírósági perek váltották fel. Engem is bepereltek, de még a tárgyalás előtt ejtették a vádat: a nyomozás nem talált pornografikus tartalmakat sem A jég, sem a Kékháj című könyvemben. Ami pedig az öncenzúrát illeti; nos, az minden íróban megvan. A sajátomat még a hetvenes évek végén kiirtottam magamból.
MN: Mi volt a legabszurdabb politikai támadás, mely célba vette?
VSZ: Ez még 2002-ben történt, amikor a Putyint támogató ifjúsági csoportosulásnak, az "Együtt Megyünk"-nek (ez a méltán népszerű Nasi elődje - a szerk.) kiadták a Kremlben a parancsot, hogy "kapd el!". Több se kellett nekik. Az én könyveim, de Viktor Pelevin és valamilyen rejtélyes okból Karl Marx könyvei ellen is ostoba utcai kampány indult, melynek során a rossz könyveket jó könyvekre lehetett cserélni. Utcai standokat állítottak fel, amelyeknél az embereknek, akik beszolgáltatták a könyveinket, orosz klasszikusokat adtak cserébe. Csakhogy a mi népünk ravasz egy nép: a könyveim helyett kiolvasott detektívregényeiket vitték oda az emberek. A végén botrány kerekedett: egy szélsőséges baloldali ifjúsági csoportosulás az egyik ilyen standhoz Putyin frissen megjelent életrajzából vitt oda egy adaggal, követelve, hogy "ez rossz irodalom, cseréljék be". Verekedés lett a dologból. Másnap valamennyi standot bezárták. Néhány hónappal később az "Együtt Megyünk" tiltakozó akciót szervezett a Bolsojnál, amellyel szerződésem volt egy operalibrettó megírására. A Hattyúk tava zenéjére egy hatalmas, a kelléktárból szerzett vécécsészébe dobálták a könyveimet. A rá következő héten meg büntetőeljárást indítottak ellenem. Forró nyár volt, az volt az érzésem, mintha valamelyik abszurd elbeszélésem szereplője lennék. De hamar rájöttem: Oroszországban egy írónak mindenre fel kell készülnie, még ha a társadalom változatlanul fontosnak tartja is őt. Az az év megerősített ebben.
MN: Művei nagy népszerűségnek örvendenek a német nyelvű közönség körében, de az angolszász piacon mintha hátrébb tartana...
VSZ: Ez már a múlté. Tavaly két neves amerikai kiadónál is megjelent egy-egy könyvem, a Jég-trilógia és Az opricsnyik egy napja. Mindkettőt nagyon kedvezően fogadta a kritika. A Hóvihar jövőre jelenik meg. De igen, valahogy úgy adódott, hogy először Európában, Franciaországban és Németországban kezdték kiadni a könyveimet. Németországban sok olvasóm van, a Hóvihar most jelent meg, és az első kiadás két hónap alatt elfogyott. Nemigen tudok magyarázatot adni németországi sikeremre, de nem is az én dolgom. Az egyik kritikus még régebben azt írta, hogy a 68-as nemzedék német gyerekeinek segítek abban, hogy feldolgozzák a szüleik háború utáni traumáit. Kitalálta az egészet! Egy szlavista ráadásul egy egész könyvet írt erről, Subversion durch Affirmation (Szubverzió az affirmáción keresztül) címmel.
MN: Léteznek jó írók, akik Putyin nagyságát zengik?
VSZ:
Ha tudná, milyen régen várok már egy Putyin-barát regényre! Valami ilyesmire: Putyin, aki reggel a kertjében dzsúdózik, Oroszország nagyságán tűnődik.
Szívesen olvasnék ilyesmit. De fájdalom, nincsenek ilyen regények! Még azok az írók sem írnak apologetikát, akik szimpatizálnak a hatalommal, mert kritikusan szemlélik a dolgokat. Egyetlen regény sem született erről a "kitűnő kormányzatról". Emlékszik, mennyi ilyen mű volt a sztálini időkben? Sztálin pipával a szájában az almafák tövében kapál fülemülék dala közepette... Imádtam olvasni a szocialista realizmus efféle gyöngyszemeit! De Putyinról ilyet valahogy nem lehet írni, hiszen a mostani kormányzatnak nincsen semmiféle "magasabb rendű" eszméje, mint amilyen a kommunizmus építése volt vagy akár az Orosz Birodalom feltámasztása. Ez a hatalom lop, KGB-szerű, ezt mindenki tudja. Szatíra vagy antiutópia után kiált.
MN: Az orosz bestsellerírók közül a magyar közönség elsősorban Akunyint és Gluhovszkijt ismerheti, de nyilván óriási a piac, temérdek szereplővel. Kik a legnagyobb tehetségek?
VSZ: Akunyinnál és Gluhovszkijnál minden rendben van, egy kivétellel: regényeikben nincs irodalmi esemény. Vannak ugyan eszmék, érdekes cselekmények, van történelem is, de irodalom - az nincs. Számomra pedig ez a fontos.
MN: Előfordul, hogy egy-egy bestsellerbe becsúszik a politika?
VSZ: Paradox a helyzet, de az igazi bestsellerek – a Lolita, a Száz év magány, Az öreg halász és a tenger, a Ráktérítő, A Mester és Margarita vagy a Gépnarancs – lényegében politikamentesek. Hogy őszinte legyek, nem is jut eszembe átpolitizált bestseller.
MN: Megfordult valaha is a fejében az emigrálás gondolata?
VSZ: Soha. Még abban a sötét korszakban, Andropov idején sem, amikor folyton házkutatást tartottak nálunk és a barátaimnál, s amikor először volt dolgom a KGB-vel. Ma más természetű a probléma: szülővárosom, Moszkva gyökeresen megváltozott, és nem a jó irányba. Gyalogosként egyre nehezebb itt élni, túl sok az autó, és az emberek is valahogy durvák lettek, közömbösek. Egyszerűen emberileg nem éreztem már jól magam Moszkvában. Rossz a levegő, rosszak a közszolgáltatások. Feleségemmel eladtuk a moszkvai lakásunkat, és kiköltöztünk az agglomerációba. Innen ingázunk Berlinbe.
MN: Most min dolgozik?
VSZ: A Hóvihar után közel két éven át nem írtam. De nemrég belekezdtem valamibe. Ha isten is úgy akarja, be is fogom fejezni.
