„Igen, magyar költőnek lenni még nagyobb abszurdum, mint általában költőnek lenni”

Orbán Ottóra emlékezünk.

Az 1956 utáni magyar irodalom egyik legjelentősebb költője 2002. május 26-án,  66 éves korában, hosszas betegség után hunyt el.

„Már egészen fiatalon, diákkorában kezd verseket írni, hamarosan »csodagyerekként« tartják számon. Első kötete huszonnégy éves korában jelenik meg. Hatvanas évekbeli verseire jellemző az erős, közvetlen érzelmi telítettség, mely elsősorban a háborús élményekből táplálkozik, poétikailag pedig a metaforahalmozásban, a strukturális metafora alkalmazásában nyilvánul meg. A hetvenes évek második felétől költészetében egyre nagyobb teret kap a versbeszédben az irónia. Lírája a magyar és a világirodalom legkülönfélébb alkotóinak hatását hasonítja magához, József Attilától Allen Ginsbergig. Verseiben egyaránt megtalálhatók a hagyományos, a modern és a posztmodern beszédmódok szemléleti-poétikai elemei” – olvasható a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, de a mostanában leggyakrabban idézett verse, A létező szocializmusról, utolsó posztumusz kötetében jelent meg. Orbán Ottóval nem sokkal halála előtt készítettünk interjút, Váradi Júlia optimizmusról tanúskodó beszélgetésének az volt a címe, hogy A szabadság íze, benne szó esik a túlélési taktikákról, a Himnuszról, a „Szabolcska-pontról”, Esterházy Péterről. A költő egy álomban írt versét is elmondja, beszél A létező szocializmus versről, és az akkor kormányzó Fideszről is. 

 

Orbán Ottó 1987-ben

Forrás: Wikipedia.hu/Csigó László

Harca a betegséggel régi, szomorú tudásunk; de nyár eleje óta jó hírek érkeznek felőle. Úgy él, ahogy élnie illik. Ha csöngetnek, ajtót nyit, kanállal eszi a levest, színházba jár, és verseket ír. Ehhez néhány, távolról sem kockázatmentes műtétre volt szükség, melyek során úgymond az agyát is megfúrták. Az alapbetegsége nem szűnt ugyan meg, de mai léte mindenképpen megnyugtató, ahhoz a majd húsz éven át folytatott élethalál-harchoz képest, amelyben már csak egy fotelnyire zsugorodott körülötte a világ. Lassan kezdi megszokni az új állapotokat, ismerkedik a felépülés csodájával.

MaNcs: Elkerülhetetlen a kérdés: hogy van? Tart-e még a csoda?

Orbán Ottó: Úgy igen, hogy egy csomó olyan fantasztikus dolgot meg tudok csinálni, amit korábban nem tudtam. Például ki tudom nyitni az ajtót, vagy úgy tudok megfogni egy pohár vizet, hogy közben nem lötyög ki az egész az asztalra, szóval ilyen értelemben minden napom tele van csodával.

MaNcs: Meddig lehet minden reggel csodára ébredni?

OO: Én már eleve tiltakoztam az ellen, hogy csodának nyilvánítsanak, ahogy azt a környezetében tették. Úgy néztek rám, mint a vízen járó Jézusra, pedig nem tudok a vízen járni. Nem az történt velem, hogy kicseréltek és megfiatalítottak. Rajtam is elvégezte romboló munkáját az idő, ahogy tisztességgel el szokta végezni másokon is. De az igaz, hogy az életem megváltozott. Ami velem történt, abban én nem a csodát érzem, hanem a döbbenetet, hogy az a kevés, amit sikerült elérnie a gyakorlati orvostudománynak, a sebésznek, illetve a késének, hogy az milyen nagyon sok.

MaNcs: Az derül ki a legújabb verseiből és írásaiból, hogy minden átértékelődött, az élet ma mást jelent, mint az eltelt húsz év alatt bármikor.

OO: Hát elég érdekes dolgok történnek. Például elmegyek színházba, és megnézek egy darabot elejétől a végéig. Vagy végignézek egy filmet a moziban. Ez a betegség nemcsak azzal járt, hogy nem tudtam kimozdulni és kontrollálni a saját mozgásomat, hanem olyan őrült fáradtsággal, hogy egy óra tévénézés után már úgy éreztem, mintha hatalmas zsákokat cipeltem volna. Így aztán egy-egy ilyen alkalom sokkal nagyobb élmény számomra, mint annak, aki gond nélkül jutott el oda, ahova akart.

