Interjú

„Hitler szerencsejátékos volt”

Laurence Rees történész, dokumentumfilmes, író

Könyv

Az idén magyarul is megjelent Laurence Rees Hitler és Sztálin című könyve, amely új megvilágításban hasonlítja össze a két egymással háborúzó, de közben egymástól is tanuló diktátor történetét. A szerző a rémtetteik mellett a motivációikra és a személyiségükre fókuszál.

Magyar Narancs: Ennyi évtized és tudományos munka után mi újat lehet még mondani Adolf Hitlerről és Joszif Sztálinról?

Laurence Rees: Újságírói módszerekkel és nem akadémiai módszerekkel dolgoztam, ez lehetőséget adott interjúk felhasználására olyanokkal, akik személyes munkakapcsolatban álltak valamelyikükkel. Rengeteg olyan történet és megszólalás van a kötetben, amit eddig nem publikáltak máshol. De ez az egyik első olyan könyv is, amely személyes szinten próbálja bemutatni, milyen volt ezekkel az emberekkel dolgozni. Ha közelről megnézzük őket, akkor kiderül, hogy több hasonlóság is van. Még az is, hogy mindketten utópiákat kergettek. Mindketten antimonarchisták és vallásellenesek voltak – igaz, Hitler pragmatikus okokból ezt kevésbé hirdette –, és olyan világot akartak teremteni, amelyért az emberek készek meghalni. De a vallásokkal ellentétben nem a túlvilág vagy a Paradicsom ígéretéért készek erre, hanem a világnézetük miatt. Erről például keveset írtak eddig.

MN: Bár sokat tudunk Sztálin rémtetteiről, a hagyományos fő gonosz változatlanul Hitler. Miért alakult ennyire eltérően az utóéletük?

LR: Először is – és természetesen – a holokauszt a megkerülhetetlen ok. Határozottan az a véleményem, hogy ez egy egyedi bűn a történelemben, amihez semmi nem hasonlítható. (Rees holokausztról írt könyvéről lásd: Lépésről lépésre, Magyar Narancs, 2022. június 2.) De az sem elhanyagolható különbség, hogy Sztálin végül a győztes oldallal szövetkezett. A világháború idején a propaganda határozottan föllépett annak érdekében, hogy Roosevelt és Churchill el tudja kenni Sztálin bűneit. Mindketten tudták, hány lengyelt, ukránt gyilkoltatott meg, a deportálások tényét is ismerték, de soha nem hozták nyilvánosságra a megegyezés érdekében. Ehelyett kialakították a pipázgató „Joe bácsi” képét, akiben meg kell bízni azért, hogy meg tudjanak küzdeni a németekkel. De például abban sem vagyok biztos, hányan ismerik a budapesti csata valódi történetét Nyugaton. Azt gyanítom, szinte senki nem ismerte és ismeri a részleteit a tömeges nemi erőszaknak, amit a Vörös Hadsereg követett el Magyarországon. Több szemtanúval is beszéltem, a beszámolókból pedig kiderül, hogy a szovjetek egészen horrorisztikus tetteket követtek el Budapesten. Nyugaton ez nem jutott el az emberekhez.

MN: Ezeknek az alapvető ismereteknek a hiánya vezetett volna oda, hogy Putyin Oroszországát is teljesen félreértette mindenki két évtizeden át?

LR: Nem hiszem, hogy rá lehet mutatni ezekre a kapcsolatokra. Közép-Európában egyes országoknak nagyon szerencsétlen az elhelyezkedése. Lengyelország beszorult Németország és Oroszország közé. Ukrajna is hasonló helyzetben van az elhelyezkedése miatt. Például Lviv Európa egyik legszebb városa, de szörnyűséges a történelme. Még a nevét is többször cserélték, és minden kisebbséget üldöztek már ott a hatalomváltások nyomán. Amikor ott forgattam a biztonsági szolgálatokról, beengedtek az épületükbe, és észrevettem, hogy az egyik irodában volt egy széf, amelyet még Bécsben gyártottak 1901-ben. Belegondoltam, mennyi mindent látott ez a széf és ez az iroda: a 20. század elején az Osztrák–Magyar Monarchia titkosrendőrsége használta, utána az ukrán titkosrendőrség, utána a lengyel titkosrendőrség, majd jött Sztálin NKVD-je, aztán a német Gestapo, azután visszatért az NKVD, most pedig az ukrán biztonsági szolgálatoké. Hihetetlen belegondolni is ebbe. És most ezt a várost megint rakéták­kal lövi Oroszország.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.