MaNcs: Felejthetetlen az a pillanat, amikor nyáron a szigligeti strandon észrevettük, hogy a Balatonban pancsol Esterházy Péterrel.

OO: Csak egy zárójeles megjegyzés: ez volt a "Pancsikó és Pinta". Egyébként pedig nem lehet folyamatosan várakozást keltve élni. Most fejeztem be egy tizenöt versből álló ciklust, ami arról szól, hogy mi volt az én erkölcsi és fizikai túlélési technikám. Ez a rugalmas keveréketika, amit alkalmaztam, nem a megalkuvásra ad felmentést, hanem a mindennapi élethelyzetekkel való megbirkózást segíti.

MaNcs: Ez mit jelent közelebbről? Megfogalmazható a stratégiája?

OO: Nehéz leírni, mert csak nagy szavakat tud az ember találni. Hogy nem szabad föladni, hogy rögeszmésnek kell lenni, de abban is óvatosan, nem túlértékelve saját magunkat. Szóval ilyen ócska közhelyek a jellemről meg az intelligenciáról. No és a keménységről, amivel az ember ahhoz ragaszkodik, hogy nem adja meg magát. Hogy dolgozik, hogy gondolkodik, hogy küzd. De ez az egész olyan, mintha azt kérdeznék, hogy kell hősnek lenni.

MaNcs: És hogy kell?

OO: Természetesen nem vagyok olyan hülye, hogy erre a kérdésre válaszoljak.

MaNcs: A Magvetőnél nemrég jelent meg a Lakik a házunkban egy költő című kötete a ´99-ben írt verseivel. Ezek között nem találtam egyet sem, amely az operáció utáni állapotra utalt volna. Annál többet arról, amiről most beszél, a túlélési taktikáról.

OO: Amikor most ezt a kötetet a kezembe veszem, az az érzésem, mintha egy másik ember írta volna a verseket. Ezek akkor keletkeztek, amikor még kilátásom sem volt arra, hogy javulhat a helyzetem. Ezért minden vers a halálról és a pusztulásról szól. A környezete nem más, mint egy temetői táj, amelynek a közepén egyébként egyszer csak ott terem egy élethez szóló himnusz. Ez a "Himnusz arra az időre, amikor már végleg kifogy az észérvekből" annak idején igen nagy feltűnést is keltett, mert talán ebben van benne leginkább az a belső tartalék, amiről beszéltünk, és amit nem nagyon lehet szavakba önteni. Nem voltak észérveim arra, hogy miért éppen úgy viselkedem. Egyébként nem voltam hisztérikus beteg, és beszari sem voltam, tudtam, hogy mivel nézek szembe. Ettől persze nem lett jókedvem, de nem is mentem a falnak.

MaNcs: Azon az elhíresült Radnóti színházi estén, amelyen barátai, költő- és írótársai és az olvasói közül is jó néhányan összegyűltek, nemcsak azért, hogy meghallgassák egymást, hanem hogy összegyűlhessen a pénz erre a nagyon költséges operációra, szóval ott Esterházy Péter - a tőle megszokott - szarkazmussal azt merte kérdezni, hogy vajon jó-e az nekünk, ha Orbán Ottó meggyógyul, nem fogják-e "kioperálni" a verseket a fejéből.

OO: Hogy Esterházy Pétert egy kicsit bosszantsam, elmondom, hogy az operáció óta sikerült egypár egészen jó verset írnom, úgyhogy nem történt változás a "belterületen".

MaNcs: Félt attól, hogy történhet?

OO: Hát persze. Ez volt az egyetlen dolog, amitől igazán féltem. Parti Nagy Lajos nagyon szellemesen azt kérdezte, nem féltem-e attól, hogy "eltalálják a fejemben a Szabolcska-pontot". Hogy majd olyan hülyeségeket fogok írni, mint Karinthy paródiája szerint Szabolcska Mihály. Dehogynem féltem. De nem volt más esélyem. Szerencsére kiderült, hogy ma úgy tudnak tájékozódni az agyban, mint térkép segítségével egy tájban. Az agyamnak az a része, ahol a "versek születnek", nem volt konkrét veszélyben.

MaNcs: Ami a költészetet illeti, nincs valami nagy véleménnyel azokról, akik ma verset írnak. Az új kötetben van egy olyan mondat, hogy "aki ma verset ír, az a zárt osztályra való", egy másikban pedig fájdalmas gúnnyal azt javasolja, hogy a magyar költészetet is a tőzsdén kéne mérni: "Hány pontot emelkedett ma Kosztolányi és hányat zuhant Babits."

OO: Itt két dolog áll egymással szemben. Az egyik az Arany Jánosi-i effektus, hogy "hadd lássam, uramisten, mire megyünk ketten", tehát ez a keserűség, ami a költészet lebecsülése miatt belőlem beszél, a költőből, aki az irodalom bohóca. A másik oldalról viszont az egészre fütyülök, nem adom föl. Bennem egyszerre van jelen a józan, megfontolt ember, aki annak idején előadásokat tartott Amerikában az irodalom helyzetéről, és van bennem egy őrült, aki éjszaka fölriad, és rájön, hogy verset álmodott. Épp az elmúlt éjjel.

MaNcs: Mit álmodott?

OO: Egy nagyon furcsa verset:

Apámuram egy széken ül,

Nem társaságban, egyedül

Fehér haja igen fehér

Tanúsítja, hogy itt a tél.

MaNcs: Ezt tényleg megálmodta?

OO: Igen, így ahogy elmondtam. S ez annál is képtelenebb dolog, mert apám 55 éve halott, annak idején hollófekete hajjal ismertem, és persze soha nem használtam ezt a múlt századi megszólítást, hogy apámuram. Úgyhogy az abszurditása miatt talán az lehetne a címe, hogy Az élet. Ebben az álomban az a legcsodálatosabb, hogy amiről annyit vélünk tudni, az emberi agy, amelybe bele tudunk nyúlni, és egy piszkavassal rendezni tudjuk a sejteket, arról valójában nem tudunk semmit. Hogy hogyan keletkezik egy ilyen vers az álom közben. Ezért bízom abban, hogy a nagy próféciák az irodalom meg a költészet végéről nem érnek semmit, a vers nem tud meghalni, az agy működése nem alakul át attól, hogy a világ komputerizálódik. S ha az egész számítógépes vaslogika vagy műanyaglogika nem párosul a fantázia szabadságával, akkor úgysincsen semmi értelme.

MaNcs: Mégis mi lehet az oka, hogy elveszett a költészet iránti igény? Hogy a maga hasonlatával éljek, a tőzsdén bizony nem sokat érne, ha papírokba kéne fektetni a verseket.

OO: Azért, mert a világ hülye.

MaNcs: Hülye lett, vagy mindig is hülye volt?

OO: Mindig is hülye volt, és ugyanakkor mindig is zseniális. Oda kéne visszamennünk, hogy nem volt annál hülyébb ötlet, mint hogy a majom leszállt a fáról. A sokkal gyorsabb vadállatok utolérték és széttépték. Mégis ennek köszönhetjük, hogy mi létrejöttünk, és a világot teleszórhatjuk a kétségeinkkel. A jó meg a rossz ilyen módon mindig is együtt hatott.

Ami a költészet iránti érdeklődést illeti, az ok, hogy a versből vagy a vers által nem lehet meggazdagodni. Ez a világ pedig a pénz körül forog. És csak kevesen hiszik el, hogy nem minden a pénz.

MaNcs: Mit jelent az, hogy "magyar költő voltam, arra való, amire Trója romjai közt a faló" - magyar költőnek lenni más, mint nem magyarnak?

OO: Igen, magyar költőnek lenni még nagyobb abszurdum, mint általában költőnek lenni. Mert a romok között beszélünk a ház állagának megóvásáról. Trója ugyanis ebben az esetben a romokat jelenti.

MaNcs: Most tehát romok vesznek körül bennünket?

OO: Ez is az akkori pillanatnyi keserűségeim kifejeződése volt, ma optimistább vagyok.

MaNcs: A mai "romokat" hogyan látja?

OO: Úgy, hogy a sok undorító dolog ellenére, amivel életünk csordulásig megtelt, valami csodával határos módon mégis belekóstolhattunk a szabadság ízébe, ami mindennél nagyobb dolog. Akármilyen ronda játékok zajlanak a politikában, akármilyen undorító veszekedések a parlamentben, elég végignézni és meghallgatni egy régi híradót: az a beszéd, a butaságnak az a vegyüléke mégiscsak eltűnt az életünkből. Írtam egy verset, aminek a címe, hogy A létező szocializmusról, amelyben idézek néhány régi fordulatot, mint például, hogy "a kiutazása közérdeket sért", vagy hogy a nálam talált kötetre a vámos azt mondta, hogy "ezek a versek veszélyesek az államrendre". Nem is az erőszak volt az elviselhetetlen, hanem ez az áporodott hülyeség, az inkompetencia. És az, hogy mindez öröknek látszott. Az ember kifogyhatatlan utánpótlást feltételezett.

Közben azt is tudom, hogy a szabadság elég veszélyes kísértő, mert egy cseppje elég arra, hogy a tengert elszínezze. Ebből a cseppből jutott ki nekünk valamikor ´89 tájékán. S akárhogy is alakult a dolog, ezt nem lehet visszavonni.

MaNcs: Viszont a "szabadság szagáról" szóló versében kissé keserűen emlegeti ezt az új szabad állapotot.

OO: Igen, ez nem tartozik a legoptimistább verseim közé, mert arról van benne szó, hogy mennyi rondasággal köszöntött ránk ez a szabadság.

MaNcs: Nem túl derűlátó se a jelent, se a jövőt tekintve.

OO: Velem személy szerint az a helyzet, hogy én a szerencse fia vagyok, mert már gyerekkoromtól kezdve a bőrömön kellett megtanulnom egyfajta gyakorlati etikát. Az apám kikeresztelkedett zsidó hivatalnok volt, anyám pedig őskeresztény parasztszármazék. Hármunk életét baltával szelték keresztbe annak idején, amikor apámat munkaszolgálatra vitték. Ekkor kerültem az elé a megválaszolhatatlan kérdés elé, hogy akkor ki vagyok én. Én miért mentesülök? Ez az egész kérdéskör arra tanított, hogy a gyűlölködés távol kerüljön tőlem. Ezért is kezd bántani és izgatni, hogy a harmincas évekbeli, teljesen téves gondolatkörök térnek ma vissza, amelyek lassan behálózzák az életünket. Ezt nem tudom elfogadni.

MaNcs: Mit lehet tenni?

OO: Nem lehet mást tenni, mint amit a magyar költő általában tesz. A trójai falóból kimászva azt mondogatja, hogy nem kell a háború, a gyűlölködés. Ez nem azt jelenti, hogy a költőnek a napi politikával kell foglalkoznia.

MaNcs: Néhány hónapja mégiscsak megírta a Dán királyi főszámoló jelentése a Fortinbras and Fortinbras cég átvilágításáról című, nagyon is konkrétan politizáló verset, amely kifejezetten a mostani hatalomról szól.

OO: Amilyennek én ma a dolgokat látom. Én úgy látom, hogy jött egy fiatal társaság, amelyik azt gondolta magáról, és velünk is azt akarta elhitetni, hogy valami egészen újat hoz, a korábbi rendszerek tisztább változatát. Közben pedig beesett ugyanabba a csapdába, mint az előző generáció.

MaNcs: Nem lehet, hogy a politikusok csak csapdákba tudnak esni? Hogy a hatalomnak eleve csapdák szegélyezik az útját?

OO: Lehet, de mégis az a véleményem, hogy csak a kisszerű, rövidlátó politika tud beleesni a csapdákba. Miközben az igazi, értelmes politika a gondolkodás egészen sajátos művészete, amelynek segítségével elfogadható kompromisszumokat kéne kimunkálni. Olyanokat, amelyek következtében a szembenállók életben maradnak.

MaNcs: Tud ilyenre példát a világban?

OO: Nem mondom, hogy könnyű, de ha kellő távolságban vagyunk, akkor azért kirajzolódik valami ilyesmi a régi Athénban vagy az Egyesült Államok korai időszakában. Persze tudva azt, hogy a távolból nem látszanak a mocskos részletek. Ami miatt az említett verset megírtam, az inkább a sok hazugságra vonatkozott, ami nap mint nap eláraszt bennünket. Nem személyesen a politikusok vagy egy párt ellen íródott.

MaNcs: Mégis elég sok átok zúdult a fejére ez után a vers után.

OO: Talán mert túl személyesnek tekintették, azt gondolták, hogy a Fidesz ellen készült. Pedig erről nincs szó. Többre tartom a verset annál, mintsem hogy ilyen célpontokra lövöldözzek vele. Politológusok ellenvetése az volt, hogy ez a mai helyzet nem egy generációnak a kudarca. Én mégis fontosnak tartom kimondani, hogy a fiatalság önmagában nem mentség vagy előny, mert íme, hozhat rosszat is magával. A tévedhetetlenségnek és az arroganciának ez a furcsa keveréke, amely ezt a generációt jellemzi, az hozott ki a sodromból.